A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-30 / 40. szám

kívánok foglalkozni. Én már az ifjúságnak vagy az ifjúságról semmi újat sem mondhatok, mindent elmondtam róluk és nekik, ami kikívánkozott belőlem. Én most a saját ifjúságomról szeretnék írni, vagy még inkább arról a korról, amelyben éltem. A húszasharmincas évekről. De nem egy manapság divatos, aktuális életrajzot kívánok összehozni, inkább a két világháború közötti kor képét szeretném szemléltetni ifjúkorom prizmáján keresztül. Ez az időszak lényegesen másképpen zajlott le, mint a mai ifjúság élete... — Még egy utolsó kérdést, amely már nem annyira személyes jellegű. Mit gondol a szlovákiai magyar irodalom további fejlődéséről, az utánpótlásról. Itt elsősorban a prózairodalomra gondolok, de szeretném, ha a dráma írás fejlődési gondjairól is szót ejtene.

— A fejlődő szlovákiai magyar prózairodalomban gyakran találok biztató hajtásokat. Neveket nem említek, mert véletlenül sem szeretnék valakit kifelejteni és ezáltal sértődöttséget előidézni. Ami viszont a drámairodalom fejlődését illeti... nos, ezen a területen már halványabbak az illúzióim, kevésbé vagyok optimista. Látom, észlelem, hogy fel-felbukkan egy-egy alkotó, aki föltétlenül valami eddig soha nem voltat szeretne fölmutatni. Holott többnyire a színpad törvényeinek alapismeretéivel sincs tisztában. No de azért itt sem adtam föl a reményt. Hiszek abban, hogy egyszer végre megjelenik a hazai színjátszás egén a várvavárt üstökös, és akkor majd én is lelkesen tapsolok neki. Addig azonban másra használom a tenyeremet.

Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY

sát, újraértelmezését jelenti, hanem a népi kultúra tárgyi világa motívumainak a fölhasználását is, amely szintén lehet — a kivitelező „hozzáállásától" és a termékek milyenségétől függően — pozitív és negativ jelenség is.

Az eddigiekből láthattuk, hogy a folklór és a folklorizmus között lényegbevágó a különbség, épp ezért zavaróak az olyan szóöszszetételek mint például a folklór-fesztivál, folklór-csoport stb. Ha csupán arról lenne szó, hogy ezeken a fesztiválokon az egyes tánc-, ill. énekes csoportok mintegy illusztratíve bemutatják, milyen is volt valamikor a hagyományos, élő folklór, akkor e fenti kifejezések minden további nélkül elfogadhatóak. Én azonban azt hiszem, hogy ennél jóval többről van szó!

A mai népművészeti mozgalmak művészegyéniségei sem egyszerűen reprodukálni, bemutatni szeretnék a folklóralkotásokat, hanem saját egyéniségükön átszűrve művészileg továbbfejleszteni azt. Tehát: produkálni.

Ebben az esetben pedig elsősorban már nem a folklórról, hanem a folklorizmus jelenségéről van szó!

Mindezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy fesztiváljainkkal kapcsolatban töröljük szótárunkból a folklór kifejezést (bajosan tudnék hirtelenjében elfogadhatóbb, szabatosabb kifejezést találni), hanem csak a figyelmet szerettem volna fölhívni egy szócsoport jelentéstartományára. Nem árt ugyanis néha tudnunk, hogy mit jelent voltaképpen, amiről beszélünk — ha már egyszer beszélünk róla!

LISZKA JÓZSEF

A MÚLÓ IDŐ

A nyolcvanhárom éves Dobrovolni Antal bácsi öt elemit végzett, de többet tud történelemből, és jobban fogalmaz, mint manapság az érettségizettek. Szántóvető parasztember létére 1935-ben rá esett a választás falujában, Ipolyszakállason (Ipeľský Sokolec) a falu krónikájának vezetésére, megírására. Anti bácsi ezt a munkát becsülettel el is végezte (bár még hátravan néhány fejezet).

Ottjártamkor, mielőtt belelapoztam volna a krónikába, elém rakott egy megsárgult füzetet, s kérte, írjam be a nevem én is a „vendégkönyvbe". Ezt a kis füzetet is élvezettel átböngésztem és sok kedves, érdekes megjegyzést fedeztem fel benne. íme néhány, találomra: „Ipolyszakállos krónikájába belelapozgatván arról csak a legnagyobb elismeréssel írhatok..." (Ág Tibor, 1960. augusztus). Vagy egy másik: „Antal bácsinak, költőnek, az írónak, a legnagyszerűbb embernek, akit eddig megismerhettem." (Bárczi István). A következő oldalon Nevizánszky Gábor, akkor még harmadéves régésztanhallgató írja: „Nagy elismeréssel írok a műről, amely igen értékes és sokoldalúan tájékoztatja a mai embert A tanulmányaimhoz felhasznált adatokért ezúton is köszönetét mondok Antal bácsinak". Közben az jár a fejemben, hogy miért éppen az öt elemit végzett parasztembert bízták meg annak idején a krónika megírásával. Dobrovolni bácsi megpróbálja megmagyarázni, bár ő is csak sejti inkább...

