A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-30 / 40. szám
Csak egy percre... Ritka hír olyasmit hallani, hogy egy, a Zoboraljáról származó diáklány szinte az ország túlsó sarkában: egészen Észak-Csehországban szerzi majd meg egyetemi diplomáját! Nem úgy azonban DUBROVICKY ÉVA aki a nyitrai általános iskolák egyikének befejeztével a bratis/avai Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett, csaknem két esztendeig reklámgrafikusként dolgozott, jelenleg pedig a Libereci Textilipari Főiskola végzős hallgatója. — A távoli Liberecben vajon nem érzet-e honvagyjt a jellegzetes hangulatú Zoboratja iránt ? — Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de véleményem szerint ne érzelegjen az, aki maga döntött úgy, hogy hossza bb-rövidebb időre elköltözik a szülővidékéről. Persze, hazudnék, ha azt mondanám: nem szeretem, vagy közömbös számomra a Zoboralja, de megszoktam már a távollétet is, hiszen középiskolásként szintén kollégiumban laktam, és havonta legföljebb kétszer utazhattam csak haza. — Úgy hírük, a főiskola SZISZ-szervezetében te vagy a sportélet, de főképpen a közművelődési munka egyik fő szervezője. És mert az egyetemeken, főiskolákon is megkezdődött már az oktatás, így joggal megkérdezhetem, hogy az őszi szemeszterben milyen rendezvények várják a libereci főiskolásokat s velük együtt a város fiataljait is? — Immár huzamosabb ideje talán a dzsesszklub a legnépszerűbb programunk. Hetente egyszer tartjuk, s az a vélemény róla. hogy a környék legszínvonalasabb könnyűzenei műsora. Sikerét látva jött az ötlet: havonta egyszer szervezzünk élőben is egész estét betöltő dzsesszkoncertet. Kéthetente filmklubot tartunk, de különböző témájú közművelődési előadások és discó is szerepel a programban. — Az irodalom vagy a színház is „szerepet kap"? — A rendszeres klubprogramok keretében irodalmi műsorokat, előadói esteket is tartunk, de működik a városban ifjúsági kisszínpad is. amely évadonként általában két új bemutatóval lép közönség elé. — Téged azonban nemcsak a kultúra, hanem a sport is érdekel: aktívan kosárlabdázol. . . — Még középiskolás koromban atletizálni kezdtem, de hamarosan kiderült, hogy távolugrásban vagy magasugrásban nem számíthatok igazán jó eredményre. Ekkor pártoltam át a kosarasok táborába, ahol nagyszerűen tudom érvényesíteni a magasságom. — Tényleg, kitől örökölted a magasságodat? — Én 190 centi vagyok, a családunkban viszont nincs hasonló magas ember. Apám tíz centivel alacsonyabb, az édesanyám és a nővérem még kisebb növésüek. — Testmagasságodból ítélve ponterős kosárlabda-játékos vagy... — Kezdetben nem tudtam kihasználni az ebből eredő előnyöket és sokkal alacsonyabb játékosok megkaparintották előlem a labdát Ma már azonban többnyire én vagyok a patánk alatt az úr, és tizenöt-húsz pont az átlagom egy-egy meccsen, de dobtam már harmincöt pontot is. — A tanulás, textiltervezés, sportolás és klubszervezés mellett mire futja még idődből? — Szeretek táncolni. Eddig még mindig akadt hozzámvaló colos legény, de azt sem bánom, ha kisebb növésű srác kér fel. (M-) FURCSA ÜGYINTÉZÉS Gyermekkori barátommal hoz össze a véletlen Vágsellye (Šaľa) főutcáján. Szokatlanul gondterhelt arccal közelít. Évtizedek óta ismerem, ezért mindjárt tudom, valami nyomja a lelkét. Alig lehet vele szót váltani, bosszant is a dolog, néhány perc múlva egy pajzán viccet is megpróbálok elsütni felviditására, a helyzeten ez sem változtat. így hát szó nélkül ballagunk egymás mellett, míg egyszercsak megragadja a karom, megállít. — Öregem, amilyen szívesen vállaltam hónapokkal ezelőtt a lakóbizalmi szerepét, ugyanolyan szívesen mondanék le róla. Kisvártatva