A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-30 / 40. szám
ILLÉS ENDRE FORDÍTÁSA zésre meg véletlenre gondoltam — elképzelni sem tudtam, hogy így színleljen! Barátságosan beszélgettünk egy óra hosszat, a kislánya közben hússzor is megzavart, s végül bosszúsan búcsúznom kellett. És most képzeld el, hogy másnap... — Minden megismétlődött? — Meg ... meg!... És harmadnap újra. így ment ez három hétig. S közben egyetlen szó, egyetlen célzás sem, mely megmagyarázta volna a furcsa helyzetet... De én már gyanítottam ... — Megtudták egymást? — Természetesen. De hogyan!... Mennyit kínlódtam, míg kiderült!... — És végül is hogy tudtad meg ? — Megírták. Ugyanazon a napon, ugyanazokkal a szavakkal bocsátottak el a szolgálatból. — Nos? — Hát most jól figyelj!... Tudod, hogy a nők mennyi tűt hordanak magukon. A hajtűiket már ismerem! Félek tőlük, és vigyázok rájuk... De a többi sokkal veszélyesebb! Azok az átkozott, fekete fejű tűcskék!... Mi, hülye állatok, azt hisszük, hogy mind egyformák ; de ök?... Ök olyan különbséget látnak közöttük, mint mi a ló meg a kutya között! Hát úgy kezdődhetett, hogy az én kis tanácsosném egy ilyen áruló vacakot a falikárpitba tűzött, s ott felejtette a tükör mellett. A gyengém persze rögtön észrevette azt a bolha nagyságú fekete pöttyöt a szövetben — kihúzta, és a magáét tűzte a helyébe. Az is fekete volt, de más formájú. Másnap a tanácsosné odanyúlt a gombostűjéért, s azonnal rájött a cserére; gyanakodni kezdett, és kettőt szúrt a helyébe, keresztbe. — A régi gyengém három fekete pöttyel válaszolt a távirati üzenetre, egymás fölé tűzte őket. Belekezdtek ebbe a jelváltásba, s folytatták is, szavak nélkül — egyelőre csak kémlelték egymást. Majd a gyengém (úgy látszik, ő volt a merészebb) finom, vékony papírt tekert az acéltűre, s ráírta: „Poste restante, Mal^sherbes körút, C. D." Ezután már leveleztek. Elvesztem. Gondolhatod, hogy köztük sem ment egészen könnyen minden. Vigyázva kezdtek hozzá, ezer ravaszkodással, s azzal az óvatossággal, ami ilyenkor helyénvaló. Most a gyengém vakmerő lépésre szánta el magát: találkozóra hívta a másikat. Hogy mit mondtak egymásnak — nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy rólam beszéltek. Hát így történt. — És vége? — Vége. — Nem is találkozol velük? — Mint barátok találkozunk néha. Még nem szakítottunk egészen. — És ök? Ők találkoztak azóta? — Meghitt barátnők lettek, öregem! — Ne mondd!... És téged ez nem ihlet semmire? — Ugyan mire? — Szamár... Hogy újra kitűzzék a gombostűiket... mind a-kettőt! KÖVESDI KÁROLY / STÁCIÓK Eljön az ő idejük is betódulnak a félhomályba ezt a mohacsöndet belakjuk helyezkednek és taszigálnak végül helyet kapsz a sarokban két pókháló közt magad is lesz aki bátran lesikálja kínnal rakott oszlopaid de addig még sok pusztulás lesz s rosszul felhangolt madarak járják az öreg temetőket láthatsz még szárnyas lovakat a kerítés mögött ők állnak szemükben meg íratlan versek egykor a helyed itt kerested nyihognak szomorúan állnak szavak ütődnek húnyt szemednek míg tombolnak az éjszakában Teli a szád tudatlan földdel megtömve hetvenhét marékkai felállsz és térdre kényszerít csak játszadozz a maradékkal méricskélj mintha egész folyna ujjaid közt s ha belesápadsz elhiteti hogy sose félsz és nem is sápadsz mikor sápadsz Miért hát oly valószínűtlen amilyen nem is volt soha lángokban áll az éden reszkess csak ostoba Miért hát oly valószerűtlen s annyira zöld ki szőtte keresd tébolyogva hűtlen s lám előtte jársz nem mögötte Aztán megállni csöndben mint az oszlop s érezni őket mozdulatlanul amint átkelnek szikkadt koponyádon míg ott hátul a láthatár kigyúl ki látod őket s bennük élsz habozva s itt már beszéd nem szükségeltetik még ülik egymást öklelik halomra a herceg fentről szól a vigalomra túl messze mentem megbocsássatok Még két lépés és elzuhansz vigyázz épp most kell megmaradnod mily édes lenne csak feledni és mégis most kell megmaradnod A késő őszi szilvafákat a köveket a sok-sok arcot naponta veszejted hazádat gazdag lész röpíthetsz galambot Még két lépés és itt maradsz hátrp arc rejtsd el arcod gyalázat hörgőd ezerszer gyalázat két lépés közt most megmaradnod PAVEL KOYŠ / VELED Veled vagyok örök. Veled kövekbe dermedek. Veled benépesülnek ősködök. A hold felizzik veled, csókra vár s a beteljesülésre. Veled a füvek őskorába búvok meztelenül, rongyaim letépve. Rémes útvesztőn veled átjutok, a csalárdság szégyenletes tőreivel. Az éden almájáért veled futok, hogy kibontsuk titkát, szívem. A sorsot megosztom veled, miként a mindennapi kenyeret. Ha nem gyújthatom meg szívemen szívedet, izzunk el együtt, kérem az eget. Veled, veled láthatatlanul belépni az ébredező szivárvány színébe; ahol szemed fürdik s színeit cseréli. Senki mással, csak veled égve, soha senki mással. Érted, veled bűnben s szemben a világgal. /FORD : DÉNES GYÖRGY) lOiHPAL GYULA FELVfcltLfc 11
