A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-28 / 44. szám

A HÉT galériája

Ol II Ml

Szabó Gyula neve ma, 11 évvel halála után, már széles körben ismert, tankönyveinkben is szerepei. Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy a közvélemény a lexikális adatoknál is kevesebbet tud róla.

A lexikon így jellemezhetné: szlovákiai magyar festőművész és grafikus. 1907. VI. 8-án született Budapesten. Szülei hamarosan Losoncra költöztek, így kiskora óta itt élt. A négy polgári elvégzése után édesapja címfestő-mázoló műhelyében tanulta a mesterséget. A művészi kifejezést és technikát eleinte Gyurkovits Ferenc vezetésével, később mint autodidakta sajátította el. Első nagysikerű önálló kiállítása 1937-ben volt Bratislavában. Ezután indult nyugateurópai tanulmányútra, melynek fő célja Párizs volt, ahol a Julien-akadémiát látogatta. 1938 végén már újra itthon dolgozott. 1942—43-ban az ipolysági Mesejáték-gyárban fajátékokat tervez. 1944-ben behívják tartalékostiszti tanfolyamra Debrecenbe, ahol egy légitámadás során kilenc és fél órára egy telitalálatos ház romjai alatt reked. Szabadulása után hazatér, egészségi állapotára való tekintettel leszerelik. Fekvőbeteg, amikor Losonc felszabadul. Erős akarata és a sport segítségével újra talpraáll. 1945-ben fejezi be első grafikai sorozatát, az Ecce Homo-t, amivel gyakorlatilag az európai grafika élvonalába kerül. Ezután párhuzamosan fest és metsz. Fametszeteivel az 50-es évek közepétől sorozatosan nyer hazai és nemzetközi díjakat, rangos külföldi seregszemlék meghívott kiállítója. 1957-ben nyílik életműkiállítása. 1967-ben megkapja az „Érdemes művész" címet. 1971-ben nyílik meglepetésszerű hatalmas tárlata Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában. Az életmű keresztmetszetét bemutató több mint 300 kép feltűnést kelt. 1972-ben, 65. születésnapjához készül Banská Bystricán kiállítása, melynek — betegség miatt — már a megnyitóján sem vehet részt.

Meghalt 1972. május 25-én, Prágában. Sírja Losoncon van a temetődombon, ahonnan szép kilátás nyílik a városra.

Az öreg halász és felesége (1944) (Bíró Béla felvétele)

Egy lexikonba ez is sok. S mégis, mily kevés, ha az embert, a művészt szeretnénk megismerni. Szabó Gyula művészetében a két fő kifejezésmód — festészet és grafika — két fő gondolati tartalomból fakad. Tépelődő, filozofikus alkat volt, aki azonban nem nyugodott bele a „változtathatatlanba", hanem saját eszközeivel, művészetével próbált hatni környezetére. Míg festészetében a napi benyomásokat rögzítette naplószerű frisseséggel, addig grafikájával az eseményekből leszűrt tapasztalatokat és az ebből levonható tanulságokat adta tudtunkra rendkívül szuggesztív formában. Mondanivalója az évek során mindkét irányba bővült: az egyéni problémáktól fokozatosan jutott el kozmikus méreteket átfogó kérdésekig.

Első grafikai sorozata — az Ecce Homo — az egyén szenvedéseit mutatja be a háborúban. A társadalmi összefüggésekre az egyén problémáján keresztül lehet következtetni. Tíz évvel később jött létre a „Föld népe" ahol már egy társadalmi réteg életét tárja elénk. Az ábrázolt alakok már nem egyének portréi, hanem általánosabb típusok, s az egyes lapok témája maga a munka: a földműves

napjának egyes szakaszai (Fejés, Út a mezőre. Szántás, Szoptatás stb.). Az „Emberek a hegyen" c. sorozat, 1957-ből, az emberiség történelmi sorsfordulóival foglalkozik. Kutatja az egyén és a civilizáció fejlődése közti viszonyt. Az 1959-ben keletkezett „Emberek vigyázzatok!" és „Békét akarunk" sorozatok központi témája már maga a békeharc. A figurák stilizáltak, inkább jelképek, mint konkrét személyek. Az 1960-as években készült sorozatok („Ecce Vita", „Forradalom-forradalmak", stb.) az egész emberiség történelmének tükrében kutatják a jövőt. így érkezik el az 1970-es „Csontfigurák" és „Kozmosz és Forma" c. sorozatokhoz, amelyekben már a lét értelmének kérdését feszegeti.

Festészetében hasonló fejlődést figyelhetünk meg. Az első próbálkozások után saját egyéni helyzetéből kiindulva festette meg közvetlen környezetét és a hozzá közelállók nyomorúságos sorsát. A háború utáni években (1947—1949) általánosított, szoborszerű figurák teszik föl a kérdést, miért kellett végigszenvedni ezt a háborút, 1950-től oldódik ez a feszültség. Szabó Gyula a festményeivel részt vesz az új élet megteremtésében. Megfesti a gyárak világát, az élet napi teendőit és nagyon sok tájképet fest. A 60-as években nemcsak képei témája tágul egy általánosabb szemszög szerint, hanem a technikája is megújul. Az egyre tóduló gondolatok és értelmek kivetítésére már az olajfestés nehézkesnek bizonyul, akkor kezd előbb monotípiával foglalkozni, később pedig viasztemperával. Képeivel ekkor már filozófiai kérdéseket feszeget („3 500 000 000 : 1 és fordítva", „Réz ég alatt", „Akik az eget tartják", „Megmérettél és könnyűnek találtattál" stb.). Festészete ekkor már inkább költészetével tart lépést. Versei a képekkel párhuzamosan fejezik ki a magányos ember tépelődését és társadalmi felelősségtudatát.

Szabó Gyula egész életművének alapgondolata ez a társadalmi elkötelezettség. Úgy érezte, tennie kell valamit az emberiségért. Rá kell ébresztenie embertársait a rájuk leselkedő veszélyekre és a jobb jövő érdekében segíteni a kivezető út megtalálásában. Festészete, grafikai munkássága és versei ezt a célt magas hőfokon és a mesterségbeli tudás nagy biztonságával szolgálják.

SZ. HALTENBERGER KINGA