folytatja: — Te is tudod, tavaly év végén vettük át új lakásunk kulcsait az épülő vecsei lakónegyedben. Mit számított nekünk akkor, hogy még nem volt melegvíz- és gázszolgáltatás, fő az, hogy beköltözhettünk a hőn áhított családi fészekbe. Az illetékesek egyébként azt ígérték, hetek kérdése csupán, és ezt a problémát is leküzdik. A meleg víz valóban folyni kezdett az ígéret szerint, gázszolgáltatás viszont még ma, fél évvel az eredetileg megadott határidő után sincs. Azóta össze sem merem hívni gyűlésre a ház lakóit, mert hiszen mit tudnék nekik mondani megnyugtatásukra ebben az ügyben? Barátom fél év viszonylag lehangoló történetét igyekszik fölvázolni. Év elején, mert bíztak az illetékesek ígéretében, két kicsi gyermekükkel beköltöztek új otthonukba. Többen viszont, addig nem költöztek, amíg a házban nem biztosították az összes, szerződésben rögzített közműszolgáltatást. S lám, nekik lett igazuk. Néhány hét múlva egy vasárnap délután meglátogattuk barátomat. Az ajtóban felesége fogadott, szemeiben könnyek csillogtak, kezében fakanál. — Ti már nyilván el is felejtettétek az ebédet, én még csak most készülök el vele — mondta elcsukló hangon, s bevezetett a konyhába. — Hát mondjátok meg, lehet így háztartást vezetni?! — mutat a gőzölgő lábasokra. Ide még mindig nem vezették be a gázt. Látom, villanyfőzőt kénytelenek használni. — Meguntam a lakásszövetkezet vezetőitől kapott ígéreteket — jegyezte meg barátom — elmentem a gázművek itteni kirendeltségére. Ott azt mondták, csak akkor jönnek, ha a bérlőknek már több mint a fele beköltözött. Furcsa, érthetetlen okoskodás... Hiszen a családok zöme éppen azért nem költözött be, mert még nincs gázszolgáltatás. Később, amikor a lakásoknak több mint a fele már valóban lakott volt, ismét fölkerestem a gázművek szakemberét. De az átadással megintcsak baj volt. Kiderült, hogy több mint fél év telt el a fővezeték és a belső hálózat utolsó nyomáspróbái óta, vagyis lejárt a szavatossági idő, tehát addig nem jöhetnek fölszerelni számunkra a gázórát, amíg a kivitelező vállalat nem végzi el újra a nyomáspróbát. Hát ehhez mit szólsz? Mit is lehetett itt mondám ?! A tények magukért beszéltek. A lakásszövetkezet és a lakók között érvényes bérleti szerződést az előbbi mintha semmibe se venné. Pedig a vonatkozó előírás lakáskategória szerint pontosan meghatározza, milyen szolgáltatásra van joga a bérlőnek a nem is olyan csekély lakbér ellenében. Most már engem is kezdett érdekelni a dolog. A következő napokban igyekeztem valahogy elérni az illetékes hivatali személyt. Telefonbeszélgetések tucatját bonyolítottam le, sajnos, eredménytelenül. A „nyomozás" során mindenesetre kiderült, hogy senki sem hajlandó vállalni a felelősséget.Végül a járási nemzeti bizottság elnökhelyettese megígérte, hogy kivizsgáltatja a lakók jogos panaszát. t Következő találkozásunkkor barátom beszámolt arról, hogy lakótársai komoly lépésre szánták el magukat. Mert szerintük ez ügyben végleg betelt, sőt túlcsordult a pohár, a köztársasági elnöki irodának küldik el jogos panaszukat. Furcsa dolog lenne, gondoltam, ha az elnöki iroda korábban szerez tudomást a dologról, mint a járási nemzeti bizottság illetékes szerve. Hívtam is azonnal a járási nemzeti bizottságot, kérdezve, mi azóta a helyzet. Közölték, hogy minden szükséges intézkedést megtettek. — Jó hírem van a számotokra — mondom még aznap este a barátomnak, miután felkeresem a lakásán. Egy kézlegyintéssel viszont nyomban belém fojtja a szót. — Már tudjuk — mondja egykedvűen —, gyere, mutatok valamit. A főbejárathoz vezet, az ajtó üvegezett szárnyán egy steniclizett, utólag macskakaparásos kézírással kitöltött cédula