A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-16 / 38. szám

A vén cseléd szomorúan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyülete a kutyaszépségnek és alávalóságnak.

— Úgy, úgy, csak dörgölödzél hozzám — motyogta hozzá Borbála — tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért nem szeretnek téged, amikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Mármost mi lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd elviszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó krajcáromból.

A kis kutya nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul virgonckodott az öregasszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ö maga nem tudja, mi a gond.

Borbála fakó kendőjébe gyűrte piszkos szürke haját. Barázdás, háromszögletű arcán végigcsorgott a könny, és gyámoltalanul megállt a nagy bérház kapujában.

— Nem használ semmit — motyogta a kutyának —, akár visszamegyek a régi szerzőhöz, akár újhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek, s a vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.

Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de Borbáľa kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védence kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amúgy is olyan szomorú ez az élet, s a mészároskutya nagyon jómódúnak látszott.

— Szegények vagyunk mi az ilyesmihez — korholta Borbála —, azt se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy ilyen könnyelmű kutyával.

De midőn ez virgonc hízelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arcát, fölkapta a karjaiba, és sírva és nevetve szorította magához.

— Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörűségem, ne félj semmit, a jó

Isten nem hagyja el, akik szeretik egymást.

És ormótlan nagy, hasadt férficipőjével elszántan csoszogott az utcákon végig, ölében a kutyával, aki lenyalta pergő könnyeit. Nincs a jó Istennek más teremtése, aki a Borbála ványadt, háromszögletű bagolyarcát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.

A helyszerzőhöz érve. Borbála elszontyolodott.

— Most eredj el — szólt komoran a kutyához —, és ha kinevetnek, ne törődj vele.

— A kutyás Borbála! — sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek, és körülfogták őket. — Bodri, psz, psz, kell cukor, Bodri? Hát mi lesz. Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?

— A nagyságák — véli egy kirizsporozott szobamacska — még látogatóba se tűrik az ismerőst, nemhogy a házukba fogadják.

Borbála tűrte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki a gúny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott cukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihéjat is, melyre morogva vetette magát,

— Legjobb lenne — szólt mérgesen a kifutó —, ha a pecér elvenné a dögöt, legalább helybe állhatna.

— Jézus Mária! — sikoltott Borbála. — Nem hagyom én, inkább térden csúszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.

— Márpedig amíg a kutyához tart, addig nem kap helyet.

Borbála csüggedten horgásztattá le vén fejét. Ez már igaz. De jó az Isten!

Hát jó is volt. Megint csak megkísértették, megint csak elvitte a kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt rajta, és az előszoba tele volt aggatva koszorúkkal.

szalagokkal, mint halottak napján a virágosbolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni, főzni, a nagymosást végezni, a súrolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám úgy vasalni, mint a pucerájban. Hanem megremegett a szíve, amikor a nagysága mondta:

— Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad magához járnia, mert félek, az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?

Borbála elszontyolodott, a könny is végigpotyogott az arcán.

— De bizony van — motyogta, és már fordult az ajtónak.

— Nem szégyellj magát! — kiáltott a nagysága, de aztán elkacagta magát.

—■ Ó, kérem — szólt közbe a kifutó —, félreérteni tetszik, egy kutyát szedett föl egyszer az utcán, és attól nem tud megválni. Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten, s a kutyája sem csinál semmi bajt.

A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor megértette, hogy a szegény asszony inkább koplal, semhogy pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva.

— Hát jól van — szólt —, fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá tanítani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne ugasson, ha valaki jön.

Borbála, szegény, térdre esett, úgy csókolta a nagysága kezét és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ö kutyája olyan okos, mint az ember, nem fog az meg sem mukkanni, és aztán tiszta is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.

— Hát hol van az a csudakutya? Hadd lássam — kíváncsiskodott a nagysága, aki már igen jól mulatott az eseten.

— A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd ki lesz kefélve, szép állat is lesz.

Behozta a gangról, s Bodri fiatal kutya módjára, farkcsóválva, egyenesen a török ruhának tartott, s kezdett a szélével játszani.

— Milyen hercig! — sikongott a nagysága. — Hiszen ez nagyon kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz így elviszi a sintér? Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.

A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt, s megeredt a szeme boldogságos könynye.

— Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.

— Mind a ketten ? Hát a kutya is tud imádkozni?

— Tud — mondja mély meggyőződéssel Borbála. — Mikor rátaláltam, és éhesen, fázva nyöszörgött az utcán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát csak úgy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó Isten, mondtam neki, de a jó Isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem, s magammal vittem s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát

otthagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz, Bodri.

S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált, s a fejével bólogatott mindaddig, míg Borbála áment nem mondott.

— Egy kutyáért — csodálkozott a nagysága — otthagyta a helyét, és azóta nem kapott másikat, hisz ezt gyerekért se teszi meg más. Nagyon derék asszony maga. Borbála, ne féljen, semmit, amíg jól viseli magát, a kutyájának is jó dolga lesz.

Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt, és súrolt. Reggelikészités után a piacra ment Bodrival, aki csak úgy feszített szájkosarában és márkájával, s szinte szeretett volna kutyapecérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony ragyásig boldogan, és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, hanem a nagysága, aki, ha a színháznál nem volt dolga, s vendégei sem voltak, szeretett heverészni, órák hosszat a szalonjában tartogatta, és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a ki állat virgoncságán, s mindenféle huncutságra tanította, hogy szegény Borbála csak úgy hízott, milyen okos az ő kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba ajtaján kaparászott, szívesebben volt a szalonban, mint a cselédszobában.

— Azért ne hordd fenn az orrodat — korholta Borbála —, mégiscsak szegény kutya vagy, és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a jó életnek, s mehetünk megint ázni-fázni az utcára.

Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel, és azzal sem törődött, mikor Borbála a szemére vetette gőgjét.

— Hiszen már alig vagy velem, te rassz kutya, mindig a nagyságával vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol, s én a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan úri sorban.

Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Az már nem tetszett Borbálának.

— Megkövetem a nagyságát — szólt —, ne tessen ezt a kutyát úgy elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégis csak szegénykutya az istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.

— Menjen a dolgára — szólt mérgesen a nagysága —, és ne törődjék a kutyával. Úgy tartom ahogy nekem tetszik.

Borbála nem mert szólani, de este megint a szívére kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás, és benne lesznek a nyomorban. A nagysága az utóbbi időben már nem is olyan, mint azelőtt volt.

Bodri az ifjúság könnyelműségével, a tisztelet minden megadásával végig-10