A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-14 / 42. szám
Hallottuk- olvastukláttuk Innen-onnan KÉPZŐMŰVÉSZET Vasarely Victor Vasarely — azaz Vásárhelyi Győző — műveszi fejlődéséről, kísérletező munkásságának legfontosabb állomásairól nyújt rövid áttekintést a Művészet Kiskönyvtára sorozatban megjelent kis album. A kiadványban szereplő 60 felvétel csak keresztmetszete lehet a hatalmas Vasarely-életműnek; izgalmas nyomonkövetése viszont a fény-árnyék, a pozitív-negatív hatásoktól az op-artig ívelő pályájának. Az első szemelvények meghatározóan magukon viselik a Műhelynek — Bortnyik Sándor reklámgrafikai iskolájának — hatását. Itt találkozik először a Bauhaus-gondolattal, mely szerint a művészet legfőbb feladata, hogy demokratikussá váljék, és beépüljön az ipari termelésbe, jelen legyen a tömegek életében a sorozatban gyártott használati cikkekkel, jelen legyen az építészetben, az ember tárgyi környezetének lehetőleg minden megnyilvánulásában. A fiatal baráti társaság — Nemes Gyula, Kandó László, Radó György, Reiter László, Spinner Klára (Vasarely későbbi felesége) és ö maga — a kortárs német, orosz és francia művészet eredményein fellelkesülve e gondolat hatása alatt kezd itthon úttörő munkához. A politikai légkör azonban egyre kevesebb teret enged a művészet szabad áramlásának: 1930-ban ö is — számos művésztársa után — elhagyja az országot és Párizsba megy. A munkát új lendülettel folytatja, alkotásaiban a plaszticitás teljes térélményét közvetíti. A harmincas évek kísérleteinek sorában a vonalstruktúra — és a fekete-fehér (sakktábla) — tanulmányok foglalnak el kiemelkedő helyet. Legismertebb alkotásaiban (Sakk-tábla, Marslakó, Zebra, Zebrák) ekkor fogalmazza meg végérvényesen munkásságának alapelveit: a kinetizmust (tér-mozgás-idő) és a térilluzionizmust. További nagy számú — korszakként is értelmezhető — állomáson át jut el a planetáris folklór, a városméretű kömyezetesztétika, a színes város nagyszabású terveinek elméleti és gyakorlati kutatásáig és részben megvalósításáig (Párizs több középülete, a bonni és caracasi egyetem, a budapesti Déli-pályaudvar, a győri színház homlokzata stb.). Az album végén ezekből és legújabb munkáiból találhatunk egy csokorra valót. Csáky Pál TELEVÍZIÓ Csallóközi aranyászok A dunaszerdahelyi járási újságnál — amely lehetőségeihez mérten szépirodalomnak, képzőművészetnek, az amatőr művészeti mozgalom eredményeinek stb. is helyet ád hasábjain —, szeptember elejei számunkban fejeztük bé az egyik csallóközi ösfoglalkozásról, a dunai aranymosásról szóló néprajzi cikksorozatunkat. A gazdag anyag megismertette érdeklődő olvasóinkat az aranyászat múltjával, történetével, módszereivel és eredményeivel, foglalkozott a csallóközi aranyászok szokásaival, babonáival és a hozzájuk kapcsolódó mesevilággal. Nos, a befejező rész megjelenését követő napon, mintha csak időzítve lett volna, több mint félórás dokumentumfilmet sugárzott a Magyar Televízió — ugyanerről. A csehszlovák-magyar együttműködéssel készült filmen a csallóközaranyosi Zsemlovics Imre bácsi — egykori aranyászok ma is aktív, a Duna-parti fövenyt ma is megforgató leszármazottja — mutatta be a gyakorlatban az aranymosás tudományát. Gondolom, azt egy pillanatig sem hiszi