A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-09 / 37. szám
AZ AMERIKAS LEGÉNY KULCSÁR FERENC Számtalanul sok, mára már történelemmé kerekedett esztendőkkel ezelőtt történt, hogy soha nem látott, nagy-nagy ínség szakadt a bodrogközi falvakra. Ezekben a hónapokban és években az emberek sorsa napról napra rosszabbra fordult, lassanként már a puszta létükért is aggódniuk kellett. Gürcölt a nép látástól vakulásig, de mindhiába, ha egyszer az uraságé volt a föld és annak minden java, a szegénynek magának pedig már betevő falatja sem igen akadt. No ha így állt a dolog, akkor bizony tenni kellett valamit. Az emberi tapasztalat azt mutatja, hogy a nyomornak van egy derék tulajdonsága, jelesül pedig az, hogy a végső bajban utakat talál magának a megélhetés, a boldogulás felé. Nem történt ez azokban az időkben a Bodrogközben sem másként. A pusztulás szélén álló népek között hamarosan terjedni kezdett a hír, hogy a nagy óceánon túl létezik egy ország, ahol.a szegény ember rövid időn belül annyi pénzt gyűjthet össze, amennyivel hazatérése után földet vásárolhat, házat építhet, jó módban élhet. Eleinte csak a bátrabbak, de később egyre többen adták a fejüket arra, hogy szerencsét próbáljanak a messzi nagy országban, mert idehaza már nem lehetett végképp maradásuk. Egy idő után az egyik faluban is, a másik faluban is mind gyakrabban hangzott fel az ismert dal, melyet a távoli földre, az Amerikába való elindulás előtt énekelgettek: Úgy forog a kocsikerék, ha kenik. Vigyél engem, kis pej lovam, Hamburgig. Hamburg mellett felülök egy hajóra. Szervusz, lányok, megyek Amerikába. Amerikát a nagy tenger keríti, De sok kislány szívét megszomoríti. Amerikába terem az angol lány. Az ölel meg, az csókol meg igazán. Az ilyen szerencsét próbálók között indult el Amerikába egy meleg nyári reggelen egy Hajdók István nevű fiatal kocsis legény is. Búcsút vett idős szüleitől, szép szókkal biztatva őket, hogy ne búslakodjanak, hamarosan hírt ad magáról, s küld majd nekik annyi pénzt, amennyivel távollétében megélhetnek, ha pedig végleg hazatér, házat épít s földet vásárol maguknak. Mit tehettek hát szegény öreg szülei, megölelték, megcsókolták a fiukat, s szerencsésen utat kívántak neki. Telt-múlt az idő, de miért, miért nem, ki tudná megmondani, a fiatal legény nem adott hírt magáról. Nem hogy pénzt nem küldött Amerikából, itthon maradt szüleinek, de még csak egy árva levelet sem irt, s a tengerentúlról időközben haza-hazatérők sem tudtak róla semmit, még a hírét sem hallották. Szomorkodott az édesapja, hullatta könynyeit bánatos édesanyja, s esténként, ha kint üldögélt az udvaron, szívében nagy fájdalommal olykor csendesen énekelgetett, a csillagos égnek panaszolgatva bánatát: De sok kedves édesanya szomorú. Kinek fiát elvitte a gőzhajó. Drága pénzért hajójára felvette. Az élete a halálnak kezébe. Búsan várja postakocsi zörgését, Hozza-e a kedves fia levelét, Hozza-e a sok szomorú verseket. Áldjon meg az egek ura titeket. A hónapokból lassanként évek kerekedtek, de István bizony csak nem jelentkezett. A faluban már mindenki halottnak hitte őt, s idővel megtört szivü szülei is kezdtek belenyugodni fiuk elvesztésébe. De egyszer csak, egy csendes őszi estén a legény váratlanul megérkezett a faluba. Igaz, nem az a pelyhes állú, fiatalka Hajdók István volt már, akit egykor mindenki ismert a faluban. Az Amerikában töltött hosszú évek teljesen átformálták, bajuszt is növesztett, a ruhája is egészen szokatlan volt, amolyan idegen, amerikás formájú. Amikor végigment az utcán, senki sem ismert rá, azt gondolták az emberek, valamilyen városi legény vetődött a falujukba. István nem ment egyenesen haza, gondolta, előbb betér egy kicsit a kocsmába, hogy tájékozódjék, megtudjon ezt-azt a falu ügyes-bajos dolgairól. Be is lépett a kocsma ajtaján, illemtudóan megemelte a kalapját, s üdvözölte a kocsmárost: — Jó estét adjon Isten, Feri bátyám! Hát maga még él? — Én élek — szólt kissé megütközve, kissé megrökönyödve a kocsmáros az idegen szavain. — Élek, de mondd meg, hogy te ki vagy fiam, és honnan ismersz engem? Most meg a legény lepődött meg, mert hát meg sem fordult a fejében, hogy esetleg a kocsmáros nem ismer rá: — Hát nem ismer meg, bátyám? Én vagyok a Hajdók Pista, tudja, a Kisközből. Most érkeztem Amerikából. 10