díszeleg: — „Értesítés. Ebben a házban e hó másodikán és harmadikén nyolc órától szereljük a gázmérőket" — olvasom. — Hát igen, — mondja a barátom —, csak az a hiba, hogy a megadott időpont holnap és holnapután lesz. A lakók zöme csupán munkából jövet szerzett róla tudomást, tehát módjában sem állt ekkorra szabadnapot kivenni. Most vagy önkényesen otthon maradnak e förtelmes hőségben két napon át, kockáztatva, hogy a munkaadó fegyelmi eljárást indít ellenük, vagy munkába mennek mint máskor. Akkor viszont a gázművek hivatkozhat majd ismét fél éven át arra, hogy amikor kiszálltak szerelni, senki sem várta őket. Hát ez megint csak olyan felemás intézkedés. Egyébként még valamire érdemes fölfigyelni. Mi van akkor, ha ezt a cédulát valaki, lehet az gyerek is, leszakítja, mielőtt bárki is tudomást szerez a tartalmáról. Ismét nem maradna otthon senki, és a gázművek újra diadalt aratna felettünk. Egyébként a cédulán sem pecsét, sem aláírás. Vagyis ez a szó szoros értelmében véve nem hivatalos értesítés. Most higgyünk az ebben közölteknek, vagy sem? Ilyet bárki leragaszthatna bárhová. Egyébként az is elgondolkoztató, hogy társadalmunkban arra való-e a dolgozó szabadsága, hogy azt mások mulasztásai miatt pocsékolja el apránként. Feszülten vártam, mit hoznak a következő napok, ezért másnap ismét Vecsén voltam. — Döbbenetes, ami itt történik — fogadott a barátom, és egy újabb cédulát mutatott. — Ma ez fogadott bennünket a kapubejáraton. „Értesítjük a bérlőket, hogy még mindig nem történt meg a gázvezeték nyomáspróbája. Ezért a gázmérők szerelését elnapoljuk" — olvasom az értesítésen, amin ezúttal csodák csodája, ott van alul a pecsét és az aláírás. Viszont most is hiányzik a keltezés. — Nem csodálnám, ha bírósági úton hajtanák be a gázmüveken az elveszített drága munkaidő értékét azok, akik a tegnapi felhívás nyomán ma otthon várakoztak — szólal meg mellettünk egy hazaérkező lakó. Mindenesetre nagyon furcsa, ami itt történik, úgy döntök, személyesen kell találkoznom az illetékesekkel. Ismét telefonon próbálok megbeszélni egy időpontot, amikor fogadnának, de a válasz minden esetben elutasító. Legtöbben egyéb elfoglaltságra hivatkoznak, de van olyan is, akit napokon át lehetetlen elérni hivatalában. Közben még egy próbát teszek, a gázművek sokszorosított értesítésén föltüntetett telefonszámot tárcsázom napokon át rendszeresen. Mindahányszor eredménytelenül. Az ötjegyű számot interurbán is fölhívom, hátha a bratislavai központ elérhető vele. De nem, kicseng ugyan, és ez minden. Közben azon tűnődöm, hogy kiben, vagy miben lehet vajon még itt bízni, ha már a hivatal saját maga megadott telefonszáma is hamis. A fenti tapasztalat mindenesetre jogot ad e következtetésre. Mostanában szinte mindennapos vendég vagyok Vecsén, hiszen e változatokban gazdag eset óráról órára újat ígér. Ma sem csalatkozom, megérkezett a harmadik értesítés is. A gázművek ebben ismét újabb időpontját jelöli meg a gázórák szerelésének. — Kénytelenek vagyunk hinni a végtelenségig. Még az ilyen kétes értékű cédulákban is kénytelenek vagyunk bízni — mondja degeszre tömött bevásárlószatyraival a kezében egy fiatalasszony, két kicsi gyermekét maga előtt terelgetve, mielőtt beszállna a felvonóba. Napokkal később tudom meg, bizakodása most sem hozott eredményt. Szavahihetőnek végül is a negyedik cédula bizonyult, amit napokkal később ragasztottak ki az e téren fáradhatatlan illetékesek. Megtörtént a csoda, hangoztatták többen is a lakók közül. De milyen áron ? Mert hivatalosan, papíron lezárult ugyan az eset, de több tucat emberben, akiket érintett, keserű emlékként él majd talán még évek múlva is. KESZELI BÉLA 22