A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-30 / 40. szám
ÍRÓNAK NINCS KO R A" (Beszélgetés Dávid Terézzel) Dávid Teréz művei szerves részét képezik a szlovákiai magyar irodalomnak, jóllehet az utóbbi években mintha kevesebbet publikálna, könyvei ritkább időközökben jelennek meg. Legutóbb a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban látott napvilágot az Ifjúságból elégtelen és az Időzített boldogság című regénye önálló kötetben, tisztes példányszámban. — Mit érez az író. ha kezébe veheti régen megírt regényei új kiadását? — Örül neki. Különösen, ha tapasztalja, hogy a könyv milyen gyorsan elfogy az üzletekből. Merész fantáziával még azt is el tudja képzelni, hogy idővel korábbi regényei is ilyen fogadtatásban részesülhetnek. Az író fantáziája végtelen ... — Ön is ezt a két regényt tartja eddigi életműve kiemelkedő részének? Természetesen a színművek mellett. — Nézze. Én egyik gyermekemet sem szeretem jobban a másiknál. Ám természetszerűleg az „újszülöttnek" örülök a legjobban. Mert azt még nem szoktam meg, és az újszerűség varázsával hat. Mindenesetre némi elégedettséggel veszem tudomásul, hogy az ifjúság problémáival már akkor elkezdtem foglalkozni, amikor ez a témakör még egyáltalán nem volt elnyüve. No és az is a kedvemre van, hogy ezekben a könyvekben sohasem voltam „elfogulatlan" felnőtt, illetve szülőpárti. Mindig igyekeztem megőrizni tárgyilagosságomat, és a világot az ifjúság szemével is látni... — Élettapasztalatokban gazdag út áll Ön mögött Ha most visszapillant erre az útra. mit lát? Milyen erők határozták meg sorsát íróságát? — Energiámat olvasóim szimpátiájából merítettem, merítem, amellyel gyakran találkozom, különösen az író-olvasó beszélgetések alkalmával. Azokat viszont, akik nem szaporítják híveim táborát, vagyis nem értenek egyet írásaimmal, gondolataimmal, nos azokat én próbálom megérteni. Ám ez, bevallom, néha nehezen sikerül. Hiszen ezek az emberek más szemszögből látják a világot, más körülmények között töltötték el ifjúságukat, másféle szemüvegen át tekintenek vissza a múltra, és máshonnan szerzik tapasztalataikat ... Ezek a lényeges különbségek gyakran elgondolkoztatnak, és olykor fölvetődik bennem, hátha mégis nekik van igazuk. Ezek a kérdések és bizonytalanságok ideig-óráig elkedvetlenítenek, önmagámmal való viaskodásra kényszerítenek. Végül is ez az önmagámmal folytatott vita megtermékenyít, újabb alkotásokra ösztönöz ... Már többször is előfordult, hogy ezek az úgynevezett „visszahúzó" erők pozitívan befolyásolták íróságomat, illetve irodalmi működésemet. — Ön egy ízben dramaturgként működött a Magyar Területi Színháznál, s közben részt vett a Jókai-napok megszervezésében is. Milyen emlékeket őriz ezekről az időkről? — Van egy sláger, amely így szól: „Csak a szépre emlékezem .. — Az idő múlásával bizonyára megcsappan az alkotókedv. Ezt azonban élmények. tapasztalatok sokaságával kompenzálja az idősebb kor. S az író elmélyültebben alkothat — Nem hiszem, hogy ez szabály lenne. Szerintem az írónak nincs kora. Bizonyítja ezt az irodalomtörténet, amely nyolcvan, kilencvenéves alkotókat is megemlít, és akik agg korukban is remekműveket Írtak. Ugyanakkor vannak olyan alkotók, akik harminc éves korukra kiírták magukat. Szerintem nem a kor határozza meg az alkotókedvet, hanem a körülmény, a környezet, a hajlam, az FOLKLÓRTÓL A FOLKLÓR IZMUSIG (Gondolatok néhány folklorisztikai kiadvány kapcsán) Amikor Wiliam John Thoms angol történész és antikvárius 1846-ban egy rövid tanulmányában először írta le a „Folk-Lore" kifejezést, bizonyára nem sejtette, hogy ezzel a — lehet — alkalomszülte találmányával milyen szívós életű szót hozott létre. E kifejezés ugyanis aránylag rövid idő alatt hatalmas pályát futott be: a legtöbb európai nyelvben gyökeret