A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-30 / 40. szám

Csak egy percre... Ritka hír olyasmit hallani, hogy egy, a Zoboraljáról származó diáklány szinte az ország túlsó sarká­ban: egészen Észak-Csehországban szerzi majd meg egyetemi diplomáját! Nem úgy azonban DUBROVICKY ÉVA aki a nyitrai általános iskolák egyikének befejeztével a bratis/avai Ipar­művészeti Szakközépiskolában érettségizett, csaknem két esztendeig reklámgrafikusként dol­gozott, jelenleg pedig a Libereci Textilipari Főisko­la végzős hallgatója. — A távoli Liberecben vajon nem érzet-e honvagyjt a jellegzetes hangulatú Zoborat­­ja iránt ? — Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de véle­ményem szerint ne érzelegjen az, aki maga dön­tött úgy, hogy hossza bb-rövidebb időre elköltözik a szülővidékéről. Persze, hazudnék, ha azt monda­nám: nem szeretem, vagy közömbös számomra a Zoboralja, de megszoktam már a távollétet is, hiszen középiskolásként szintén kollégiumban laktam, és havonta legföljebb kétszer utazhattam csak haza. — Úgy hírük, a főiskola SZISZ-szervezeté­­ben te vagy a sportélet, de főképpen a közművelődési munka egyik fő szervezője. És mert az egyetemeken, főiskolákon is megkezdődött már az oktatás, így joggal megkérdezhetem, hogy az őszi szemeszter­ben milyen rendezvények várják a libereci főiskolásokat s velük együtt a város fiataljait is? — Immár huzamosabb ideje talán a dzsesszklub a legnépszerűbb programunk. Hetente egyszer tartjuk, s az a vélemény róla. hogy a környék legszínvonalasabb könnyűzenei műsora. Sikerét látva jött az ötlet: havonta egyszer szervezzünk élőben is egész estét betöltő dzsesszkoncertet. Kéthetente filmklubot tartunk, de különböző té­májú közművelődési előadások és discó is szere­pel a programban. — Az irodalom vagy a színház is „szerepet kap"? — A rendszeres klubprogramok keretében irodal­mi műsorokat, előadói esteket is tartunk, de működik a városban ifjúsági kisszínpad is. amely évadonként általában két új bemutatóval lép közönség elé. — Téged azonban nemcsak a kultúra, ha­nem a sport is érdekel: aktívan kosárlabdá­zol. . . — Még középiskolás koromban atletizálni kezd­tem, de hamarosan kiderült, hogy távolugrásban vagy magasugrásban nem számíthatok igazán jó eredményre. Ekkor pártoltam át a kosarasok tábo­rába, ahol nagyszerűen tudom érvényesíteni a magasságom. — Tényleg, kitől örökölted a magasságo­dat? — Én 190 centi vagyok, a családunkban viszont nincs hasonló magas ember. Apám tíz centivel alacsonyabb, az édesanyám és a nővérem még kisebb növésüek. — Testmagasságodból ítélve ponterős ko­sárlabda-játékos vagy... — Kezdetben nem tudtam kihasználni az ebből eredő előnyöket és sokkal alacsonyabb játékosok megkaparintották előlem a labdát Ma már azon­ban többnyire én vagyok a patánk alatt az úr, és tizenöt-húsz pont az átlagom egy-egy meccsen, de dobtam már harmincöt pontot is. — A tanulás, textiltervezés, sportolás és klubszervezés mellett mire futja még időd­ből? — Szeretek táncolni. Eddig még mindig akadt hozzámvaló colos legény, de azt sem bánom, ha kisebb növésű srác kér fel. (M-) FURCSA ÜGYINTÉZÉS Gyermekkori barátommal hoz össze a véletlen Vágsellye (Šaľa) főutcáján. Szokatlanul gondterhelt arccal közelít. Évtizedek óta ismerem, ezért mindjárt tudom, valami nyomja a lelkét. Alig lehet vele szót váltani, bosszant is a dolog, néhány perc múlva egy pajzán viccet is megpróbálok elsütni felviditá­­sára, a helyzeten ez sem változtat. így hát szó nélkül ballagunk egymás mel­lett, míg egyszercsak megragadja a ka­rom, megállít. — Öregem, amilyen szívesen vállal­tam hónapokkal ezelőtt a lakóbizalmi szerepét, ugyanolyan szívesen monda­nék le róla. Kisvártatva folytatja: — Te is