senki, hogy mi, ott, a járási lapnál, így voltunk megegyezve a tévével (mármint, hogy amit mi több héten át szóban közzétettünk, azt a tévé a képi szemléltetés eszközeivel rögtön utána a képernyőre vitte, mintegy összegezése, lezárásaképpen a dolognak). Természetesen véletlen egybeesésről volt szó. Az említett cikksorozatot és a tévéműsort azonban mégis összekötötte valami. Nem más, mint N. László Endre személye, aki immár harmincnégy esztendeje fáradhatatlan kutatója, feltárója ennek az egykori szép, romantikus — régi formájában már föl nem támasztható, de némi vállalkozó szellemmel ma is haszonnal űzhető — csallóközi ősfoglalkozásnak. Ö volt a szerzője a mi cikksorozatunknak, s a dokumentumfilm készítői — a magyarországi Cs. Havas Ágnes és a csehszlovák Judita Gorlická — is neki mondtak köszönetét a műsor végén nélkülözhetetlen szakértői közreműködéséért. Bereck József KÖNYV Lőrincz László: Mongol mitológia Az ember ősi szabadságvágya, a természeti erők megismerése, magyarázata és a jelenségek uralásának szándéka alkotta meg egykor a mítoszokat. A képzelet az embert az elképzelt istenek sorába emeli és a pozitív hősökben az ember vágya és önértékelése kel életre, ellentétben a később kialakult vallásokkal, amelyek az ember kiszolgáltatottságának érzését táplálják. Talán épp a szabadság és egyenlő esélyű küzdés mítoszban elképzelt lehetősége biztosította, hogy ezek a képzetek fennmaradtak, bár legtöbbször csak töredékesen vagy vallási elemekkel átitatva a népi epika gazdag kincsestárában. Ezek a primitív természetmagyarázatból fakadó emlékek számot adnak nemcsak az akkori életforma és anyagi kultúra adta keretek gondolkodásmódjáról, hanem egy-egy nép történetéről is. Az idegen elemek pedig az önkéntes vagy kényszerű kultúrkapcsolatokról más népekkel. Belsö-Ázsia mongol és burját népei az Altaj hegység és a Bajkál-tó vidékén lényegében két nagyobb csoportra oszthatók. A nyugati területen éltek a halász-vadász illetve földműves törzsek a nemzetiségi arisztokrácia és velük szorosan egybefonódó sámánarisztokrácia irányítása alatt, míg a keleti területeken a lovasnomád pásztortársadalom alakult ki. A nomád feudalizmus, amikor nem tudta anyagi javakkal kielégíteni a növekedő szükségleteket, akkor expanzióval vagy rablóhadjáratokkal próbált a válságon segíteni, így igájukba hajtották földművelő szomszédaikat. A hódítók és meghódoltak kapcsolata aztán olyan kettősséget idézett elő kultúrkincsükben is, melynek nyomait máig felfedezhetjük. Később ezekbe épültek be a különböző kínai, indiai, iráni, buddhista vagy mohamedán hatások is. Az Unga folyó mellett elterülő pusztákon legeltető burjátok folklórkincse eléggé feltárt, 99 istenük volt, akik a természet különböző jelenségein uralkodtak, bika képében viaskodtak, földre hajigáit köveik a villámok (a magyarban mennykő), táltos lovaik voltak. A sámán áldozati szertartásánál kilenc beszúrt nyírfára és kilenc csikóra volt szükség, de ismert a fehérlófia története is. Ez mindmind olyan elem, amelyekkel a mi mesekincsünkben is találkozunk, nem is véletlenül. A keletről nyugat felé tartó hun, avar, mongol törzsek és a finnugor törzsek találkozása és keveredése elkerülhetetlen volt, és ennek nyomait a néphagyomány törvényszerűen megőrizte. M