A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-08 / 28. szám
tokban, krokikban örökítette meg, de az észak-csehországi munkások között nem mert többé mutatkozni. Visszatért Prágába, és folytatta a kocsmázást. De az írást is. Nehéz eldönteni, hogy írói pályájának kezdetétől egészen a Švejkig hivatásának érezte-e az írást, vagy csak létfenntartási eszköznek. Az utóbbit látszik bizonyítani az a tény, hogy kivételes tehetségét felaprózva százszámra ontotta elbeszéléseit, humoreszkjeit útirajzait és karcolatait (amelyek közül csak kevés tett bizonyságot a Švejk írójának zsenialitásáról), másrészt az a kijelentése, hogy csak egyetlen művészetet ismer el: „az élet művészetét". De az ő életművészete távolról sem felelt meg sem a polgári sem a szocialista életforma normáinak, sőt feltehetőleg az ő saját kívánalmainak sem, mert minden jel arra mutat, hogy csavargásai, kocsmázása, italozása menekülés volt nemcsak élete tényei, hanem önmaga ellentétekkel terhes belső világa elől is. E feltevés mellett szól kishíján sikeres öngyilkossági kísérlete valamint Fr. Langer lényeglátó feljegyzése: „Hašek nem élvezte az ital ízét... Az ivás fizikai szükséglet volt számára; a narkózis vagy olyan felfokozott lelkiállapot elérésének eszköze, amelyben gátlástalannak, minden felelősség alól felszabadultnak érezhette magát. Ez az állapot adott neki boldogságérzetet." Kiegyensúlyozottnak talán csak abban az 1918 márciusától 1920 decemberéig tartó rövid korszakban érezhette magát, amikor az orosz Vöröshadseregben szolgált. Politikai biztos volt („komiszar Gasek"), agitált, szervezett, forradalmi lapokat szerkesztett, s munkáját olyan jól végezte, hogy az 5. (szibériai) hadsereg nemzetiségi-politikai osztályának parancsnokává nevezték ki. Hajdani bohémélete mintha örökre a múlt ködébe veszett volna. Azt persze meg kell ban amatőr magyar bábjátszásról nem is beszélhetünk. Időszerű lenne, ha népművelési szerveink ezen a tényen elgondolkoznának és megkísérelnék e hiányosság kellő orvoslását. A most látott együttesek közül az I. kategóriát (alapiskolák 1.—4. osztályos tanulóit) képviselő kollektíváink tetszettek jobban. Ellenkezőleg, fejlődésükben mintha kicsit megálltak volna a II. kategóriát képviselő csoportok (alapiskolák 5—8. osztályos tanulói). Valamirevaló reményre csupán a Pipitér és a Prücsök teljesítménye jogosított. Kategóriánként 4—4 együttes mutatkozott be. Az első kategória legsikerültebb, kifejezési eszközeiben legkiegyensúlyozottabb előadása a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Százszorszéphez fűződik. Átgondolt, változatos, cselekményesen szerkesztett, élénken játékos, mégis színpadi fegyelemről tanúskodó, jó ritmusú gyermekdal- és játékfüzért adtak elő. Tetszettek ízlésesen kivitelezett bábuik, melyeket átlagon felüli szinten elevenítettek meg. Kár volt a nyilván lámpalázzal párosult nagy igyekezetben keletkezett pillanatnyi ritmuszavarért (kicsit a táncnál, kicsit a lányok-fiúk közös éneklésénél). Ki kell emelnünk a vőlegény figuráját animáló fiúcska (énekben és mozgatásban) végig precízre sikerült nagyszerű teljesítményét. A nap másik kellemes meglepetését a párkányi (Štúrovo) Nevenincs jelentette. Bábszínpadra alkalmazott mesét mutattak be. Helyzetüket alaposan megnehezítette az adaptáció, amely nem kerekedett szövegében végig mértéktartóbbá, s így sok helyen túlnőtte az amúgy sem teljesen Kiaknázott akció-lehetőségeket. A mesejegyezni, hogy a Vöröshadseregben szigorúan büntették az ittasságot de nem valószínű, hogy ez riasztotta volna el az ivástól, hiszen sohasem számolt tettei következményeivel. Ezt bizonyítja az az egyetlen hibája is, amelyet ebben az időben elkövetett: 1920-ban házasságot kötött Alexandra Lvovával, becenevén Surával, holott Prágában élő első feleségétől Jarmila Mayerovától nem vált el. Ugyanebben az évben az orosz kommunista párt központi bizottsága mellett működő központi csehszlovák agitációs- és propagandaosztály a hazai szociáldemokrata párt balszárnyának javaslatára, amelyet először a Moszkvába kiküldött Dr. Bohumír Šmeral, a következő évben megalakuló csehszlovák kommunista párt első elnöke és Iván Olbracht, másodszor a Kommunista Internacionálé 2. kongresszusán részt vevő A. Zápotocký és B. Hula közvetített, tárgyalni kezdett több tapasztalt csehszlovák pártmunkás, közöttük Hašek hazatéréséről. E tárgyalás