A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-07 / 41. szám
CSEREPEK Anyanyelvi őrjárat Jakab István, a jeles csehszlovákiai magyar nyelvész egyike azon keveseknek, akik rendszeresen foglalkoznak nyelvhasználatunk kérdéseivel és problematikus megnyilvánulásaival. Nevével szinte hetente találkozunk az Új Szó hasábjain és a Csehszlovák Rádió magyar adásának nyelvművelő rovatában. Mindig élvezettel olvasom cikkeit, hallgatom előadásait, hiszen nemcsak lényegretörően fogalmaz, hanem szellemesen is, okfejtése világos, jól követhető. Azt hiszem nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, felbecsülhetetlen értékű az ö nyelvművelő és nyelvápoló tevékenysége, ezért is örvendetes, hogy a Madách Kiadó megjelentette cikkeinek újabb válogatását, amelynek a szerző a Nyelvünk és mi címet adta. Az előszóban meg is magyarázza, miért: „A nyelvünk birtokos személyragos főnév itt a magyar nyelvet jelenti, amely a csehszlovákiai magyaroknak is anyanyelvűk. A mi személyes névmás meg a csehszlovákiai magyarokat. A »Nyelvünk és mi« cím tehát a magyar nyelvet és a csehszlovákiai magyarokat állítja kapcsolatba egymással; pontosabban szólva arra utal, hogy az e kötetben összegyűjtött írások mintegy tükröt tartanak elénk: nézzük meg hogyan viszonyulunk anyanyelvűnkhöz, mennyire ismerjük, mennyire becsüljük, mennyit törődünk vele." A nyelv olyan, mint az élő szervezet: fejlődik, gyarapodik, átalakul, s olykor bizony kórokozók is megtámadják. Néha talán észre sem vesszük a betegséget, míg meg nem szólal valaki és sürgős beavatkozást javad. A legtöbb esetben még idejében jön a figyelmeztetés, a káros folyamat megállítható vagy visszafordítható. Sajnos felgyorsult ritmusú korunkban egyre több veszély leselkedik a nyelvre, a nyelvművelő dolga egyre nehezebb és bonyolultabb lesz. A gyorsan fejlődő természettudományok és műszaki tudományok nemcsak új szellemi értékeket és új berendezéseket teremtenek, hanem új fogalmakat is, ezeknek viszont lehetőleg könnyen megjegyezhető elnevezést kell találni. A feladat nem könnyű és még kevésbé SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZIKLAY FERENC Az idén lenne százéves Sziklay Ferenc, a szlovákiai magyarság két világháború közötti szellemi életének ismert személyisége, akinek az önálló kisebbségi irodalom élethivatásszerü pártfogolása és saját alkotómunkája mellett az újságírásra, a kisebbségi hivatásos színjátszás támogatására és a könyvkiadói tevékenységre is maradt energiája. Neve ma már legfeljebb az irodalom kutatóinak mond valamit, s ez jelentős méltánytalanság részünkről. Az évforduló kapcsán törlesztenünk szükséges valamit eddigi mulasztásunkból, felvillantva egyúttal Szikiaynak a kisebbségi szellemi élet és kultúrateremtés terén kifejtett működését. Aranyidán született 1883. okt. 11 -én, s gimnáziumi s egyetemi tanulmányait Kassán, illetve Kolozsvárott végezte. 1909-ben magyar-latin szakon a bölcsészdoktori oklevél mellett tanári diplomát is szerzett. Pozsonyban, Szatmárnémetiben, Fehértemplomban, 1913-tól Kassán tanított. Az államfordulat utáni első években, 1919—1921 hálás, ennek ellenére gyakran előfordul, hogy egy-egy névadásnál a nyelvész nincs jelen, s ilyenkor bizony az is megesik, hogy az egyébként kitűnő természettudós vagy mérnökember — nyelvrontóvá válik. Némiképp ellensúlyozza a dolgot az a körülmény, hogy a köznyelvben nem válnak általánossá ezek a kifejezések, megmaradnak egy-egy szakma szükebb keretei között, s megtörténhet, hogy idővel pontosabb és nyelvi szempontból is kifogástalan szó cseréli fel őket. De mi van akkor, amikor egy idegen nyelv nemcsak valamelyik szakterület nyelvezetét befolyásolja, hanem egy egész népcsoport, nemzetiség nyelvhasználatára kihatással van? Ilyen esetekben bizony a következmények sokkal károsabbak és tartósabbak iehétnek. Jakab István könyvében számtalan példát találhatunk erre. Sajnos azt kell mondanom — pedig ezúttal szívesebben mondanám az ellenkezőjét —, hogy Jakab István nem fantomok, íróasztal mellett kiötlött rémek ellen viaskodik. Példáit az „életből meríti", magyarok lakta kisvárosok, falvak lakóinak beszédét figyelve jegyzi föl. Diagnózisa egyáltalán nem megnyugtató. A csehszlovákiai magyarok nyelvhasználatában rengeteg szlovakizmus, pontatlanul használt kifejezés, sőt igen gyakran