A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-07 / 41. szám
AHONNAN ELINDULTAM tBeszélgetés Osztényi Leander porcelán-tervező művésszel) \ Osztényi Leander (a kép bal oldalán) a Dunamenti Múzeum munkatársai körében Látványos, nagy sikerű tárlaton ismerhették meg a Dunamenti Múzeum látogatói Osztényi Leander porcelán-tervező és porcelánfestő művész alkotásait. Vágfarkasdon született 1911-ben, a gimnáziumot Komáromban végezte, ahol Harmos Károly tanítványa is volt, Bratislavában szerzett tanítói oklevelet, s utána Negyeden és Farkasdon tanított. A felszabadulás utáni években került el a Karlovy Vary melletti Nová Role-i porcelángyárba, és harmincöt éven át volt a gyár porcelántervezö és -festő iparművésze. Tehetsége kibontakoztatásához sok segítséget kapott Max Švabinskýtól is. A tárlat anyagának egy részét klasszikus festők alkotásainak porcelánra átvitt reprodukciói teszik ki, de jelentős a száma saját, eredeti porcelánfestményeinek is, s helyet kapott az anyagban saját tervezésű porcelánedényeinek jónéhány jellegzetes darabja is. Számtalan különböző kiállításon szerepelt már a művész, ám mindössze második önálló tárlata volt e mostani (az első közel hatvan éve, tizenhárom éves korában valósult meg). Persze ez utóbbiakat már tőle tudtam meg, amikor nagyon készségesen leült velem a múzeum egyik zugába, hogy válaszoljon kérdéseimre. — Kedves Mester! Talán furcsának tűnik majd az első kérdésem, de arra lennék kíváncsi, hogy hogyan jutott egy vágfarkasdi apróság 1911-ben a Leander névhez? — Nézd barátom! A Mester helyett szólíts csak inkább „Leander bátyámnak", és tegezz nyugodtan, hisz „geológiailag" úgyis egyidősek vagyunk, az a néhány évtizednyi különbség, ami valójában köztünk van, ilyen formában teljesen elenyésző. Ami pedig a nevemet illeti, hát az Osztényi név majdnem olyan ritka, mint a Leander. Azt mondják olasz őseink voltak, sohasem kutattam utánuk, azt viszont pontosan tudom, hogy Csokonai Lilláját, anyai ágon, nagynénémnek mondhatom. Apám kántortanitó volt, s még alföldi tanítóskodása idején volt egy nagyon kedves barátja, Vértessy Leander, feltehetően innét származik az én keresztnevem. De ha már itt tartunk annyit még eldicsekednék, hogy nemcsak egyszerűen Farkasdon születtem, hanem abban a házban, ahol a szabadságharc idején Görgey Artúr főhadiszállása volt. — Három és fél évtized múltán viszont elkerültél az ország nyugati csücskébe, idegen környezetbe, ahol azóta élsz és alkotsz, mondhatni úgy is, hogy gyökeret eresztettél... — Igen, így van. A Nová Ŕole-i porcelángyár hirdetése alapján indultam el annak idején, egy kopott aktatáskával és egy ecsettel, mint a szegény szabólegény, szerencsét próbálni. Az első napon ugyan még a gyár udvarát söpörtem, másnap azonban már oda kerültem Otto Tauschekkel műtermébe — a müncheni Képzőművészeti Akadémia professzora akkor szintén a gyár alkalmazottjaként dolgozott —, és két éven keresztül volt módomban eltanulni tőle a porcelánfestés technikáját és műhelytitkait. Pár hónappal odakerülésem után hazajöttem a családért, s azóta ott élünk. Az idegen környezet befogadott bennünket, s nagyon őszintén merem kijelenteni, hogy odakerülésünk pillanatától messzemenően megbecsülnek bennünket (a fiam például, aki ma is irodalmi szinten beszéli anyanyelvét, ma már a gyár igazgatóhelyettese). Mindig éreztem, hogy a munkám