A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-02 / 36. szám

Emberi sorsok

GYÁMOK, ÜGYEK, GYÁMÜGYEK

voltam. Az igazgató meg sem említette a múltkori esetet, készségesnek mutatkozott.

— Skandinávia, Svédország ... Tudja, a svédekhez ritkán viszünk árut, de ha legközelebb megy egy kocsi, semmi akadálya: velük tarthat. A részleteket bonyolítsák le a titkárságon — mondta, és azonnal utasította a titkárját: kérjen kivételt a minisztériumtól, ugyanis a kamionok kabinjában mindössze két személy utazhat.

A ČSAD részéről a részletek gyorsan lebonyolítódtak. S mikor mindezt elmeséltem a kollégáknak, akik korábban kosarat kaptak, értetlenkedve, hitetlenkedve hallgattak. Hiába mondtam nekik, hogy se sógor, se koma, se senki nem protezsált be, nem hittek. Az ö bajuk!

Július végén csöngött a telefon, hívott a titkár, hogy valószínűleg augusztus utolsó napjaiban indul egy kamion Svédországba. Igen ám, de akkor nekem még nem volt útlevelem, pénzem, vízumom. Jártam fűhöz, fához, magyaráztam, hogy ebből nagyon olcsó és az olvasókat érdeklő riportokat lehetne összehozni; hogy szállodára nem kérek pénzt, hiszen a kocsiban is aihatok; hogy útiköltségre sincs szükségem, csak épp pár dollár zsebpénzt adjanak, a minimumot. Nem és nem, volt a válasz.

És mint mindig, most is tizenkettő előtt öt perccel, az utolsó pillanatban jön egy értesítés a banktól: megkaptam a még januárban kért deviza ígérvényt. Van 330 dollárom! Azonnal nekikezdtem az útlevél, az NSZK és a svéd vízum intézésének. Az utazást tovább bonyolította a Szlovák Filharmónia csábító ajánlata: utazzak el velük szeptember végén az ausztriai Linzbe! Fizetnek mindent, semmiről sem kell gondoskodnom. Természetesen, igent mondtam.

Augusztus közepén megint elkezdődött a mindennapi telefonálgatás: „Sajnos — mondták a ČSAD-n — még semmi sincs kilátásban!" „Két nap múlva már többet tudunk mondani". „Hívjon holnap, valami már mutatkozik". „Sajnos, esett a tervezett út, talán két hét múlva".

A Szlovák Filharmóniánál már végleg biztossá vált: szeptember 25-én reggel hétkor indulnak a Danubius kávéház melletti parkolóból.

Már beléptünk a szeptemberbe és én még mindig itthon voltam. Úgy terveztem, ha ötödikéig nem indulunk el, akkor már nem megyek csak októberben. Közben telefonálgatás: „Nem sajnos még csak kilátásban sincs semmilyen utazás"; „Nagyon reménytelen a dolog" ... Szeptember nyolcadikén még egy utolsó telefon: „Nem, a közeljövőben sem megy kocsink Svédországba!"

Ha nem, hát nem. Gondoltam, akkor elutazok Kassára.

Koraeste volt, épp csomagoltam, amikor csöngetnek. Az ajtóban egy magas termetű, ismeretlen lány áll:

— K. F. üzeni, hogy azonnal hívja fel őt, mert holnap indul egy kamion Svédországba.

A meglepetésétől még azt is elfelejtettem megkérdezni, ki ő, aki az üzenetet hozta. (Később derült ki, hogy a posta egyik alkalmazottja). Rohanok lakótelepünk egyetlen telefonfülkéjébe, telefonálok. Kiderült, szerkesztőségünkbe fél ötkor telefonáltak a ČSAD-ról, s titkárnőnk már csak a barátomat tudta értesíteni. De mivel a titkárság vezetője ezzel az üzenet-átadással nem volt elégedett, más módszerhez is folyamodott. Kirohant az utcára, keresett egy újságárust, ahol még kapható volt Új Ifjúság, abban kikereste főszerkesztőm nevét, a telefonkönyvben

annak telefonszámát, s felhívta őt: értesítsen azonnal! Mire hazaértem, már főnököm is ott volt a jó hírrel. Szóval, a csomagolást folytattam, csak most már nem Kassára készülve, hanem Skandináviába.

Másnap reggel indultunk.

Két remek „pilótához", Ján Blažkohoz és Anton Jelemenskýhez osztottak be. Ők még később tudták meg, hogy utaznak, mint én. Ugyanis vasárnap este jöttek haza Angliából. Reggel, amikor munkába mentek, közölték velük: irány Svédország, Timsfors. Hogy Timsfors délen van-e vagy északon, netán a sarkkörön túl, nem tudják még a térképen sem volt található. Sebaj, mondták a sofőrök, majd a déli Ystad kikötőben, a ČSAD kirendeltségén közük velünk.

Kamionosok. Nagyon sok a hasonlóság a kamionosok és a hajósok élete között. Ök is állandóan úton vannak, sosem tudják pontosan, mikor érkeznek, mikor indulnak. S gyakran megesik, hogy elindulnak, mint most is, a svéd Timsforsba, ott kirakodnak, majd onnan — de ezt csak ott tudják meg! — Ausztriába visznek árut, s Ausztriából esetleg megint tovább, mondjuk Belgiumba kell hajtaniuk. Bár kapnak szállodára pénzt, de szállodai szobát csak igen ritkán vesznek igénybe, hiszen a hosszú kocsikkal nem hajthatnak be a belvárosokba, szállodák parkolóiba. A kocsit a rakományt viszont nem hagyhatják a város szélén, mert másnapra a rakomány hűlt helyét találnák. Délen, főleg törökországban nem ritka, hogy állandó életveszélyben vannak. Gyakran megtörténik, hogy különféle rabló-csempész bandák az ablaküveg tömítőgumiján keresztül altatót fecskendeznek be a kabinba, majd feltörik a kocsit, elviszik a rakományt. Arra is volt már példa, hogy a sofőröket bántalmazták, sőt halálesetekről is szól a kamionosok krónikája.