— Hát az úgy vót akkorjában, hogy az iskolában is a legjobb tanulók közé tartoztam. no meg rettentő igazságos vótam. A krónikát csak olyan ember vezetheti, aki nem részrehajló, meg aztán megvan az íráshoz a képessége is. Nem tudom, hogy történt, de hivatalosan értesétettek, hogy én leszek a falu krónikása.

Akár szimbolikus jelentése is lehetne a választásnak, hiszen Dobrovolni Antal 1900-ban született, csaknem egyidős századunkkal.

— Mondja csak, Anti bácsi parasztember létére hogyan fogott bele a munkába? Szüksége volt valamiféle „előtanulmányokra" is?

— Fel kellett hozzá készülnöm. Ez a felkészülés vagy két esztendeig tartott. Engem mindig érdekelt a történelem, meg a falum múltja is. Nagyon jeles vót a tanítóm is, sokra megtanított, meg olvastam is rengeteget. A háború előtt tíz évig én vótam a faluban, a könyvtáros. Egyébként semmi „előtanulmányom" nem vót, én csak az adatokat szedtem össze, meg amit tudtam természetes észből.

Amíg az idős ember az iskolás koráról beszél, olvasgatom a szépírással rótt sorokat a nagy könyvben, amely nem ám valamiféle egyszerű, összetákolt iromány, hanem komoly munka, amelyből történész, néprajzos egyaránt meríthet. A hetedik oldalon így kezdi feljegyzéseit a krónikás: „Az emlékkönyv első fő része, amely tartalmazza Szakállos községnek a legrégibb időktől egészen az 1935-ik évig terjedő monográfia-szerű leírását." Olvasom a fejezetcímeket: Természeti viszonyok, földrajzi fekvés stb.

— Az eleje még nem annyira szép — mentegetőzik a krónikaíró —, ótán jobban belegyöttem az írásba.

— Pedig nekem nagyon tetszik az elejétől végig.

— Hogyha kezembe kerültek valami könyvek, akkor azoknak a szerkezetit néztem meg mindig, és én is ahhoz igazítottam a maga könyvét. Sok mindenre emlékszem magam is, hiszen a gyermekkoromból ismerek sok olyan történetet, mesét, amit a kovácsmühe-ŐRIZÖJE

lyekben, a fonókban, a malmokban meséltek az emberek. Hát én azt mind megjegyeztem, meg feljegyeztem. Később már mondták is a falubeliek, hogy „ezt hallgasd meg Antal, no meg ezt írd be a krónikába".

— Mondta, hogy a krónikaírónak igazságszerető embernek kell lennie. Mi kell még a krónikaíráshoz?

Az öreg a szemüvege mögül pislogva nagy komolyan válaszol:

— A krónikásnak az igazat kell írnia. A régi történetírók közül is azok a híresek, akik az igazat írták. A krónikák nem a mai napnak íródnak, hanem az utókornak. Én is az utókornak írok. Itt egy kis szünetet hagy a nyomaték kedvéért, majd folytatja: — Nagy vétek vóna, mondhatom, ha az, aki tud valamit, a nagy tudományát a másvilágra vinné. A krónika a jövendőnek készül, s ha csupán a magyar történelmet említem is, mennyit hivatkoznak manapság Anonymus, Kézay Simon krónikájára meg a corvinákra, a Bécsi Krónikára. Szóval a krónika négyszázötszáz évre érték... — s itt hirtelen befejezi mondandóját, én meg közben tovább lapozok, s magamban megállapítom, hogy az idős parasztember nemcsak jól rendszerez, ügyesen tömörit, hanem nyolcvanhárom éves kora ellenére világosan, egyszerűen és kitűnően fogalmaz. íme néhány kiragadott példa:

„Szakállosról betyárok nemigen kerültek ki, azonban a községben is fordultak meg szegénylegények, amikor az Alföldről felszorultak az ottani üldözések elől a Felvidékre, a múlt század 70—80-as éveiben (...). Illik Laci a lontai határban lévő Lítasi csárdában tartózkodott A bandáját Vajda László csendbiztos fogta el csellel a lajtai határban egy Szurdok nevű völgyben. Virág Miska, Kutyás Miska és Macskabajusz, vagy mint ő nevezte magát, Rózsa Sándor, ide jártak a faluba Merikkel János kanászhoz. Éjjeleken ott húzódtak meg, vagy mulattak. Egy alkalommal Merikkel Andrásné megkérdezte őket hogy hová valók. Azt felelték: Ingbe, gatyába (...). Kutyás Miska arról volt nevezetes, hogy minden zárat ki tudott nyitni. A betyárok Szakállason rablást fosztogatást nem követtek el."

— Ha így visszagondol az ifjúságra — fordulok az öreghez —, melyek voltak azok a szokások, amelyeket még maga is átélt, s nagyon szépek voltak?