még szlovák szavak is találhatók. Azt hiszem mindenki tudna bőségesen példát felhozni erre, s talán nemcsak én vagyok az egyedüli, aki Magyarországon járván fültanúja lehetett különböző mulatságos párbeszédnek csehszlovákiai magyarok és magyarországi magyarok között. Szinte klasszikusnak is nevezhető az az eset, amikor egy magyar nemzetiségű honfitársunk „párkyt" kért „horcicával", hozzá „malinovkát" a budapesti Vidámparkban, s igen meglepődött, hogy nem értik öt. Jakab István — szakmájából is kifolyólag — természetesen sokkal több megfigyeléssel és példával tud szolgálni, emellett a tollat is jól forgatja, így minden feltétele megvan hozzá, hogy jó nyelvművelő cikkeket írjon. Sajnos nem rajta múlik, hogy a helyzet mindezek ellenére nem javul, sőt azt is mondhatnánk, hogy romlik. Az még csak érthető, hogy azok a csehszlovákiai magyarok, akik szlovák környezetben élnek között a kassai Esti Újság szerkesztője volt. Ezekben az években írta Fábry Zoltán: „Szegények voltunk és kevesen: a semmi talaján újat kezdők. Nem voltak tapasztalataink, hagyománynélküliek voltunk, ismeretlenek s szervezetlenek". E fenti megállapításra rezonálva, azt kiegészítve a Prágai Magyar Hírlap 1922. június 11 -i számában Kulturális helyzetünk című cikkében Sziklay írta a kővetkezőket : „Azzal a gondolattal le kell számolni, hogy a mi kultúránk irányítója ezentúl is Budapest legyen." Sziklay 1922-től a konzervatív ellenzéki pártok kultúrreferátusának vezetője, s a negativista sérelmi politikát folytató pártvezérek taktikai elgondolásaival ellentétben fáradhatatlanul szervezi a kisebbségi szellemi életet. Kiterjedt levelezést folytat, buzdít, lelkesít, újjászervezi a kassai Kazinczy Társaságot. A Társaságon belül, irodalmi elkötelezettségénél fogva elsősorban a magyar írók tömörítésére törekszik. Terve megvalósítása érdekében hamarosan megtalálja a módját a magyar nyelvű könyvkiadás megindításának. Megszervezi a Kazinczy Könyvbarátok Társaságát, s két éven át a szlovákiai magyar írók műveinek kiadásával intézményesen foglalkozó berlini Voggenreiter-Verlag kiadványaiból állítja össze könyvsorozatait. vagy dolgoznak idővel bizonytalanná válnak, amikor magyarul kell beszéiniök. De mivel magyarázható az, hogy azok is helytelenül beszélnek, akik többnyire csak magyarokkal érintkeznek? S ami még furcsább: a nyelvrontás különböző formáival már az iskola falai között is találkozhatunk, számos pedagógus akaratlanul is rossz példát mutat a gyerekeknek az2ál, hogy pongyolán, helytelenül fogalmaz, esetleg nem a megfelelő szavakat használja. Épp ezért is nagyon hasznos és tanulságos olvasmány Jakab István könyve. Aki figyelmesen elolvassa és megszívleli a szerző tanácsait, észrevételeit, az már sokat tett anyanyelvűnk tisztaságának megőrzéséért. „A hazám ott van, ahol a munkám van.. A címben idézett kijelentés Alfred Nobeltől származik, attól az embertől, akinek a nevét alighanem mindenki ismeri a világon, de életéről, ténykedéséről szinte semmit nem tud. Október 21-én lesz 150 éve, hogy meglátta a napvilágot Svédország fővárosában Stockholmban, egy jó nevű építész fiaként. Apja is akárcsak Alfred Nobel, sokoldalú ember volt, az építészet mellett a vegyészet is érdekelte, mindenekelőtt a robbanóanyagok kémiája, s amikor anyagi okok miatt Szentpétervárott telepedett le családjával, már komoly szaktekintélynek számított ezen a területen. Három fia is bekapcsolódott a munkába, amely kezdetben szépen jövedelmezett — a Nobel-család „termékeit" eredményesen vetették be az oroszok a krími háborúban —, később azonban egy gőzhajók gyártására létrehozott cégük anyagilag csődbe juttatta őket. A Nobel-család visszaköltözött Svédországba, ott a nitroglicerinnel kezdtek el kísérletezni, s az ifjú Alfred Nobel hamarosan felismerte, milyen nagy szolgálatokat tehet ez a vegyület az emberiségnek. Az emberiség egyelőre nem osztotta ezt a véleményét, ami nem is csoda, hiszen a rendkívül robbanékony folyadék gyakran felrobbant, sok ember halálát okozva közben. Több országban egyenesen megtiltották, hogy az ország területén keresztül nitroglicerint szállítsanak. Alfred Nobel azonban addig kísérletezett, amíg meg nem találta a módját, hogyan kell kiküszöbölni a robbanásveszélyt, ugyanakkor megőrizni a Az intézményes könyvkiadás jelentős segítség a