A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-09 / 37. szám
Ekkor aztán ismét a kocsmároson volt a csodálkozás sora: — Csakugyan te lennél az, István?! Hála Istennek, hogy végre megjöttél. Már mindannyian halottnak hittünk. Na, ülj csak le, igyál valamit. Hamarosan a legény asztalára tett egy kancsó bort, aztán ő is mellé telepedett, s hosszasan elbeszélgettek. A kocsmáros Amerikáról kérdezgette a legényt, emez meg a falu életéről, az emberekről tudakozódott, így tudta meg azt is, hogy az apja a hosszú nélkülözésben, a sok csalódásban zárkózott, zord öregemberré vált, nem nagyon barátkozik senkivel sem a faluban. Amikor pedig megiszogatták a kancsó bort, a legény így szólt: — Későre van már, hazamegyek, Feri bátyám. Nincs tovább maradásom, olyan igen régen láttam szegény szüléimét. Nem marasztalta hát a kocsmáros tovább, nyugodalmas jó éjszakát kívántak egymásnak, s a legény kilépett a sötét utcára. Útközben, amint hazafelé ballagott, Istvánnak különös ötlete támadt... Eltervelte, hogy nem fedi fel kilétét a szülei előtt, szállást kér tőlük éjszakára, s majd csak reggel mondja meg nekik, kicsoda is ö valójában. Úgy gondolta, annál nagyobb lesz majd az örömük, ha reggel felébrednek. így is cselekedett. Bekopogott öreg szülei ajtaján, tisztességgel köszöntötte őket, s szállást kért tőlük éjszakára, mondván, hogy Amerikából van hazatérőben, de ebben a faluban érte az este, s szeretne meghálni reggelig. Az öregembernek e szavakra fájdalmasan megrándult az arca, de aztán így szólt a legényhez hűvösen : — Hát ha úgy gondolja, éppenséggel az istállóban elhálhat... Még úgy van ott a fiamnak az ágya, érintetlenül, ahogyan évekkel ezelőtt itthagyta. Ezekre a szavakra most meg a fiának nyilallt a szivébe a fájdalom, de kitartott elhatározása mellett. A két öreg egy kis étellel kínálta meg a messziről jött idegent, az meg azután így szólt hozzájuk: — Van nálam egy csomó pénz, amit a tengeren túlon kerestem. Hálás lennék maguknak, ha reggelig megőriznék nekem. Itt benn a házban mégis nagyobb biztonságban lesz — s átnyújtotta az öregnek a nagy köteg dollárt, gondolva, hogy ez legalább már el van intézve, úgy is nekik szánta a pénzt. Az öreg átvette a dollárokat, és szó nélkül eltette a komód egyik fiókjába. Ezután, érezhetően barátságosabb hangon, invitálni kezdte a fiatal férfit: — Na öcsém, hát akkor gyere utánam, megmutatom neked a szállásodat. Jó meleg van odabenn, kipihenheted a hosszú út fáradalmait. Az öreg a mécsessel a kezében átment az udvaron, nyomában a legénnyel. Benyitottak az istállóba, s a vénember odavezette az idegent az ágyhoz. Ahhoz az ágyhoz, amelyen valamikor ö maga, mármint a legény hálogatott. Megvárta az öreg, amíg a legény lefekszik, aztán elköszönt tőle, s magára hagyta az ól sűrű sötétjében. István pedig boldogan nyújtózott végig a jól ismert szálláshelyen, s miközben arra gondolt, milyen nagy lesz reggel a meglepetés meg az öröm, elnyomta az álom. Közben az öreg is visszatért a szobába, s mindjárt feltűnt neki, hogy a felesége nyugtalanul téblábol a szobában. A kései látogató felkavarta benne a régi emlékeket, feltépte a behegedt sebeket, s most láthatóan valami szokatlan dolog forrt a lelkében. Bizonyára ő is azon járatja az eszét, amin én, gondolta az öreg. A mi fiunkat elveszejtették Amerikában, s most nyomorogniuk kell emiatt, ez a legény meg, lám, visszajött, egy nagy köteg dollárral, s ide állít, hogy itt hálhasson, s őrizzük meg a pénzét reggelig. Vagy a sors űz velünk csúnya tréfát, gondolta tovább az öreg, vagy a