tudod, tavaly év végén vettük át új lakásunk kulcsait az épülő vecsei lakónegyedben. Mit számított nekünk akkor, hogy még nem volt melegvíz- és gázszolgáltatás, fő az, hogy beköltöz­hettünk a hőn áhított családi fészekbe. Az illetékesek egyébként azt ígérték, hetek kérdése csupán, és ezt a problé­mát is leküzdik. A meleg víz valóban folyni kezdett az ígéret szerint, gázszol­gáltatás viszont még ma, fél évvel az eredetileg megadott határidő után sincs. Azóta össze sem merem hívni gyűlésre a ház lakóit, mert hiszen mit tudnék nekik mondani megnyugtatá­sukra ebben az ügyben? Barátom fél év viszonylag lehangoló történetét igyekszik fölvázolni. Év ele­jén, mert bíztak az illetékesek ígéreté­ben, két kicsi gyermekükkel beköltöztek új otthonukba. Többen viszont, addig nem költöztek, amíg a házban nem biztosították az összes, szerződésben rögzített közműszolgáltatást. S lám, ne­kik lett igazuk. Néhány hét múlva egy vasárnap dél­után meglátogattuk barátomat. Az ajtó­ban felesége fogadott, szemeiben könnyek csillogtak, kezében fakanál. — Ti már nyilván el is felejtettétek az ebédet, én még csak most készülök el vele — mondta elcsukló hangon, s be­vezetett a konyhába. — Hát mondjátok meg, lehet így háztartást vezetni?! — mutat a gőzölgő lábasokra. Ide még mindig nem vezették be a gázt. Látom, villanyfőzőt kénytelenek használni. — Meguntam a lakásszövetkezet ve­zetőitől kapott ígéreteket — jegyezte meg barátom — elmentem a gázművek itteni kirendeltségére. Ott azt mondták, csak akkor jönnek, ha a bérlőknek már több mint a fele beköltözött. Furcsa, érthetetlen okoskodás... Hiszen a csa­ládok zöme éppen azért nem költözött be, mert még nincs gázszolgáltatás. Később, amikor a lakásoknak több mint a fele már valóban lakott volt, ismét fölkerestem a gázművek szakemberét. De az átadással megintcsak baj volt. Kiderült, hogy több mint fél év telt el a fővezeték és a belső hálózat utolsó nyomáspróbái óta, vagyis lejárt a sza­vatossági idő, tehát addig nem jöhet­nek fölszerelni számunkra a gázórát, amíg a kivitelező vállalat nem végzi el újra a nyomáspróbát. Hát ehhez mit szólsz? Mit is lehetett itt mondám ?! A tények magukért beszéltek. A lakásszövetkezet és a lakók között érvényes bérleti szer­ződést az előbbi mintha semmibe se venné. Pedig a vonatkozó előírás lakás­kategória szerint pontosan meghatá­rozza, milyen szolgáltatásra van joga a bérlőnek a nem is olyan csekély lakbér ellenében. Most már engem is kezdett érdekelni a dolog. A következő napok­ban igyekeztem valahogy elérni az ille­tékes hivatali személyt. Telefonbeszél­getések tucatját bonyolítottam le, saj­nos, eredménytelenül. A „nyomozás" során mindenesetre kiderült, hogy senki sem hajlandó vállalni a felelősséget.­­Végül a járási nemzeti bizottság elnök­­helyettese megígérte, hogy kivizsgáltat­ja a lakók jogos panaszát. t Következő találkozásunkkor barátom beszámolt arról, hogy lakótársai komoly lépésre szánták el magukat. Mert sze­rintük ez ügyben végleg betelt, sőt túlcsordult a pohár, a köztársasági el­nöki irodának küldik el jogos panaszu­kat. Furcsa dolog lenne, gondoltam, ha az elnöki iroda korábban szerez tudo­mást a dologról, mint a járási nemzeti bizottság illetékes szerve. Hívtam is azonnal a járási nemzeti bizottságot, kérdezve, mi azóta a helyzet. Közölték, hogy minden szükséges intézkedést megtettek. — Jó hírem van a számotokra — mondom még aznap este a barátom­nak, miután felkeresem a lakásán. Egy kézlegyintéssel viszont nyomban belém fojtja a szót. — Már tudjuk — mondja egykedvűen —, gyere, mutatok valamit. A főbejárat­hoz vezet, az ajtó üvegezett szárnyán egy steniclizett, utólag macskakapará­­sos kézírással kitöltött cédula díszeleg: — „Értesítés. Ebben