A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-30 / 40. szám
GUY DE MAUPASSANT GOMBOSTŰK — Miért ne? •••— Hidd el, öregem, komiszak a nők! — Hát ezt miért mondod? — Mert szemtelenül megleckéztettek. — Téged? — Engem, engem! — Több.nő? Vagy egy? — Kettő. — Mind a kettő egyszerre? , — Bizony, egyszerre! — És mi volt a lecke? A két fiatal férfi a bulváron ült, egy kávéház teraszán, vízzel kevert szeszeket ittak — ezek az aperitifek úgy szivárványlanak, mintha a festékesdoboz minden színét beléjük löttyintenék. Körülbelül egyidősek voltak, huszonöt és harminc között. Az egyik szőke, a másik barna. Jól öltöztek, s valami mégis hiányzott megjelenésükből; azok öltöznek így, akik árfolyamkülönbségekböl élnek; akik egyszerre látogatják a tőzsdét és a szalonokat, mindenütt megjelennek, és mindenhol otthon vannak, és mindig különböző szerelmekbe keverednek. A barna folytatta; — Azt hiszem, elmondtam már neked kalandomat azzal a kis polgáraszszonnyal, akit a dieppe-i tengerparton ismertem meg. — Elmondtad. — Te is tudod, hogy van ez. Megvolt a kedvesem Párizsban is, s azt a nőt nagyon szerettem. Régi barátnőm, jó barátnőm, szóval régi „gyengém". Ragaszkodom hozzá. — A régi gyengédhez? — A régi gyengémhez. És magához a nőhöz. Ő is férjes asszony, nagyon derék ember a férje, szeretem őt, kedves, közvetlen fiú, kellemes barát. Szóval én egészen berendezkedtem az otthonukban. — No és? — És az idén ők nem utazhattak el Párizsból. Dieppe-ben szalmaözvegy maradtam. — Hát akkor miért mentél Dieppe-be? — Hogy más levegőt szívjak. Nem lehet örökké a bulváron élni. — És? — És ott, a tengerparton találkoztam a kicsikével, akit most említettem. — Akinek a minisztériumban tanácsos a férje? — Az, az! Nagyon unatkozott. A férje különben csak vasárnaponként látogatta: szörnyű ember. Mélységesen megértettem a kicsikét. — Csak táncoltatok? — Hát később más is volt. Tehát találkoztunk, tetszettünk egymásnak. Én meg is mondtam neki, hogy mennyire tetszik. Ő többször is hallani akarta, hogy jobban megértse. És végül nem volt semmi kifogása. — Szeretted? — Hát szerettem is. Valamelyest. Nagyon kedves nő. — És a másik? — A másik Párizsban volt! És hat hétig nagyon jó volt így... A legjobb barátságban jöttünk vissza. Mondd!... Te tudsz szakítani egy nővel, ha nincs rá semmi panaszod? — És hogy csinálod? — Otthagyom. — De hogyan? — Nem megyek többé hozzá. — És ha ő jön hozzád ? — Hát... Nem vagyok otthon! — És ha újra eljön? — Azt mondom: „nem érzem jól magam." — És ha ápolni akar? — Akkor... akkor goromba leszek. — És ha tűri ? — Névtelen levelet küldök a férjének: figyelje meg azokon a napokon, amikor hozzám jön. — Hát ez kemény módszer! Én nem vagyok ilyen erős. Egyszerűen nem tudok szakítani. Én gyűjtöm őket. Van olyan is, akivel évente csak egyszer találkozom. Másokkal tízhónapónként. Ismét másokkal valamivel gyakrabban. Akad olyan, akit csak akkor látok, ha vendéglőben támad kedve vacsorázni. Azok sohasem zavarnak, akiket már rászoktattam a ritkább örömökre. De az újakkal sok a bajom, míg kissé széthelyezem őket. — így hát... — így hát, öregem, a kis tanácsosné csupa tűz volt, mondtam már neked, nem panaszkodhattam rá!... Az ura örökké a hivatalban ül, s ő rákapott, hogy váratlanul is beállított hozzám. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem összetalálkozott a régi gyengémmel. — Afene! — Bizony!... Ekkor aztán mind a kettőnek kijelöltem a napjait, megbeszélt napokat, hogy ne legyen semmi zavar. A hétfőt és a szombatot a réginek. A keddet, a csütörtököt és a vasárnapot az újnak. — Miért ez a kedvezés.? — Mert fiatalabb, öregem! — Szóval hetenként csak két pihenőnapod maradt. — Elég az nekem! — Gratulálok. — És most képzeld el, milyen nevetséges és bosszantó dolog történt... Négy hónapig minden kifogástalanul ment; a legnagyobb biztonságban éreztem magam, igazán boldog voltam ... S ekkor váratlanul, múlt hétfőn, minden összedőlt. A régi gyengémet vártam — ahogy megbeszéltük; negyed kettőkor. Jóízűen szívtam délutáni szivaromat. Elégedetten álmodoztam, de egyszerre észreveszem: negyed kettő elmúlt. Ez meglepett, mert nagyon pontos asszony! Egy ideig azt hittem, valamilyen véletlen akadályozza. Közben elmúlt félóra, majd egy óra, másfél óra — és tudomásul kellett vennem, hogy valami visszatartja, talán fejfájás vagy egy tolakodó vendég. Nagyon bosszantó és idegesítő!... Végre lemondtam róla, majd elmentem hazulról, s mert nem tudtam mihez kezdeni, felnéztem hozzá. Ült és regényt olvasott. — Mi történt? — kérdeztem. Nyugodt maradt. — Jaj, barátom, nem mehettem el... Lehetetlen volt. — De miért? — Feltartottak ... — Kicsoda? — Ó ... unalmas látogató. Azt hittem, eltitkol valamit, de nagyon nyugodt volt, nem gyanakodtam hát tovább. Arra gondoltam, majd máskor pótolom, amit elmulasztottam — a másikkal. Másnap azután, kedden, nagyon ... nagyon izgatott voltam — szerelmesen és sokat remélve vártam a kis tanácsosnémat. Már azon is csodálkoztam, hogy nem kopogtat a megbeszélt időnél hamarább. Percenként a faliórára pillantottam — türelmetlenül figyeltem a mutatót. Néztem, hogyan hagyja el a negyedet, a felet — majd két óra lett... Nem tudtam ülve maradni, nagy lépésekkel járkáltam a szobában, homlokomat az ablaküveghez szorítottam — az ajtón füleltem; nem hallom-e a lépcsőn közeledni? És fél három lett... majd három!... Felkaptam a kalapomat és hozzárohantam. Öregem, ült és regényt olvasott! — Mi történt? — kérdeztem szorongva. Éppen olyan nyugodtan felelt, mint a régi gyengém. — Jaj, barátom, nem mehettem el... Lehetetlen volt! — De miért? — Feltartottak ... — Kicsoda? — Ó ... unalmas látogató. Persze rögtön sejtettem, hogy mindent tudnak! Mégis ... olyan békés és nyugodt volt, hogy végül is elnyomtam gyanúmat, s valamilyen különös egye-10