gondviselés küldte hozzánk ezt a vándort, hogy öregségünkre kárpótoljon minket a sok-sok bánatért és nélkülözésért. Amikorra ezt végiggondolta, meleg verejtékcseppek kezdtek alágördülni a hátán, de végül így szólt az asszonyához: — Látom rajtad, hogy egy dolgon jár az eszünk. Amondó vagyok, hogy ezt a legényt maga a jóisten vezérelte a házunkba, hogy enyhítsen elvesztett fiunk felett érzett fájdalmunkon és nyomorúságunkban megsegítsen. A felesége e szavak hallatán csak ennyit válaszolt reszkető hangon: — Igen ... igen ... én is ezt gondolom ... Bár nem tudom, mit kellene tennünk. — Csak egyet lehet tenni. Ha valóban mindketten a gondviselés kezét látjuk a dologban, akkor végeznünk kell a jövevénnyel — szólt csendesen az öreg. A sápadtra vált öregasszony semmit nem felelt, csak alig észrevehetően, reszketeg fővel bólintott. Kiment hát a vénember az udvarra, elbotorkált az istállóig. Óvatosan, halálos csendben megnyitotta az ól ajtaját, s amikor odabentröl hangos, mély szuszogást hallott, bement és elvágta a legény nyakát. Utána visszalopódzott a házba, mécsest hozott, s a pislákoló fénynél begyömöszölte az idegen testét az istálló hidlása alá, s a helyére illesztett deszkákat gondosan visszaszögelte. Később odabent kivette a vaskos dollárköteget a komód fiókjából, s a szalmazsákba rejtette. A két öreg ezután szótlanul, elcsigázottan aludni tért. De csak forgolódtak, sóhajtoztak, az átélt izgalmak miatt szinte semmit sem aludtak. Reggel alig bírtak lábra állni, ráadásul az öreg Hajdók sehogyan sem lelte nyugalmát, előző esti tette most méginkább gyötörte, mint az éjszaka. Úgy gondolta, elmegy a kocsmába, felhajt egy kis pálinkát, attól majd erőre kap, megnyugszik. Be is nyitott a kocsmába, de a kocsmáros vidám, hangos kérdése hallatán majdnem holtan rogyott a padlóra... A kocsmáros ugyanis ezekkel a szavakkal fogadta: — No, Józsi bácsi, megérkezett hát végre a rég elveszettnek hitt fia?! Az öregember az asztal sarkába kapaszkodott, de szerencséjére maradt még annyi lélekjelenléte, hogy így feleljen a kocsmárosnak: — Már hogy jött volna meg? — Hát ne mondjon már ilyeneket, Józsi bácsi. Hiszen tegnap este itt volt nálam. Hosszasan elbeszélgettünk, még egy kancsó bort is megittunk, aztán meg azzal köszönt el, hogy most már megy haza. Közben az öregember leült az asztalhoz, s amennyire csak ereje engedte, összeszedte magát, s így válaszolt a csodálkozón rámeredő kocsmárosnak: — Minálunk tegnap este egy árva lélek sem járt... Miként lehetne valóságos dolog az, fogadós uram, hogy az én fiam tegnap itt lett volna a kocsmában? A fogadósnak kezdett nem tetszeni a dolog, el nem képzelhette, miért mond ilyeneket az öreg. Már éppen szólni akart valamit, de váratlanul megnyílt az ajtó, s két csendőr lépett a kocsmába. Kintről hallhatták a beszédfoszlányokat, mert mindjárt kérdezősködni kezdtek: — Mi baj van, emberek? Miről vitatkoznak? A csendőrök kérdésére a kocsmáros előadta az egész történetet, töviről hegyire elmesélte, előző este mint állított be hozzá a fiatal Hajdók István, miről beszélgettek, hova indult aztán a legény, majd így fejezte be beszédét: — Most meg az apja itt azt állítja, hogy egyáltalán nem látta a fiát. De nekem sehogyan sem megy a fejembe, hogy akkor hova mehetett a legény, miért nem ad életjelt magáról, mert ugye a föld nem nyelhette el. Ekkor a csendőrök az öregemberhez fordultak : — Szóval maga azt állítja, Józsi bácsi, hogy magánál senki nem járt az este? — Nem! — Biztos, hogy nem hált senki maguknál? — Nem! Ha így állt a dolog, mi mást tehettek