A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-07 / 41. szám
Szép tavaszi nap volt, áprilisi délután. Budán, a G ... téren Olgát vártam; négy órára beszéltük meg a találkozót. A tér amolyan félreeső budai terecske volt, szinte kisvárosi: fasoros utcák szaladtak ki belőle, tömzsi házak fogták körül, a villamos csak a szögletén sustorgott el. Csönd, üresség, mérhetetlen unalom. Mint a tűzhelyen szárazon izzó fazék: ilyenformán éreztem magam. Olga késése annál bosszantóbb volt, mert bizonyosan tudtam, hogy teljesen ártatlan benne. Szeszély, fölény vagy egyszerű lustaság: erről Olga esetében aligha lehetett szó. De hisz már jött is; most szállt le a villamosról, s pislogó, rövidlátó tekintete tüstént szétfutott a keresésemre. Milyen szerencsétlen, elveszett teremtés! Mosolyogtam, teljes szívből, bárgyú erőlködéssel. Szerelmes voltam Olgába, vagy legalábbis ezt kellett hinnem, mert vagy két hónapja minden délutánomat vele töltöttem. Ideges telefonhívásokkal üldöztem, ide-oda rángattam, hosszú vallomásokat rögtönöztem neki; mindez Olga jelentőségét bizonyította. A tér túlsó sarkán álltam, de egy lépést sem tettem feléje. Talán élveztem, hogy át kell jönnie az üres téren; azt élveztem, hogy mennyire nem szeretem kissé kacsázó járását. De mosolyogtam, görcsösen, elszántan ; mint valami ragacsos máz ült arcomon ez a mosoly. — Szervusz — mondtam, mikor végre odaért. Olga vékonyan, ijedten elmosolyodott, olyasformán, mint a piruló cselédke a tagbaszakadt őrmester előtt. — Szervusz — rebegte de ez csak megadó visszhang volt az ö szájából. A tegezésre én kényszerítettem rá. Mosolyogtunk mind a ketten; én az előbbi bamba-szelídséggel, Olga sunyin és szégyenkezve. Egyenruhában volt; ugyanabban a kabátban és kalapban, amelyben megismerkedésünk óta mindig. Kicsapott kalap, széles karimával: esetlenül kacér, hősiesen hetyke; a prémgalléros télikabát furcsán festett a tűző napsütésben. Különösen a prémgallér; már jó ideje valami bugyoláló, vénasszonyos holmit juttatott az eszembe, réklit, ilyesmit. Mintha Olgácska örökösen torokfázástól "félne. Az öv gondosan összehúzva a derekán, hogy a csípője minél szélesebb legyen. Mindezt csak tudomásul vettem, szomorúan s gőgösen, mint akit efféle körülmények nem befolyásolhatnak. Szerencsére már mentünk is az utcán egymás mellett; a váltam felett keveset láttam Olgából. Igen — de hová megyünk? Minden találkozásunk ezzel a kínos töprengéssel kezdődött. Következő lehetőségeink voltak: eszpresszó, cukrászda, kávéház, mozi, söröző. Olyan volt ez már, mint valami jártatás, körbe-körbe, kötélen: gyűlöletes egyformaság. Egyszer gondoltam rá, hogy színházba viszem Olgát; de legfeljebb csak a vasárnap délutáni előadáson tudtam öt elképzelni, az esti lámpafényes nézőtéren semmiképp sem. Azt is felvetettem, hogy meglátogatom őt otthon, a szüleinél; de zavart dadogására rögtön elálltam ettől. Olga Buda peremén lakott, a Németvölgyi út tájékán, egy kocka formájú, dísztelen sötétszürke épületben. Nem tudom, miért, talán mert egy meglehetősen sivár, üres kert vette körül a házat, s több hasonló épületet fogott vele össze — egy gyári lakótelepre emlékeztetett az egész. Ezen a napon Budán maradtunk; Olga egy sörözőt említett, fent a Várban. Talán azért fogadtam el rögtön az indítványát, mert egyáltalán tőle jött; először történt, hogy ő sütött ki valamit. Autóbuszra szálltunk; ez egy időre üdvösen megszüntette magányunkat. Az idegenek közt nem kellett beszélnem, elég volt, hogy odaadóan bámultam Olga arcát. Az arca talán csinos volt; legalábbis megható, bágyadt, kedves. Egyenes orr, finom rajzolatú, keskeny száj, vékony ívű szemöldök; törékeny túlságosan gyöngéd vonások: inkább egy iskolás lány arca, mint egy nőé. Holott Olga már huszonkét éves. Tekintetében örökösen valami fejfájós szelídség tükröződött. Máskülönben Olga alacsony volt, kissé vastag csípőjű, hátulról