eredményeképpen Hašeket 1920 októberében Moszkvába küldték, ahonnan Surával együtt november végén hazaindult és décember második felében megérkezett Prágába. Nem érkezhetett rosszabbkor. Néhány nappal azelőtt leverték a prágai munkásság felkelését és elfojtották az azt követő általános sztrájkot. Az ezután kialakult politikai helyzet nyomasztóan hatott Hašekre. és elkeseredését még fokozta fogadtatásának módja. Valóságos rágalomhadjárat indult ellene, mégpedig nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali sajtóban is, és ő a Vöröshadseregben tanúsított következetességét lélektanilag megmagyarázhatatlanul feladva, igen szerencsétlenül védekezett: a maga állhatatlan és impulzív módján ironikus cikkeket írt ismét válogatás nélkül a legkülönbözőbb pártállású lapokba, amivel még fokozta a marxista baloldal iránta megnyilvánuló bizalmatlanságát. Magánélete is rendkívül bonyolulttá vált; büntetőper fenyegette bigámia miatt, meg is idézték a bíróságra, de mivel a második házasságát bizonyító okmányok megszerezhetetlenek voltak, az eljárást beszüntették. Régi barátai közül sokan hátat fordítottak neki, s így talajtalanná válva első feleségénél és fiánál keresett vigaszt (felesége családjától tartva titokban találkozott velük), de továbbra is együtt élt Surával. Az irodalomtörténészek nagy többsége e zilált életfeltételekkel magyarázza visszasüllyedését a bohéméletbe, de lelkivilágának kiismerhetetlensége ezt a magyarázatot kétségessé teszi. S e kiismerhetetlen lelkivilágban végbemenő folyamatoknak köszönhető, hogy éppen élete e legválságosabb korszakában döbben rá igazi hivatására, és szinte lázas megszállottsággal írni kezdi főművét, a Švejket. Talán a munkához szükséges nyugalmat, talán a mértéktelen ivás következtében egyre romló egészségi állapotának javulását remélve elköltözik a Cseh-morva felvidék egy kis falujába, Lipnicébe, amelyre egy barátja Panuška festő hívta föl a figyelmét. Az itteni vendégfogadó kis szobácskájábán dolgozik, de az ivásról nem mond le, barátságot köt a falu lakóival és gyakran elmulatozik velük. A Švejk füzetes folytatásokban jelenik meg szerzője régi barátjának a hozzá hasonlóan bohém és félig-meddigírószámba vett Franta Sauernek (akit Olbracht a Proletár Annában a Fekete Kéz megjelöléssel szerepeltet) és J. Čermáknak a kiadásában. A füzetek, amelyeket Sauer terjeszt minden várakozást fölülmúló közönségsikert aratnak, a befolyó jövedelemből Hašek egy rozzant kis házat vesz Lipnicében, szövés így eléggé lapos, izgalommentes volt hiányzott a még fokozottabb cselekményesség. Erre pedig volt (és a libretó átdolgozása után még lesz is) több lehetőség, hiszen nem hiányzik a legfontosabb feltétel: a sok béka-bábu, valamint a kitűnő technológiájú és jól mozgatott gólya. Végeredményben (e hiányosságok ellenére is) látványos, színes, a tavalyinál jóval tisztább és bábszerűbb előadásnak tapsolhattunk. Tanulságul hadd említsük még: zavart, hogy a béka-világ bábui nem készültek egységes képzőművészeti kulcs alapján. Vajon miért? A komáromi (Komárno) Napsugár jelenléte rendszerint kellemes meglepetés. Most is egy igen érdekes, bár nem minden részletében jól megoldott kísérletezésének voltunk a tanúi. Tetszett az újszerű kör-paraván megoldás, bár néha úgy éreztük, nem nyújtott elég teret a cselekmény áttekintőbb kibontakozásához. Persze, ebben ludasak a különben nagyon szép, színgazdag, ízléses, de talán kicsit túlméretezett bábuk, melyek nemcsak a színpadtér szükséges tagolását akadályozták, hanem — súlyuk miatt — a bábuk még kifejezőbb mozgatását is. A szövegmondás csaknem végig egysíkú és hangos volt, nyilván mert maga a cselekmény is nélkülözte az ellenpont szabályának érezhetőbb alkalmazását. Mindezek ellenére hisszük a komáromi bábosok mostani fellépése előrelépés volt, egy év múlva újabb, s még jobban sikerült produkciójukat láthatjuk. A deáki (Diakovce) Napóra jelenleg második próbálkozásával szerepelt központi seregszemlénkén. Rendezőjük ismét epikai mű színpadravitelénél döntött. Ez a kísérlet dramaturgiailag sikerült jobban. Az ötletgazdag mesefonás hatásosabb színpadi megvalósítását az eléggé pontatlan (sőt néhol következetlen) rendezés, de a gyengébb képzőművészeti és technológiai kivitelezés is gátolta. Tanúi voltunk jó egyéni teljesítményeknek, de szereposztási tévedéseknek is. Érdekes volt paravánuk