vert és él — származékaival együtt — napjainkig. A legutóbbi évtizedekben sűrűbben találkozunk vele mint valaha — igaz, nem is mindig tudatosítva: mit takar valójában. Mert nem olyan egyértelmű ez a kifejezés, amint az első rápillantásra látszik. Egy sokat idézett amerikai folklorisztikai lexikon (Standard Dictionary of Folklore. New York, 1949) a folklór fogalmának huszonegy (21) meghatározását adja. És e „definíciók" tulajdonképpen csak megfogalmazásuk bizonytalanságában hasonlítanak egymásra. Hogy mindezt miért, minek az ürügyén írom le éppen most? Hát először is az ez idáig talán legsikerültebb honi magyar folklorisztikai kiadvány, Gágyor József: Megy a gyűrű vándorútra (Bratislava, 1982) megjelenése, a magyar folklorisztika egyik klasszikusa, Katona Lajos írásainak a közelmúltban Fölklórkalendárium címen megjelent kiadvány (Budapest, 1982), valamint Milan Leščák — Oldŕich Sirovátka: Folklór a folkloristika (Folklór és folklorisztika) című elméleti munkája (Bratislava, 1982) kapcsán. A rend kedvéért persze az is megjegyzendő, hogy az iménti lexikonra történő hivatkozás sem az eredeti kiadvány sűrű forgatásának köszönhető, hanem a budapesti Tankönyvkiadó Néprajzi szöveggyűjtemény című, Tálasi István szerkesztette összeállításának (Budapest, 1982). Fentebb említettem, hogy a „folklór" kifejezés és származékai (folklorisztika, folklorizáció, folklorizmus) körül meglehetősen nagy ^ a zűrzavar szakemberek és céhenkívüliek körében egyaránt. A szóbanforgó kiadványok szelleméhez akkor leszünk a leghűebbek, ha a továbbiakban megkíséreljük e homályt némileg szétoszlatni! Kezdjük mindjárt az alapszóval: a folklórral. Szószerinti fordításban a „nép tudását" kell értenünk alatta, tehát gyakorlatilag az egész, évezredek alatt szájhagyományozódás útján fölhalmozódott tapasztalatanyagot: a népköltészetet éppúgy, mint egyes szerszámok elkészítésének munkafolyamatát, vagy egy hagyományőrző közösség társadalmi képletét. A dolog mégsem ilyen egyszerű, hiszen ahhoz, hogy eldöntsük, mit is takar valójában e kifejezés, meg kéne tudnunk, mi értendő konkrétan a „nép" és mi a „tudás" kifejezések alatt. Önmagukban nagyon is tág fogalmak ezek, s pontosításuk nélkül az általunk vizsgált „folklór" jelentéstartománya áthághatatlan kásaheggyé növekedne. Vegyük elő alkotójának, Thomsnak egykori munkáját: ő nyilván pontosan tudta, mit kíván e szóval megjelölni. Mivel azonban nem valószínű, hogy hirtelenjében elő tudjam teremteni a londoni Athenaeum 1846-os kötetét, engedtessék meg, hogy Katona Lajos közvetítésével idézzem a bennünket érdeklő részt (gyanítom, hogy Katonán kívül azóta sem sokan vették a fáradságot az eredeti szöveg fölkutatására). Tehát a szerző, Thoms „a Folk-Lore szót ajánlja mindazon tárgyak összefoglaló elnevezéséül, amelyek a népszellem bárminemű nyilatkozatai és akármilyen tekintetben jellemző alkotásai ... Az ajánlott szó fogalomkörének tüzetesebb meghatározása céljából egyebek között a szokások, hagyományos cselekvésmód, babonák, népdalok és közmondások (...) kategóriáit sorolja föl..." (Katona Lajos 1910-ben megjelent A népköltés a néplélektan tárgykörében c. dolgozatából idéztem, amely a mostani tanulmánykötetben is megjelent. 42—43. o.). Szerzőnk tehát tulajdonképpen az európai osztálytársadalmak írásbeliséggel nem rendelkező társadalmi csoportjainak szellemi kultúráját tartja folklórnak. E hagyomány alapján ugyanezt érti alatta a legtöbb közép-európai néprajztudomány is. A köznapi beszédben gyakori jelenség a folklór és a folklorisztika kifejezések összekeverése. Ebben az esetben pedig vitára különösebb ok nincs, s inkább felületességgel, figyelmetlenséggel magyarázható a szótévesztés. Amíg a folklór a „nép tudását", vagy ahogy fentebb már meghatároztuk, az európai osztálytársadalmak