A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-30 / 40. szám

Egyik éjjel a szobámban kapirgálást hallottam. A kapirgálás a fehémeműs szekrény irányából jött. Időnként abbamaradt, majd ismét elkezdődött, mint minden rossz dolog az életben. Szívesen hittem volna, hogy kísértetröl van szó, amely nemsokára megjelenik láncot csörgetve és tüzet okádva, de materialista lelkem mélyén tudtam, hogy sajnos egér van a lakásban. Felgyújtottam a villanyt, és figyeltem. Az egér nemsokára megjelent a komód tetején, nyugodtan szaglászott, majd kísérletet tett, hogy fejest ugorjon a vázába, amelyben egy szál dupla orgona , hervadozott. Ez sajnos nem sikerült neki, ezért kimentem a konyhába, és behoztam egy seprűt, hogy az egérvadászat ősi szabályai szerint elejtsem az egeret. Vidéki gyerek vagyok.

Megdöngettem a komód oldalát, majd hirtelen kinyitottam az ajtaját, ugyanakkor el is húztam a faltól. A seprűt magasba emelve vártam a fejleményeket, amelyek be is következtek, mert az egér kiszaladt a komód mögül, én melléütöttem a seprűvel, és a feleségem felébredt a másik szobában. Amikor megtudta, hogy egérre vadászom, különös, idegenszerű kifejezés jelent meg az arcán:

— Azonnal tedd ie azt a seprűt, és szégyelld magad ... — mondta.

— Előbb tegyem le a seprűt, és csak aztán szégyelljem magam, vagy megfordítva? — kérdeztem, de nőm erre nem is reagált. Ha állatvédelemről van szó, nem szereti a tréfát.

— Lenne szíved megölni egy ilyen ártatlan állatkát? — kérdezte szelídebben, és kivette a kezemből a seprűt. Én közben magamban vágyakozva idéztem azokat a szép időket, amikor a nők sikoltozva az asztalra ugrottak, ha megláttak egy egeret, és hálásak voltak a bátor férfiúnak, aki az egeret agyoncsapta. Megváltoztak az idők: ma az atomkorszakban élünk, és szeretjük az egereket.

Ebben a pillanatban a rekamié mögül kiszaladt az egér, felkörmölt a rádióra, és onnan röhögött ránk gúnyosan.

— Hát nem édes? Nézd, milyen kecses, milyen aranyos? Az a szép kis fényes szeme és a mulatságos bajusza ... Ezt akarnád te agyonverni ?

— Megeszi az ingeimet... — mondtam, mert közben az egér eltűnt a komód mögött.

— Nem eszi meg! — szólt feleségem határozottan, majd kiment a konyhába, leszelt egy darab kenyeret, és betette a fehérnemüs szekrényembe, hogy legyen az egérnek mit ennie.

így nyert polgárjogot családunkban az egér. Megölésről már szó sem lehetett, mert családtagnak tekintettük. Sőt, cinikus megjegyzéseket sem volt szabad tennem rá, hanem osztanom kellett feleségem lerendezését, valahányszor az egér megjelent. Ugyanis ekkor már egész nyugodtan sétált a lakásban, mert megszokott minket, néha éjjel kettőig elszórakoztunk vele. De ami az ingeimet illeti, abban igazam volt. Hiába készítette neki feleségem a legjobb falatokat, azokat is megette, de inget is evett. Aztán a kézirataimat kezdte megrágni. Egy ízben egyetlen éjszaka megevett két krokit és belekezdett egy versbe, is. Egy éjjel, úgy három óra tájban, megpróbáltam okosan beszélni a feleségemmel:

— Miért szereted az állatokat? —■ kérdeztem, de óvatosan.

— Mert kedvesek és ártatlanok.

— És akkor miért eszed meg a csirkét?

— Ha ismertem, nem is eszem meg. Csak ismeretlen csirkéket eszem.

— Úgy. Akkor van egy ajánlatom. Elviszem az egeret, és hozok helyette egy másikat, egy ismeretlen egeret. Azt agyoncsaphatom? Vagy esetleg bemutatlak néhány svábbogárnak....