nézve egy fejére állított hal formájára emlékeztetett az alakja. „Halacska" — rezzent át rajtam néha a szó, s iszonyodva igyekeztem ellágyulni tőle. Leszálltunk; átvágtunk a téren, s már ott álltunk a sörözőnél. Rögtön éreztem, hogy micsoda könnyelműség volt, amikor szó nélkül elfogadtam Olga ötletét. Ezt a földszintes, játékházacskaszerű sörözőt látásból magam is ismertem. Régimódi cégérével, kosaras ablakaival, avatag külsejével amolyan budai nevezetesség volt. Igen, maga az idill, fiatal szerelmeseknek való búvóhely. Nem mozik, ahol a vászonra nézhettem, nem kávéház, vagy cukrászda, ahol sürgés-forgás volt körülöttünk ... Üres asztalok — senkit sem találtunk odabent —, barna félhomály, alvadt csend: mintha egy kriptában zártak volna össze Olgával. A csaposlegény is jó sokára került elő. Ijedten és gyorsan bort rendeltem, minél többet. Mert itt már nem volt kibúvó. Beszélgetnem kellett Olgával. De miről lehetett vele beszélgetni? Vagy legalábbis miről — már ekkor? Természetesen ekkor is először a hivatalról, Olga irodai életéről. Mert Olga hivatalba járt, valahová a Körútra — számomra teljesen ismeretlen s alig elképzelhető világba .. . Valójában egy tápszer-elárusító cég irodájában dolgozott; a cég a moziban is hirdetett. Mi volt ebben elképzelhetetlen — a népszerű tápszer, a mozi, a Körút? Végre magam is hivatalba jártam, bár ez kétségtelenül nem hirdetett a moziban. A tisztes nevű bank egyik belvárosi fiókjában bóbiskoltam át naponta hét-nyolc órát. Ha délután kiléptem az üvegajtón, azt sem tudtam többé, hogy ki ült imént mellettem a szomszédos asztalnál. Másutt éltem, nem a bankban — albérleti szobámban a mennyezetet bámulva, vagy végeszakadatlan csavarogva az utcán, s hallgatva a zengő, kavargó, ígéretes morajt... Olga magánéletet élt a hivatalban — a Körúton, Micik, Mancik, könyvelők, igazi könyvelők, levelezők és cégvezetők között. S ez már csakugyan dermesztőén érthetetlen volt... De igazában ismertem már az összes Micik és Mancik magánéletét, a könyvelőkét és cégvezetőkét is — már azt az epizódot is ismertem, amikor a csomagolási osztály fö-PAVEL KASTL FELVÉTELE nőké ötórai teára hívta el Elgát a Rákóczi úti szállodába, s ott homályos célzásokat tett neki. Mi volt még — az irodán kívül? Olga családja. Itt is ismertem már mindenkit: a papát, aki fővárosi rajztanár volt valaha, s öregségére ivott, a mamát, aki emiatt jajveszékelt, s hajdan a környékbeli állatorvos feleségére volt féltékeny, Sanyit, Olga öcscsét, aki tavaly motorkerékpárt vett részletre, amiből aztán nagy botrány lett. Ismertem Olga összes udvarlóit, s a gyermekkorát is kiszipolyoztam már, ameddig csak telt az emlékeiből. Hollandiában töltött egy nyarat, leesett ott egy gyümölcsfáról; innen a forradás a bal könyökénél. Mindebből legfeljebb ha öt percre futotta: csakugyan nem is jutottunk tovább. Ittam; Olga csak a szája szélét nedvesítette meg. Nekifohászkodtam. Nekem kellett beszélnem. Elmondtam, hogy mi történt velem tegnap a villamoson. Megfogtam egy ötéves kislány kalapbojtját. Csak úgy évödésből. Háttal állt nekem, kis vézna alak, teljesen úgy festett, mint valóban egy kislány. Aztán megfordultam, s egy hatvanéves banya rikácsolt az arcomba. Táncoltak a ráncai, rángott száraz kis teste, szája foghíjas üregéből sipítozva fújta rám szidalmait. Milyen kellemetlen, még milyen aljas meglepetés volt! Kétségbeesetten színeztem, húztam, nyúztam, dagasztottam a történetet; aztán elfáradtam. Elmeséltem az éjszaka félig elolvasott német regény tartalmát — elmeséltem végig. Elmondtam, hogy a háziasszonyom — negyvenöt éves nő, akit elhagyott az ura — újabban táncolni tanul, egyedül, gramofonszóra; a szomszéd szobából áthallatszik a gramofon fojtott ciripelése, s milyen leverő elképzelés a vénülő asszony, amint egyedül forog a bútoroK közt. De ezzel aztán valósággal összeestem, mint a versenyfutó a célnál. Az 10