alsó osztályainak szellemi kultúráját jelenti, addig a folklorisztika az ezzel a kultúrával foglalkozó tudományágat. Ha a néprajztudományt kisebb ágazatokra kívánjuk osztani, akkor ebben a szakosodásban az etnográfia (tárgyi néprajz) és az etnológia (társadalomnéprajz) mellett a folklorisztikát is igen fontos hely illeti meg. Igaz, hogy ennél a felosztásnál már a szaktudományban is fölütik a fejüket egészségi állapot stb. Vagy a kortársak viszonyulása az író alkotásaihoz, személyiségéhez. Ilyesmiről hallottam, olvastam, sőt magam is észleltem ezeket. — Az első írói sikereket színművei jelentették. Valaha sok színművet, rádiódrámát írt. Kerekedik-e még tolla alól új darab ? — Mint írót, nem nagyon érdekel már ez a terület. Nincsenek olyasfajta terveim, hogy darabokat írjak. Eddig tizenkettőt írtam. Ebből hét színpadra, képernyőre került, három sőt négy idegen nyelven is. Háromból rádiójáték készült. Több rádiójátékomat szintén két nyelven közvetítették, magyarul és szlovákul. A drámairodalom ma új utakon halad. Keres, kutat. Én indulásomkor igyekeztem ki nem taposott ösvényekre lépni. Természetesen az akkori idők szellemében irtam ezeket a darabokat. Azt az irányt, amelyet a színpad ma követ, nem értem, nem érzem, nem is kívánom követni. Kopírozni viszont nem vagyok hajlandó. Én a színpadon már elértem azt a célt, ami képességemből tellett. A rádió felé esetleg még kacsingatok, ha találok megfelelő témát. A színpad viszont részemről befejezett mondat. — A múltkoriban említette, hogy új regényt ír saját ifjúságáról, s nem is akármilyet, hiszen 600 oldalasra tervezi. Regény az ifjúságról. Ez a témakör gyakori Dávid Teréznét. Miért tér vissza újra meg újra ezekhez a témákhoz? Talán nem tud betelni velük? — A hatszáz oldalt nem gondoltam komolyan, viccnek szántam. Honnan tudhatná azt előre az író, hogy a tárgykör, amellyel foglalkozik, hányadik oldalon ér véget ? Hogy egy könyv hány oldalból álljon össze, azt a téma szabja meg, amellyel foglalkozik. Mint ahogy az is félreértés, hogy én ismét az ifjúsággal más nézetek, de azt javaslom, az egyszerűség kedvéért mi most maradjunk meg emellett. Végezetül a folklorizáció és folklorizmus kifejezésekkel ismerkedjünk meg közelebbről! Sajnos ezek összekeverésére is tudnék konkrét példákat felhozni, pedig végső soron itt is rendkívül egyszerű a helyzet. Mit értünk folklorizáción? Egy-egy kor hivatásos („magas") művészetének bizonyos termékei, motívumai tartósan gyökeret vernek a „nép" körében. Továbbélésük során már rájuk is érvényesek mindazon törvényszerűségek (pl. szájhagyományozódás, variálódás stb.), amelyek a folklórra általánosan jellemzők. Ezt a folyamatot „népivé válásnak" is - mondhatnék. A folklorizálódásra jó példa néhány Petőfi-vers, amely népdalként sokáig élt a nép körében. A folklorizmus ellenben a hivatásos művészetek bizonyos ágaiban fellépő olyan irányzat, amely alapmotívumait, kifejezőeszközeit a népművészetből, ill. a folklórból meríti. Az európai kultúrtörténet klasszikus folklorizmusa a 18—19. században a felvilágosodáshoz és romanticizmushoz köthető, amikor a nemzeti és társadalmi létkérdések irodalmi „megoldásának" legjobb eszközéül a népköltészet „utánzása" mutatkozott. A folklorizmusnak van azonban egy huszadik századi hajtása is, amit már neofolklorizmusként is szokás emlegetni. Ez azonban korántsem egyértelműen pozitív jelenség! Pozitív az avantgárd művészetben, pl. Bar- „ tók, Kodály műveiben, valamint egyes „népművészeti együtteseink" munkásságában. Negatív azonban, ha egyszerűen divathullám befolyásolta, üzleti érdekű turisztikai attrakcióról van szó. Ez utóbbi — sajnos — a gyakoribb és harsányabb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a folklorizmus nem csupán az eredeti folklór-alkotások utánzá-