kibontakozó irodalom számára. Sziklay ekkor jelentette meg az első hazai Urai antológiát „Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból". E gyűjtemény többek között olyan költőket szerepeltet, mint Darvas János, Földes Sándor, György Dezső, Komlós Aladár, Mécs László. A könyvkiadás természetesen nem képzelhető el a könyv megfelelő népszerűsítése nélkül. E célt szolgálja az 1929 decemberében megtartott első Országos Magyar Könyvhét, mely a vidéki kultúregyesületek társadalmi megmozdulása keretében folyt le, s melyre a Sziklay által 1928-ban megszervezett Kazinczy Kiadóvállalat díszes albumot jelentetett meg. Az irodalomszervezés mellett Sziklaynak jelentős szerepe volt a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület (SZMKE) létrejöttében, amely 1936-tól hat működési körzetben fejtette ki tevékenységét. Sziklay mint okleveles hegedűművész megkísérelte megfelelő szintre emelni Kassa zenei életét. Mint a Kazinczy Társaság főtitkára olyan programokat szervezett, amelyek keretében többek között felléptek Wilhelm Backhaus, Herz Ottó, Kálix Jenő, Zathureczky Ede. A színészetet nemcsak szervezői nitroglicerin robbanóerejét. Az új anyag, amely a kísérletek nyomán született, a dinamit volt (a teljesség kedvéért ideirom az összetételét is: 75% nitroglicerin, 24,5% kovaföld, 0,5 % szóda). Ez a vegyület — vagy helyesebben: keverék — már sokkal alkalmasabb volt ipari alkalmazásra, mint a nitroglicerin, ugyanakkor persze a katonák figyelmét sem kerülte el, s hamarosan az arzenálokba is bekerült. Nem kell szépíteni a dolgot, Alfred Nobel jó üzletet csinált a dinamittal (később a füstmentes puskaporral is), hatalmas vagyonra tett szert. De Alfred Nobel, ellentétben a legtöbb hirtelen meggazdagodott kapitalistával nem a vagyon halmozását tekintette elsődleges céljának. Művészetpártoló, irodalomkedvelő ember volt (verseket és drámákat is irt), gyűlölte a háborút és a pusztítást, s azt szerette volna, ha találmányát kizárólag békés célokra használják. S amikor eljött az ideje, hogy végrendelkezzék, olyan cselekedetre szánta el magát, amellyel örökre halhatatlanná tette a nevét: megalapította a Nobel-díjat. Az erre vonatkozó részt szívesen idézném: „Hagyatékom gondnokai által biztos értékpapírokban elhelyezett tőkém alapot képvisel majd, amelynek évi kamatai azok számára osztassanak fel, akik az elmúlt esztendőben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hajtották. E kamatok öt egyenlő részre osztassanak, amelyből Egy rész azé, aki a fizika terén a legfontosabb felfedezést vagy találmányt érte el; egy rész azé, aki a legfontosabb kémiai felfedezést vagy tökéletesítést érte el; egy rész azé, aki a fiziológiai vagy az orvostudomány terén a legfontosabb felfedezést tette; egy rész azé. aki az irodalomban eszmei értelemben a legjobbat alkotta; egy rész azé, aki a legtöbbet vagy a legjobban működött közre a népek testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért vagy csökkentéséért, valamint a békekongresszusok megrendezéséért és követeléséért. (...) Kifejezett akaratom, hogy a díjak odaítélésében a nemzetiség kérdése fel ne merüljön, így tehát a díjat a legméltóbb nyerje el, akár skandináv az, akár nem." LACZA TIHAMÉR munkájával, hanem fordítói tevékenységével is támogatta. Színikritikusként is igen aktív volt. Nem lenne teljes a Sziklay-kép, ha nem szólnánk szépírói munkásságáról. Ö volt az első könyvalakban publikált szlovákiai magyar regény, a Hangzatka szerzője. Ezután még 5—6 regényt publikált, s további 2—3 kéziratban maradt a hagyatékában. Későbbi regényei közül A jöttment emelkedik ki, amelyben pozsonyi tanáréveit irja le és közben a város társadalmi életéről is érdekes képet nyújt. Drámái közül a Catu/lus című tragédiát keli kiemelni, amelyben megint csak a kora által meg nem értett művész tragikus sorsa áll a cselekmény középpontjában. A szlovákiai magyar irodalom egyik első műfordítója volt; a magyar irodalomban ö fordított először Öapek-művet. Nevéhez fűződött több opera-libretto magyarra ültetése is (pl. Smetana Csók című dalművének, Eliška Krásnohorská szövege nyomán írt librettója). Sziklay Ferencnek a szlovákiai magyar kultúra és irodalom kibontakozása és fejlesztése érdekében kifejtett munkássága, úgy véljük, megbecsülésre érdemes. MÉSZÁROS GYÖRGYI 15