a csendőrök, annak rendje és módja szerint kidoboltatták a faluban, hogy akinél meghált az éjjel az Amerikából hazajött Hajdók fiú. az azonnal jelentkezzék a községházán. Vártak egy órát, két órát, vártak fél napot, de egy lélek sem jelentkezett. Eltűnt a legény, mint a kámfor. A kocsmáros azonban erősködött, győzködte a csendőröket, hogy ilyesmi nem lehetséges, mert a legény este nála járt, onnan Rázafelé indult. Valahol hát csak lennie kell. Erre a csendőrök elmentek az öreg Hajdók házához, mert úgy gondolták, ha egyszer haza indult a legény, akkor talán mégiscsak itt kell körülnézniük először. Benyitottak a kiskapun, az öreg Hajdókot az udvaron találták, ott tett-vett, mintha csak a mindennapi munkáját végezné. A csendőrök széltében-hosszában átvizsgálták az udvart, de semmi különöset nem találtak. Aztán bementek a házba, a félrehúzódó két öreg meg ijedten nézte, amint tűvé tesznek mindent a szobában. Benéztek az ágyak alá, a szekrényekbe, az éléskamrába, kihúzogatták a fiókokat, utána meg az ágyakat meg a szalmazsákokat is vizsgálni kezdték ... Hamarosan elő is került a nagy köteg dollár. Mindjárt vallatóra fogták az öreg Hajdókot : — Hogyan került ide ez a rengeteg dollár, Józsi bácsi? Ki hozta ide ezt a sok pénzt? Zavarában és rémületében az öreg, nem is nagyon tudva már, mit mond, így hadart: — Hát az ... az már régen ott van. Nem is tudom, mi az ... Erre a csendőrök újra járkálni kezdtek az udvaron, átfürkészték az egész kertet, mert most már bizonyosak voltak benne, hogy valahol friss földhányásoknak kell lennie. De nem találtak semmit. Hátra volt még az istálló, utoljára oda is bementek. Ott aztán rövidesen megpillantották a vérfoltokat az ágyon. — Itt kell lennie valahol a fiúnak is mondta az egyik csendőr. S valóban, rövid keresgélés után egyikük észrevette, hogy a fiatal Hajdók Pista köpenyének a sarka kilátszik a hidlás alól. Ekkor a csendőr odalépett az öreg Hajdókhoz, aki, hogy leplezze félelmét, a ló alól takarította ki a trágyát. Elvette tőle a villát, s elkaparta a hidlásról a szalmát majd felfeszegették a deszkákat, s ott találták a legényt köpenyébe csavarva. A csendőr így fordult a könnyeit törülgetö öreghez: — A maga fia ez, Józsi bácsi? Szegény öreg ezután sírva elmondta, hogyan történt a nagy szerencsétlenség. Hogy a fiú nem mondta meg nekik, kicsoda ő valójában. Csak a dollárokat adta oda nekik, s szállást kért. Ő pedig a gondviselés sugallatára megölte a legényt, hogy kárpótolja ezzel Amerikában veszett fiuk halálát. Az öreg Hajdók az utolsó szavakat már alig tudta kimondani, hangja fáradt zokogásba fúlt. Nemigen tudta már, mi történik vele, ő végzett-e a fiával vagy a fia övele... Csak ment engedelmesen a csendőrök oldalán, talán a szegénység börtönéből az urak börtönébe, talán a tudós lélekdoktorok elé ... Mindegy volt neki. BARAK LÁSZJ-Ó NYELVLECKE KEZDŐKNEK Állok az utcán. Én, egy bolt előtt állok. Ez egy könyvesbolt. A bolt ablakában (a kirakatban) sárga, vörös és rózsaszín rózsák vannak. Van ott még: banán, narancs, datolya, alma, és még sok más gyümölcs. Ez egy forgalmas utca. Könyvet fogok vásárolni a boltban. SÁNDOR KÁROLY két verse: IDŐ Tudom végtelen az idő tengere de napjaim apró percek abból vannak-e Vagy én vagyok pici forrás s minden ember az hogy belőlünk táplálkozhass Idő örökké megtérő tavasz HÁT IGEN Hát igen napról napra Hát igen mentség mögé megbújva napról napra Hát igen mentség mögé búvik a szóval megáldott s a szóval ily rosszul sáfárkodó , — a versek megálmodója s a szóval ily rosszul sáfárkodó 11