alapján, és nem a nemzetiségem szerint értékelnek, becsülnek. De a gyökéreresztés kérdése azért nem olyan egyszerű, főleg annak, aki fejből tudja ma is a Toldit, első betűjétől az utolsóig. Úgy őszintén megsúgom neked, hogy Nová Role számomra azért harmincöt év után sem Farkasd, vagy Komárom. De ezt tényleg csak súgom, mert vidám ember vagyok, nem szeretem a szomorúságot. — Hogyan jött létre ez a komáromi tárlat? — A múzeum keresett meg levélben, hogy mint a környék szülöttének, és Komáromhoz is sok szállal kötődőnek, szívesen mutatnák be dolgaimat egy önálló kiállításon. Én a válaszomban szabadkoztam, hogy sem a képzőművészek szövetségének, sem más szövetségnek nem vagyok a tagja, ám jött a következő levél, hogy mindez nem lehet akadálya a tárlatnak, mindenképpen szeretnék azt megvalósítani. S én ezekután, habár az az igazság, hogy nem szívesen hurcoltam a dolgaimat, nagy örömmel és bizakodással néztem elébe ennek a kiállításnak. — Végignézve a kiállítás anyagát úgy érzem hogy nem is olyan egyszerű dolog a te művészi ténykedésednek a behatárolása. Hogyan jellemeznéd te magad? Azzal kezdem, hogy én nem nagyon szeretem munkámmal kapcsolatban a „művészet" meghatározás igen gyakori használatát. Kedves mesterem. Max Švabinský szavai maradtak meg bennem mindmáig, akit ha megkérdeztek, hogy mit alkot, azt szokta volt válaszolni, hogy „Én nem alkotok kérem, én csak rajzolok." Én is így vagyok vele valahogyan, s ezért is mondtam a kiállítás megnyitóján, hogy nem a müveimet, hanem csak a munkáimat, dolgaimat hoztam el a kiállításra. Itt most a porcelánjaim vannak kiállítva, de az az igazság, hogy jóval több képet festek vászonra, mint porcelánra. Én úgy érzem, hogy a reprodukció a legerősebb oldalam, de azért jelentős a saját, eredeti munkáim száma is. Grafikusként is tevékenykedem, huszonöt éve készítek grafikát lencse alatt, a legjobban azonban az akvarellt és a portréfestést kedvelem. Munkám jelentős része iparművészeti jellegű. Az eltelt harmincöt év alatt talán már megismertem a porcelánt, de azért még most is előfordul, hogy égetés közben egészen más jön ki az anyagból, mint amit elterveztem. Persze esetenként ez a változás pozitív jellegű is lehet, a tűz alakítja váratlanul olyan gyönyörűvé a porcelánra felvitt anyagot, hogy az ember álmodni sem mert volna róla. Van egy módszer a porcelánfestésben, az acélnyomásos eljárás (lényege, hogy salétromsavval van a kép belemaratva a keményacél nyomóhengerbe), amelyet még Tauschekkeltől tanultam, s amelyben ma már. sajnos, én vagyok az utolsó mohikán, s úgy néz ki, hogy nem is lesz kinek átadnom ennek a gyönyörű módszernek a mesterfogásait. Nem nagyon érdekel senkit, mert a mai porcelángyártásban már a sokkalta gyorsabb (ám kevésbé szép) eljárások honosodtak meg. — Mennyire ismert az Osztényi név a cseh képzőművészeti berkekben ? — Mint már mondottam, nem vagyok tagja a képzőművészek szövetségének, ennek ellenére ismernek a képzőművész körökben, s vannak szép számmal, akik elismerik és számon tartják ebbéli ténykedésemet, s természetesen vannak olyanok is, akiknek a nevem hallatán „az öreg” jut az eszükbe, „aki megrekedt az impresszionizmusnál". Mit tegyek, ha nekem már csak az a régi, jó realizmus tetszik. Ez vagyok. Se több, se kevesebb. — Harmost és Švabinskýt tartod mestereidnek. Harmossal való kapcsolatod ismertebb. De hogyan kerültél