szerkezete, mellyel egyszerűen lehet kifejezni a szereplők vándorlását. Persze, ehhez pontosabb, hitelesebb szövegmondásra és bábumozgatásra lett volna szükség. A néző teljes várakozását a színpadi látvány nem elégítette ki végeredményben azért sem, mert a színpadravitel az első korcsoportú gyerekek számára túl kemény diót jelentett Ha a deáki bábosok józan mérlegeléssel okulnak a mostani hiányosságokon, megteszik a legfontosabb lépést a nagyobb siker felé. A második kategória képviselője, a dunaszerdahelyi Pipitér, a korcsoportnak megfelelő, igen ötletes, szerkezetében hatásos és jól felépített, újszerű megoldású leporellóval lepte meg a seregszemle közönségét. A jól pergő előadás mindvégig lekötötte a gyerekek figyelmét annak ellenére, hogy a mese tolmácsolására statikus, sík bábukat használtak. A látottakat a szereplők példás színpadi fegyelme, mértéktartása, de természetes játékossága is jellemezte. A dramaturgiai és rendezői pozitívumokat — sajnos — lerontotta a bábszínház világában nyilván járatlan képzőművész kezevonásának a nyoma. A marcelházi (Marcelová) Prücsök újabb fesztiválfellépése az eddigiekhez képest halványabbra sikerült. Az előadás nem kötötte le a gyerekek figyelmét a várakozásnak megfelelően. Ez a tény egyrészt a lapos, „szikramentes" rendbehozatja, és itt írja, helyesebben diktálja tovább a nagy művet bőkezűen fizetett írnokának, Kliment Štépáneknek, még akkor is, amikor már alig tud felkelni ágyából. Befejezetlenül is imponálóan terjedelmes műve rövid néhány év alatt meghódította a civilizált világot. Kiskönyvtámyi monográfiát valamint folyóiratokban megjelent tanulmányt írtak róla és szerzőjéről hazájában és külföldön egyaránt. A legutóbbi monográfia 1982-ben jelent meg Ladislav Soldán tollából. A könyv mottója egy E. E. Kisch-idézet: „Ha a Švejket olvassátok, nevessetek, de közben ne felejtsetek el gondolkozni." Bár a Švejk közkézen forgott, a hazai kritika sokáig hallgatott róla. Csak Ivan Olbracht fogadta lelkesen, és látta meg múlhatatlan értékeit. A húszas évek második felében azonban már egymás után jelennek meg egyrészről a művet hevesen támadó, másrészről ugyanolyan hevesen védelmező ítéletek, és meg kell jegyezni, hogy a baloldali irodalomkritikusok véleménye sem volt egységes. Ma már alig akad olyan bíráló, aki ne ismerné el kivételes értékeit, de az eszmevilágáról alkotott vélemények merőben különböznek egymástól, és e vélemények tükrében a regény hőse, „a jó katona" is a legkülönbözőbb megvilágításban jelenik meg: mint tudatos forradalmár, mint agyafúrt kópé, mint az örök és egyetemes nép ösztönösen védekező fia, mint zseniális hülye, mint egyszerű fajankó. S valóban, e típusok mindegyike osztozik rajta, de kizárólagosan egyikükhöz sem tartozik. Az azonban vitathatatlan, hogy örök jelképe marad az embertelenség ellen a maga sajátos eszközeivel küzdő emberséges kisembernek. ZÁDOR ANDRÁS meseszövéssel, de a túladagolt szöveggel is magyarázható. Ezt a bábuk nem tudták érdekesen és fegyelmezetten tolmácsolni (néha 2—3 bábu is mozgott egyszerre, öntörvényének fittyet hányva). Hiányoltuk a meggyőzőbb szövegmondást s a gondosabb képzőművészeti kivitelezést (következetlen anyag-használat, nyitott szájú bábu). Meggyőződésünk, hogy az észlelt hiányosságok előzetes és tudatos kiküszöbölése kiegyensúlyozottabb és élvezhetőbb produkciót eredményezett volna. Az ekecsi (Okoó) Micimackó egy lett mese színpadravitelét oldotta meg ismét a hagyományos (kissé elavult) módon. A sok szöveg és a kevés akció miatt eléggé érdektelen előadást láttunk. Kifogásolható a kissé kopottas állatbábuk karaktert nélkülöző hangja, de mozgatása is. A jobb szereplés érdekében a rendező továbbképzésén kívül több gondot kellene fordítani az együttesen belül a szereplők oktatására is. A zselizi (Želiezovce) Hóvirág egy jól ismert, sok sikeres bemutatóval büszkélkedő (immár klasszikusnak számító) bábdarabot adott elő. Az együttes azonban ezzel az igényes darabválasztással önmagával szemben támasztott olyan követelményeket, melyek teljesítésével nem tudott kielégítően megbirkózni. Több szempontból kifogásolható a zenei válogatás (ismert, más asszociációt kiváltó, a cselekményt érezhetően lassító mű). A jövőben még körültekintőbben, átgondoltabban kellene a színpadravitelt előkészíteni és megvalósítani. Megérné! DR. SZŐKE ISTVÁN (Fotó: Prandl Sándor) 15