Molnár László SZÍNHÁZ Kandúrfalva II Egy Horatius idézettel a címlapján, a méltán híres lőcsei Werthmüller-nyomdában jelent meg 1830-ban a „Kocaurkowo, anebo: Jen abychom w hanbé nezústali”, vagyis a Kandúrfalva, avagy hogy szégyenben ne maradjunk című vígjáték. Szerzője a nyolc nyelven beszélő s latinul, németül, magyarul, illetve az akkori irodalmi nyelvhasználatnak megfelelően szlovákos akcentusokkal teli cseh nyelven alkotó és Breznóbányán élő Ján Chalúpka, aki irodalmi munkásságának későbbi éveiben is egyre őszintébben, egyre nyíltabban tűzte tollhegyre a képmutatás, a köpönyegforgatás, a raffinált meghunyászkodás, a számítás, a ravasz megalkuvás képében megnyilvánuló emberi tulajdonságokat. Chalúpka színpadra írt eleven vígjátékaival, találó bohózataival jó másfél évszázada nem lehet megbukni. Ám épp ez benne a veszélyes is! Mert megesik, hogy a német irodalomban a gunyoros „Krähwinkeľ'-ként ismert kandúrfalvi témát a színház nem veszi eléggé komolyan; hogy azt hiszi, Chalúpka mester az elszabhatatlan és valóban szabadon át- meg átdolgozható színianyagok szállítója. Pedig ha bukást nem is, fél sikert azért könnyű elérni vele. A bratislavai Új Színpad Stúdiójában, az Ondrej Šulaj írta és Peter Opálený rendezte Kandúrfalva ll-őt emilyen fél sikernek tartom. Igaz, a közönségnek tetszik a produkció, hiszen a kalamajkák annak rendje-módja szerint végig élvezhetők, mindazonáltal hiányzik az előadásból valami felettébb lényeges: a játékstílus tisztasága, eleganciája. A chalupkai stílus hitele, kihegyezett mondanivalójának lényege éppen abban áll, hogy egy, a maga nemében tökéletesen felépített miliő figuráinak harmonikus és gyanútlan hétköznapjaiban minden átmenet nélkül elhatalmasodik az abszurdum. És az egyre kíméletlenebb bohózati fergeteg mindent és mindenkit összekuszál, kivetkőztet önmagából. Illetve: előhozza a szereplők ösztönös, igazabb énjét. A Szárazvám utcai Stúdió előadásából pont ez az alap hiányzik; a trambulin, amiről a cselekmény elrugaszkodik. Az ebből eredő darabosságot, mesterkéltséget, tematikai nehézkességet a bonyodalom vad fordulatai, pajzán kiszólásai olykor feledtetik ugyan, de kioldani ezt a felemásságot az előadásból nem tudják. Marad hát a féktelen komédiázás, és a népes szereplőgárda szinte valamennyi tagja kedvére lubickol is a kínálkozó ziccerszerepekben. Miklósi Péter A hanoi Nguyen családban mindenki muzsikus, úgyhogy a zene iránti érdeklődést fel lehetett tételezni a legkisebb gyermeknél, Mychyong-nál is. A bájos kislány már kétéves korától csak hegedűvel játszadozott. Mivel a legkisebb hegedű is nagy volt a számára, az ágyhoz támasztották a hangszert s úgy játszott rajta. Hamarosan eljátszotta mindazt a zenedarabot, amelyeket idősebb testvéreitől hallott. Most, négyéves korában, megkapta első hegedűjét, naponta gyakorol és már saját szerzeményei is vannak. Madrid külvárosában, a Casa de Campo parkban minden délután hatvan gyerek gyülekezik egy különös iskolában: nagy tapasztalaté, volt torreádorok tanítják őket a veszélyes foglalkozás fortélyaira. A kisfiúk — közöttük alig tizenkét évesek is — harsány „Toto, tot!" kiáltások közben tanulják a bikaölés mesterségét, amelyet Ernest Hemingway nem sportnak, hanem tragédiának tartott. 8