kapcsolatba Švabinskýval? Egy prágai kiállításon szerepeltek az én dolgaim is, ott figyelt fel rájuk Josef Fiala szobrászművész, s ö ajánlott be Švabinskýhoz. Persze ez a beajánlás ettől sokkal körülményesebben ment végbe, mert nem volt olyan egyszerű még így sem bejutni a Mesterhez. Rettenetes szorongással állítottam be Švabinský templomnyi nagyságú műtermébe a megbeszélt időpontban, mert azt már tudtam, hogy a Mester nem szokott köntörfalazni, ha őszinte véleményét kérték. Kiraktam elé a dolgaimat, ő egy darabig nézegette őket és csak ennyit mondott: .......Déláte dobre! ... Déláte dobre! ... Dé-láte dobre, Místfe!" (Jól csinálja. Mester.) Elképzelheted, mit jelentett számomra ekkor az a három tőmondat. A későbbiekben aztán nagyon jó viszony alakult ki közöttünk. — Harmos és Švabinský, a két mestered. Viszont a tárlaton látható anyagban azt hiszem, összesen egy Švabinský reprodukció van, Harmos egy sem... fkz anyag ilyen szempontból egyrészt csalóka, másrészt azonban jogos az észrevétel. Švabinský művei közül jónéhányat átvittem porcelánra, több esetben a Mester közreműködésével. Ezeknek nagy része azonban az ő részére készült, tehát nincs a tulajdonomban. az itt kiállított anyag is csak mintegy századrésze az én munkáimnak. Harmost viszont tényleg nem reprodukáltam, és ezt nagyon sajnálom, mert nagyon kedves mesterem volt, és nagyon szoros érzelmi szálak fűztek hozzá. Négy évig látogattam komáromi diákoskodásom idején az ő kurzusát, tizenhárom évesen már illusztráltam „Napsugár" című újságját. Amikor a negyedik tanév végén bejelentettem, hogy a következő iskolaévet már Bratislavában kezdem, odajött hozzám, kezet nyújtott, ami nagy dolog volt az akkori tanár-diák kapcsolatban, s ezekkel a szavakkal bocsátott el: „A festést abba ne hagyja fiam! Egyszer még nagy művész lehet magából." S nagy szeretettel fogadott akkor is, amikor már a háború utáni években meglátogattam. S hogy mindezek ellenére miért nem reprodukáltam őt? Nagyon prózai a magyarázat; nem volt miről másolni a műveit. Most látom, hogy a komáromi múzeum jelentősebb Harmos-anyaggal rendelkezik, s tatán még sikerül valamit pótolnom a közeljövőben ebbéli tartozásomból. — Harmincöt éve élsz az ország másik végében. Milyen a kapcsolatod a földiekkel? — Erre nagyon röviden tudok válaszolni. Az én édes jó anyám a farkasdi temetőben nyugszik, kedves bátyám Komáromban van eltemetve. Rajtuk kívül is rokonok, barátok mindkét helyen. Volt farkasdi diákjaim éppen a közeljövőben hívnak iskolai találkozóra, a komáromi múzeum jóvoltából a hozzám legközelebb állók körében mutatkozhattam be ezen a kiállításon. Kommentálni mindezt, azt hiszem, nem szükséges. — Befejezésül elmondanád, hogy mit jelent számodra ez a komáromi kiállítás? — Életművem betetőzését. Nézd, öregember vagyok már, bár egészséges vagyok, s jól érzem magam. (Hetvenkettő vagyok, de azt mondják, hetvenegynek sem nézek ki!) Ám könnyen lehet, hogy ez lesz életem utolsó kiállítása. Őszintén mondom, lehetett volna több is, de sohasem vadásztam sem a dicsőségre, sem a himévre. Egy dologra vagyok büszke, hogy talán nem rontottam az Osztényi név hitelén. Az én festői pályám Komáromból indult, s most hazajöttem, hazahoztam a dolgaimat nagy-nagy szeretettel. Jólesik hogy ugyanolyan szeretettel fogadták. Végtelenül boldog vagyok, hogy mindez így adatott. NÉMETH GYULA 14
