A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-07 / 41. szám
utolsó szó megcsuklott a torkomban, nyelvem megbénult, fogam összekoccant; agyamban, mellemben, egész testemben ólomsúlyú tehetetlenség folyt szét. Felpillantottam. Előttem a keményfa asztal, aztán a páholy sima, barna deszkája — szinte lekoppan róla a tekintet —, a szürke ablakokon valami iszapos derengés áradt át. Szemben velem Olga, figyelmes, ijedt, merev szemekkel, némán. Mint két múmia, viaszbábu furcsa, víz alatti lények ... Azt hittem, fel kell ordítanom. Ez volt az a pillanat, amikor fizető után kellett volna kiáltanom; a söröző ajtajában szívélyesen meg kellett volna ráznom Olga kezét, s futnom valamerre. De merre? Mert a gondolat átvillant a fejemen, de tüstént a másik is: az üres délután, az üres este ... Ez volt még a kisebb ok. De nem, már megint lobogott bennem az a toporzékoló, feszitő lázadás, mely mindig elém szökött, ha éreztem, hogy egy pillanat leigáz ... nincs tovább, kinyúlva fekszem, s csak az idő perceg alattam .. . Ittam, sűrűn, gyorsan: vagy három pohárral hajtottam fel egymás után. Istenem, de mi segíthet itt? Réveteg kézzel nyúltam Olga kézitáskája felé. Ott feküdt közöttünk a pádon. Nyilván kotorászni akartam benne. Sületlen játék — hogy tiltakozzék, mozduljon az üresség ... Olga csakugyan rezzent. Hogy megelőzzön, gyorsan megszólalt, — Akarsz fényképeket nézni? Fényképeket? Vidéki szalonokban is ez a házikisasszony mentőöve, az album ... Mindig utáltam fényképeket nézni. S mégis, a fényképek most segítettek ... Párás, fátyolos szemmel néztem őket : azután egyszerre történt valami... Az első képen Olga a Berlini téren állt. A teret természetesen nagyon jól ismertem; úgy élt a fejemben, mint örökös pánik ... Villamosok dörögnek, jönnek-mennek szakadatlanul; autók, autóbuszok cikáznak, társzekerek csattognak; zeng a Nyugati, rengenek a házak; ezernyi ember lót-fut, sürög-forog, de mintha nem is emberek volnának, csupa kabát és kalap, rángatózó vasreszelékek egy mágnes körül... Olga a tér közepén állt, a járdaszigeten, kezében napernyőt tartott; bájoló mozdulattal emelte feje fölé, nyájasan, nyugalmasan mosolygott a lencsébe! Mögötte szerény, csöndes, vasámapias üvegablakokkal pislogott az újságosbódé oly élettelenül, akár az angolparki felvételek papír repülőgépe. Néhány lusta villamos vesztegelt a síneken, egy autó, szinte hegyezett fülekkel, mint a megtorpant kutya figyelte Olgát. Békés sétálók vonultak merengő arccal... A Nyugati csücske fölött még a felhők is úgy álltak, akár egy régi metszeten: szelíd, gömbölyű, rezzenéstelen puffancsok. Nem, ez a tér egyáltalán nem volt pánik... nem volt az a falánk torok, amely bekapja, kiköpi, habzsolja, elmorzsolja fekete embercafatait ... Egy kedves, friss, mosolygó pesti lány állt a közepén, aki láthatóan igen jól érezte magát. A másik kép az Erzsébet-híd budai oldalán levő kertben mutatta Olgát. Pádon ült, fehér ruhában, ugyancsak mosolyogva, fedetlen, lebegő hajjal. Körülötte fák, bokrok, derűs fényfoltok. A harmadik csoportkép volt, valamelyik strandon készült. Egy urna, félmeztelen alakok, a medence sarka ... vagy négy-öt viháncoló kamasz veszi körül Olgát. Igen, mind olyanok voltak, mint nyakigláb kamaszok ... Olga virágos fürdőruhájában itt még nevetösebb, mint a többi felvételeken. De még milyen felszabadultan, bátran, önfeledten neveti — hát így is tud... A képeken különben tagadhatatlanul csinos. Csak mert fényképek, mert csalnak. Nem, a nevetése... s a csípője sem olyan vastag fürdőruhában, mint télikabátban ... Hisz én is tudtam olykor csinosnak látni Olgát. Eltoltam a képeket, nem volt többé szükségem rájuk. Megmutattak valamit, ami egy kicsit igaz volt, és még rettentőbben hamis ... A fonákjukat láttam meg igazán, amit elfödtek, amit elfödtek ... Minderre akkor eszméltem rá, mikor egyszerre csak éreztem, hogy forró hullám emelkedik a mellemben. Végre: érzés! — áldás, megváltás. Mert ezt lestem egész délután, most itt... mindig ... esdeklő szomjúsággal, de sóváran is, mint a kéjenc ... Iszonyúan megsajnáltam Olgát. — Szegény vagy — szakadt ki belőlem, igen, már-már mint kiáltás. Ilyen nyersen, ilyen forrón, ilyen egyenesen; a bor tette, vagy hogy a képek annyira elvittek .. . Nem, nem volt hamis a hangom, s az igazságot mondtam, pontosan azt.,. — Szegény vagy — ismételgettem kétségbeesetten, mert erről, csakugyan erről volt szó. Nem szerettem Olgát, talán másért sem, de bizonyosan azért nem, mert szegény volt. Ó, most is ez a megszeppent, rémült, sápadt arcocska! Még ijedtebb, mint máskor — nem érti a rohamomat —, de mindig riadozó, mindig gyáva ... ártatlanul sunyi, pislogó, alamuszi... — Szegény vagy, szegény vagy — dadogtam azt, amit a fényképek oly villámló értelemmel az arcomba csaptak. Mert ezt mondták el a fényképek, a kedves, derűs, nevetős fényképek, jobban mintha Olgát rongyokban láttam volna. Nem, Olga nem járt rongyokban. Volt neki egy csinos, igazán helyeske tavaszi ruhája — a mama és a kis budai varrónő közös büszkesége —, amit úgy májusban, már a forró napsütésben magára vehetett, s ülhetett vele a budai kiskertben, az orgonabokrok közt. Mint egy igazi leány. De még most, áprilisban is a télikabátjában botladozik, puffadtan, vastag csípővel, mint egy kis tacskó. Volt egy virágos fürdőruhája, melyben nyáron néha kimehetett a strandra, s ott hihette, hogy övé az ezüstpikkelyes medence, a szép sárga homok, az egész tágas, kéken nyíló égbolt... hihette, hogy tetszik azoknak a derék, nagyra nőtt kamaszoknak, akik maguk is valami ilyen hiedelemmel viháncolnak ott a képen ... Máskor talán mellette körmölnek a körúti irodában. S az egyik ilyen kamasz, valamelyik buzgó udvarlója, még a Berlini téren is levette; a rendkívüli esemény áhítatában talán észre sem vették, hogy micsoda lucsok kavarog körülöttük; micsoda mocskos fazék, amelyben szétfő, elomlik az életük, kicsurog az asztalra ... Ilyen gazdag volt Olga, sokkal gazdagabb, mint hittem volna — s ilyen szegény, ilyen iszonyúan szegény! Ezért volt ijedt, megszeppent, bizalmatlan, ezért volt fejfájósan szelíd, fakó, bágyadt, kétségbeejtöen egyforma, unalmas, még ez is ... Nem volt ostoba — hogy kérkedett kis tudományával olykor, iskolaemlékeivel —, s nem volt tompa érzésű sem: esze, szíve, kedélye volt, s lám nevetni is hogy tudott... De egyforma volt a kabátja októbertől, áprilisig, s egyforma az élete mindig. A papa, mama, Sanyi, az iroda, a Mancik, a könyvelők, a kamaszok ... — s az ünnepély; a budai kiskert, a strand, a napernyő a Berlini téren! Ó, jaj, szegényke! Csókoltam, simogattam, becéztem Olgát; csókoltam a nyakát, vékony kis karjait, a puha arcocskáját, simogattam a kezét, haját, gyöngéd szavakkal árasztottam el. Fuldokoltam a szánalomtól. Ő pedig csak tűrte mindezt, némán, egyre riadtabban, értetlenül, csak egy kínlódó vonással az arcán ... Talán, hogy ekkor is egyedül maradtam ... S hogy ezért vagy másért, már apadt a hullám a mellemben — még emelkedett, de már süllyedt is: rettegve éreztem, mint lopódzik szét a gyanakvó hidegség a mellemben ... S mert ittam, folyton ittam ... S végül valami másért is ... A pincér éppen jött, intettem, homályos szememmel olvastam a pengőket eléje. Aztán: érzelmes, hízelkedő hangon, de már önkéntelen dühvei is, mert vártam a visszautasítást... — Gyere ... Rémülten rezzent. — Hová? Egy-egy szó már esett róla közöttünk. Igazában csak játékból. Olga semmi ilyen vágyat nem ébresztett bennem, aztán meg undorodtam a saját hónapos szobámtól.... De a szoba most elfolyt előttem ... Vagy inkább összefolyt egy másik szobával, azt láttam, sokkal élesebben, mint az enyémet . .. Olyan igazi pesti szobát, amilyenben ezerszám laknak ebben a városban, nem albérletben, s kettesben is ... Zöld függönyöket láttam, maszatosbama homályt, mogorva bútorokat, vedlett