a házban e hó másodikán és harmadikén nyolc órától szereljük a gázmérőket" — olvasom. — Hát igen, — mondja a barátom —, csak az a hiba, hogy a megadott időpont holnap és holnapután lesz. A lakók zöme csupán munkából jövet szerzett róla tudomást, tehát módjában sem állt ekkorra szabadnapot kivenni. Most vagy önkényesen otthon maradnak e förtelmes hőségben két napon át, koc­káztatva, hogy a munkaadó fegyelmi eljárást indít ellenük, vagy munkába mennek mint máskor. Akkor viszont a gázművek hivatkozhat majd ismét fél éven át arra, hogy amikor kiszálltak szerelni, senki sem várta őket. Hát ez megint csak olyan felemás intézkedés. Egyébként még valamire érdemes fölfi­gyelni. Mi van akkor, ha ezt a cédulát valaki, lehet az gyerek is, leszakítja, mielőtt bárki is tudomást szerez a tar­talmáról. Ismét nem maradna otthon senki, és a gázművek újra diadalt arat­na felettünk. Egyébként a cédulán sem pecsét, sem aláírás. Vagyis ez a szó szoros értelmében véve nem hivatalos értesítés. Most higgyünk az ebben kö­­zölteknek, vagy sem? Ilyet bárki lera­gaszthatna bárhová. Egyébként az is elgondolkoztató, hogy társadalmunk­ban arra való-e a dolgozó szabadsága, hogy azt mások mulasztásai miatt po­csékolja el apránként. Feszülten vártam, mit hoznak a kö­vetkező napok, ezért másnap ismét Ve­­csén voltam. — Döbbenetes, ami itt történik — foga­dott a barátom, és egy újabb cédulát mutatott. — Ma ez fogadott bennünket a kapubejáraton. „Értesítjük a bérlőket, hogy még min­dig nem történt meg a gázvezeték nyo­máspróbája. Ezért a gázmérők szerelé­sét elnapoljuk" — olvasom az értesíté­sen, amin ezúttal csodák csodája, ott van alul a pecsét és az aláírás. Viszont most is hiányzik a keltezés. — Nem csodálnám, ha bírósági úton hajtanák be a gázmüveken az elveszí­tett drága munkaidő értékét azok, akik a tegnapi felhívás nyomán ma otthon várakoztak — szólal meg mellettünk egy hazaérkező lakó. Mindenesetre nagyon furcsa, ami itt történik, úgy döntök, személyesen kell találkoznom az illetékesekkel. Ismét te­lefonon próbálok megbeszélni egy idő­pontot, amikor fogadnának, de a válasz minden esetben elutasító. Legtöbben egyéb elfoglaltságra hivatkoznak, de van olyan is, akit napokon át lehetetlen elérni hivatalában. Közben még egy próbát teszek, a gázművek sokszorosí­tott értesítésén föltüntetett telefonszá­mot tárcsázom napokon át rendszere­sen. Mindahányszor eredménytelenül. Az ötjegyű számot interurbán is fölhí­vom, hátha a bratislavai központ elér­hető vele. De nem, kicseng ugyan, és ez minden. Közben azon tűnődöm, hogy kiben, vagy miben lehet vajon még itt bízni, ha már a hivatal saját maga megadott telefonszáma is hamis. A fenti tapasztalat mindenesetre jogot ad e következtetésre. Mostanában szinte mindennapos vendég vagyok Vecsén, hiszen e válto­zatokban gazdag eset óráról órára újat ígér. Ma sem csalatkozom, megérke­zett a harmadik értesítés is. A gázmű­vek ebben ismét újabb időpontját jelöli meg a gázórák szerelésének. — Kénytelenek vagyunk hinni a vég­telenségig. Még az ilyen kétes értékű cédulákban is kénytelenek vagyunk bíz­ni — mondja degeszre tömött bevásár­lószatyraival a kezében egy fiatalasszony, két kicsi gyermekét maga előtt te­relgetve, mielőtt beszállna a felvonóba. Napokkal később tudom meg, bizako­dása most sem hozott eredményt. Sza­vahihetőnek végül is a negyedik cédula bizonyult, amit napokkal később ra­gasztottak ki az e téren fáradhatatlan illetékesek. Megtörtént a csoda, han­goztatták többen is a lakók közül. De milyen áron ? Mert hivatalosan, papíron lezárult ugyan az eset, de több tucat emberben, akiket érintett, keserű em­lékként él majd talán még évek múlva is. KESZELI BÉLA 22

Next

/
Thumbnails
Contents