— Szép vót a szentiványi tűzugrálás. Az első háború seperte el a szokást. Szóval úgy elmaradt. De a krónikában írok róla.

— Sok a krónikában a néprajzi vonatkozású feljegyzés, leírás is.

— Ezen az oldalon — mutatja Antal bácsi reszketeg kézzel — arról írok, hogy régen miben jártak az emberek.

Majd akadozva olvasni kezdi:

„A községben népviselet a környékétől nem ' igen különbözik (...). Szakálloson a leányok még a műit században a hajukban piros pántlikát viseltek. Ruházatukban kiállják a versenyt a környékkel. Ékszerül a nyakláncot 1905 tájától hordják. Azelőtt gyöngyöt viseltek (...) A férfiak a világháború óta jobban stucco/t bajuszt viselnek. 1910 táján jött divatba a hajfrizura is. 1848 előtt a férfiak is hosszú hajat viseltek, legtovább, egész haláláig Dányi Imre viselte, 1848 tájáig (...) 1848 előtt jobban házilag készített ruhákban jártak. Nyakatlan inget viseltek az asszonyok is, hoszszú ujjakkal és cimbő kötőkkel. A fiatalok kordován, az öregek bakai csizmában jártak. A gyatyavise/et csak a világháború előtt maradt el. A karmazsin szoknya a kordován csizma emlékét a régi nóta őrzi: »Elment az én uram..

— Hogy is van tovább? — kérdezem.

— No várjon csak... Eszembe jut mindjárt, de az én hangom már nem a régi — teszi hozzá mosolyogva, megköszörüli a torkát, és reszkető vékony hangon elkezdi:

„Elment az én uram, bolond kurafi, erdőbe djtott almát keresni.

Adná az isten, hogy odaveszne, akkor lennék én derék menyecske.

Magamra venném kanizsa szoknyám. Lábamra húznám kordován csizmám.

Ollyat perdülnék, mint egy karika, ollyat fordulnék, mint egy paripa.

— Tudta a nép, hogy én mit csinálok. Mindig mondták, hogy ezt is írd le, meg azt is. Persze nekem mindent meg kellett rostálnom, utána kellett járnom, hogy mi igaz, mi nem. Mert egy krónikásnak bírónak is kellett lennie.

— Minden nap irt?

— Leginkább éjjeleken, meg télen. Családom vót, dolgoznom kellett, mint másnak, hogy eltartsam őket.

— A krónikaírásban végeredményben senki sem irányította.

— Ebben én úttörő vagyok, mert én senkinek a krónikáját le nem néztem.

— Különböző helyeken azért utána nézett dolgoknak, amik a falu története leírásának egyes fejezeteihez kellettek?

— Igen. Jártam levéltárakban, könyvtárakban. Bár nem vótam olyan „szobatudós" féle. Elmentem Szigetvárra, felkerestem a Mohácsi csatateret, jártam Székesfehérvárott, Győrben, Pannonhalmán, Egerben és Budapesten. A végén már úgy belegyöttem az írásba, hogyha valaki beszélt, mesélt nekem akkor én már tudtam, hova kerül mindez a krónikámba, szóval a „földrajzi viszonyokhoz", vagy a néprajzhoz, a „népies gyógyászathoz", esetleg a „törvénykezés" fejezethez. Gyermekkoromban is szívesen hallgattam* a régi történeteket, meséket. Maga édesapám is, aki 1878-ban még a boszniai háborúban is vót, sokat mesélt. Mondják őseimről, hogy azok is mind jóeszű emberek vótak. Sok érdekeset feljegyeztem az öregektől, például ezt — mondja és szélsebesen lapozni kezd, aztán rábök öreg kezével az egyik fejezetre:

„Mint az egész környéken, úgy Szakálloson is ismerik a régi öregeknek az időjárásra vonatkozó jóslásszerű mondásait Például: Hogyha Pál-forduláskor süt a nap, még hidegebb tél lesz, mint elébb volt Úgyszintén ha gyertyaszentelőkor a pap hasára süt Ha Mátyás nem talál jeget csinál. Tavaszkor szapu eső, véka sár. Őszkor fordítva. Amennyi idővel hamarább szólalnak meg a békák Szent György nap előtt utána annyi ideig lesz még rossz idő. Szent Györgykor a varjú ha még nem bukik el a gabonában, rossz jel..."

Amíg olvas, nézem az öreget. Úgy tartja kezében a krónikát, „életművét", mintha Dárius kincsét szorongatná. Önmaga megvalósításának fényes bizonyítékát.

— Anti bácsi — szakítom meg a felolvasásban. Ha újra kezdhetné az életét, akkor milyen foglalkozást választana?

A kérdés hirtelen éri, gondolkodnia kell, amíg válaszolni tud. Bizonytalanul felel a kérdésre, pedig valószínű, hogy sokszor meghányta-vetette már magában ezt a kérdést, s a választ is rá. Bár értelme most már nem sok van.

— Inkább a tudomány felé hajlanék — mondja végül. — Dehát az ember kétszer nem születhet, hiába no ...

DUSIK ÉVA

15