hencsert. S mindez most nem volt riasztó. Egy lámpaernyö szelid fénye világította be, rádió zümmögött, csorba csészében tea csillogott, a hencseren képeslapok hevertek, a pohárszéken maradék sütemény állt. Lift, villamos búgott csöndesen. És Olga is ott ült valahol ebben a szobában ... Azonosulni akartam Olgával, összesimulni vele... Ez, ez volt az igazi ok; úgy lobbant fel bennem, mint hirtelen megváltás reménye. Pillanatnyi vakhit, fel akartam adni magamat... Ki akartam vetni a bőrömből azt a dühős és elégedetlen ördögöt — de miféle ördögöt is — azt, amelyik szüntelenül fintorgott... és döfködött, fúr-' dalt, hajszolt, valójában semerre ... Azt a kényes és iszonykodó pribéket, aki miatt nem lehetett részem még Olga szegény gazdagságában sem, aki miatt szegényebb voltam őnála is, mindenkinél... Mert ez volt az igazság, szegény voltam én is, de még mennyire az: a jónevü bank belvárosi fiókjában, ahol végül alig kerestem többet mint Olga, albérleti szobámban, mert otthonom nem volt, az utcaforgatagban, ahol dehogy tudtam volna elképzelni, hogy lefényképezzenek ... Másképp voltam szegény, mint Olga, nagyon másképp, s igazában egészen úgy, mint ő, csak még sokkal védtelenebből, árvábban. Mint a csavargó ... S már iszonyú fáradt voltam ebbe a másféle szegénységbe ... Már künt álltunk az utcán. Arra emlékszem, hogy fogtam Olga csuklóját, talán rángattam is. Igen, a test, csak az segíthet — kinyúlni, melegedni egy ágyon —, nem az eszpresszó ... S csak lássa a szobámat, a csúf, sivár szobámat, talán rájön valamire ... Reszketett, ellenkezett, de még jött; vonszolta az indulatom. Zörgött, buckázott velünk áz autóbusz, mészfehéren ültünk, némán; már este volt, sárga-fekete sötétség, kápráztak a lámpák, nőt az utcazaj. A Gellérthegy tövénél le kellett szállnunk; Pesten laktam, az Erzsébet-híd közelében. A villamosmegállóhoz akartam vezetni Olgát. Eddig valósággal elsodortam, itt jutott először lélegzethez. — Nem. — Ekkor láttam először meztelen kifejezést az arcán. Tiltakozást, utálatot, még cikkanó gyűlöletet is... — De igen. — Fogtam a kezét. A lámpák táncoltak előttem, a hegy szinte lüktetett, az utcazaj, bennem üvöltött. — Nem. — De igen. — Most egészen durván rántottam meg a karját. De sikerült kiszabadítania magát. Futott, esetlenül, apró lépésekkel, gyerekesen sunyitva, mint a nyúl... Egy pillanatig azt hittem, hogy utánafutok. De csak álltam, nem is tudom, meddig. Eltűnt valamerre a villamosok közt, a lármában. Végül egy autó dühösen rám tülkölt, alig tudtam elugrani előle. Átmentem a hídon, kóvályogva, szédülve. Aztán mégis elértem a szobámat. Még jó is volt, hogy ennyit ittam. Ráestem az ágyra, s tüstént elaludtam. AGÓCS VILMOS FELVÉTELE Johannes Becher POKOLJÁRÁS Akkor pokolra löktek engemet... és régi lényem kiégettetett. El nem maradt a kínból semmi sem, tizenkét évig éltem odalenn. Őrült hatalom elől szökve én föl riadtam a pokol fenekén. Izzó vasként füstöltek éveim. Ó, hazátlanság — o, pokoli kín! „Mi lett vele?" — kérditek gondtalan, s látjátok, térdre hullt a hontalan, akár a főoltárhoz hullana, a képhez, melyet úgy hívott: Haza! Ki elszenvedte egyszer a pokolt, az lángjegyet már roskadozva hord, örökre izzik átkos bélyege, s a hontalanság pokla jár vele. Az mást sem dalol egy életen át, csak boldog himnuszt és hálaimát. Senkit se vonz úgy a hazai hang, a bölcsődal s a konduló harang. Amikor hallgat, akkor is beszél, a hon neki mindennapi kenyér, a szegény haza bármilyen szegény — feküdt ő már a pokol fenekén. Kik nem jártatok poklot még soha, mit tudhatjátok, mi is a haza ? Ki idegen föld hontalanja volt és látta önmagát, hogy haldokolt, és látta ezt a mása-nincs halált —, az a hazában új eget talált. Más ember ő a régi már nem él — ha a pokolból végre hazatér. NEMES NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA 25 évvel ezelőtt halt meg a nagy német antifasiszta költő Johannes Becher 11