Nőmről ismét lepattant humorom, és tovább vitázott. A keselyűknél és a hiénáknál végképp összevesztünk.

Néhány nap múlva a szürke pulóveremben egérfészket találtam, rózsaszínű egérfiókákkal. Ezt már nem tűrhettem tovább. Délután becsomagoltam az aktatáskámba, és közöltem, hogy elköltözöm hazulról.

— Vagy az egér, vagy én ... — mondtam egyszerűen, minden pátosz nélkül. Nőm arca felöltötte idegenszerű kifejezését. Hosszú ideig tusakodott magában, végül megszólalt annak a bölcs embernek a hangján, aki leszámolt azzal, hogy hiába küzd az élet durvaságai ellen.

— Hát nem bánom ... Öld meg őt... De én elmegyek hazulról...

Éjjelre elvonult egy barátnőjéhez, és én egy rugós egérfogó segítségével percek alatt végeztem az egérrel. Másnap délután hazajött a feleségem. Első kérdése ez volt:

— Megölted?

— Igen — feleltem, és fejemet lehajtva hozzátettem. — Nem szenvedett sokat...

Vacsoránál a feleségem hirtelen eltolta a tányért, és irtózattal meredt a kezemre. A szeme megtelt könnyel. Én is megnéztem a kezemet, de nem találtam rajta semmi különöset. Vidéki gyerek vagyok.

Dankó kivett négy nap szabadságot. Gondolta ezalatt kipiheni magát. Semmivel sem fog törődni, élvezi majd a függetlenséget Mindjárt az első reggelen későn ébredt még később kelt, de szokásához híven borotválkozás előtt bekapcsolta a rádiót. Valami természetrajzi beszélgetést adtak, amelynek a vezetője egy neves etológus.

Dankó kinyitotta az ablakot Friss levegő áramlott be rajta, vízszagot hozott a szél és madárének hallatszott Egyszercsak keveredni kezdtek a kinti és rádióbeli hangok.

A biológusok számtalan eredeti felvétellel igyekeztek kedveskedni hallgatóiknak. Egy-egy magnófelvételhez hosszas magyarázatokat fűztek a madarak és emlősök társas életéről, jelzésrendszerükről és viselkedésükről általában.

Dankó bekapcsolta a villanybomtváját de nem tudta elvégezni vele a műveletet, mert érdekelte a műsor, s a gép zúgása elnyomta a hangot Állt, nézegette magát a tükörben, s képzeletében megelevenedett egy-egy kép. Látta a felszállni készülő sirályokat szerelmi dalt zengő fülemüléket, pintyeket és rigókat Néha odasétált az ablakhoz, hogy kihallgatózzon, vajon az elevenek, a közelben fészkelők, nem hallgattak-e még el. Megnyugodott Kint is, bent is minden a legnagyobb rendben volt. Megsimította félig borostás arcát és kezdett türelmetlenkedni. Ugyan milyen hosszú lehet a műsor, töprengett. Most a delfinek értelméről folyt a szó. Mintha unná egy kicsit hiszen amit mondanak, már köztudott Talán be is kapcsolja egy percre a borotvát De mégsem, mert megint kezd érdekes lenni, amit a tudós az állatok kommunikációjáról mond.

— Hallgassák meg kérem a farkasüvöltést! — szólította fel a hallgatókat.

Előbb kutyaugatás hallatszott majd vonításféle, mint mikor ősszel megugatják a kutyák a holdat. Ám ezek mégsem kutyák voltak, mert egyre jobban belelendültek.

Dankó nem tudja mennyi ideig üvöltöttek a farkasok. Csak azt érezte, hogy amit hall, félelmetes Megborzongott tőle a háta. Mintha nem is rádióból jött volna a hang, hanem valahonnan a közeléből. Hirtelen ideges lett Valamit tenni kéne, gondolta, miközben a farkasok egyre szörnyűbben üvöltöttek. Gyorsan az ablakhoz lépett és határozott mozdulattal becsukta.

23