Az első nap áthajtunk a csehszlováklengyel határon, s Gliwice városka mellett éjszakázunk. Az egyik sofőr a kocsiban lévő fekhelyen alszik, a másik az üléseken. Én meg az ülések és az ablak közti harminc centiméteres szűk helyen — ahol korábban a lábaink voltak — hajtom nyugovóra a fejemet. Hanyatt fekve be sem férek a „lyukba", csak oldalt. Mondanom sem kell, egész éjszaka le sem húnytam a szememet. Ki sem mehettem, mert kint zuhogott az eső.

A második éjszakát már a hajón töltöttük. Újra álmatlanul, mert vihar volt, nagy vihar, s az előző nap induló hajó nem érkezett meg a svéd partokhoz, elsüllyedt. Az embereket kimentették, a rakomány, több tíz kamion, odaveszett. Csak hajnalban hunyom le a szememet, amikor kabinunkban hancúrozó patkányokat fedezek fel. Ez jó jel! — gondolom magamban. Ezek szerint mi nem süllyedünk el, ugyanis, tartják a hajósok, minden valamire való patkány menekül a süllyedő hajóról.

S reggel nyolckor, már az ystadi kikötőben, a szárazföldön vagyunk. A kirendeltség irodájában kiderül, hogy Timsfors városka Ystadról jó kétszáz kilométer távolságra van, Stockholm irányába. Tehát kétszáz kilométert még a kamionnal utazok, aztán autóstopp következik.

A svédek, a sofőrök is nagyon udvariasak. Sőt, az egyik sofőr még meg is hívott házába, megvendégelt, de mivel esett az eső, nem engedte, hogy újra stoppoljak. Kivitt az állomásra, megvette 64 svéd koronáért menetjegyemet, felültetett a vonatra, s búcsúzóul integetett.

Este nyolckor már Stockholmban voltam. ZOLCZER JÁNOS

A szerző felvételei

Dráma és tragédia sűrítményét talán sehol sem lehet olyan tökéletes egységben megtalálni, mint a különböző szintű nemzeti bizottságok munkaügyi és szociális osztályainak gyámügyi csoportjainál. Kiapadhatatlan forrás mindazoknak, akik megrázó történeteket keresnek, s azoknak is, akik az emberek lelkiismeretére akarnak apellálni.

Szlovákiában évente mintegy kétszázezer kisebb-nagyobb üggyel foglalkoznak a gyámhatóságok.

A köztudatban munkájuk szinte kizárólag a veszélyeztetett gyermekekre korlátozódik; a valóság ezzel szemben az, hogy a különféle bírósági határozatok érvényesítésétől a láthatási és pénzkezelési ügyek intézéséig igen sok minden tartozik a feladatkörükbe. Érdemes hát bepillantani ebbe a köztudatban igen gyakran emlegetett, mégis többnyire egyoldalúan ismert munkába, természetesen a teljesség igénye nélkül.

A tallózást kezdjük a gondnoksággal. Gondnokot rendelnek olyan személyek mellé, akik ügyeik vitelére valamilyen ok, például tartós betegség miatt ideiglenesen vagy huzamosabb ideig képtelenek. Szükség esetén gondnokság alá helyezik az elmebetegeket is. Míg a veszélyeztetett gyermekek esetében könnyebb gyámot, gondnokot kijelölni, addig az elmebetegek gondnokságára igen nehéz vállalkozót találni. Nehéz, de nem lehetetlen. Sőt! — néha-néha olyan jóindulatú egyének is akadnak, akik térítés nélkül vállalkoznak erre a nem könnyű feladatra, főképpen a családtagok, szomszédok vagy ismerősök köréből.

Törvényeink megkülönböztetett figyelemmel védik a 18 évesnél fiatalabbak érdekeit, életük, növekedésük zavartalanságát; óvják testi és szellemi épségüket. Ám ha beszélgetés közben a fiatalokat a gyámhatósággal hozzuk kapcsolatba, általában a magára hagyott vagy az elzüllött gyermek, csavarogva bóklászó, randalírozó kamaszok képe ötlik elénk. Tegyük hozzá: alkalmanként nem is ok nélkül. Ennek ellenére az összkép csak akkor lesz helytálló, ha a gyámügyi szervek munkájáról beszélve a fiatalkorúak anyagi érdekvédelméről is ejtünk néhány szót. Például, ha egy gyermek a rokonaitól valamilyen formában ingatlant örököl, akkor szüleinek — de gyámjának vagy gondnokának is — eladni azt csak a gyámhatóság engedélyével lehet. Az ingatlanért kapott pénzt az utolsó fillérig fenntartásos betétkönyvben kell elhelyezni mindaddig, amíg a gyermek nagykorúvá válik, azaz betölti tizennyolcadik életévét. Építkezésre vagy bármilyen egyéb indokolt célra csak meghatározott engedély mellett lehet a takarékból kivenni pénzt.

Érdemes megemlíteni, hogy vannak szülők, akik túl szigorúnak, sőt önkényesnek ítélték ezt a jogszabályt, s megkérdezték a gyámügyiseket: vajon milyen jogcímen

csonkítják meg szülői jogaikat?! Voltak — és vannak — azonban olyan szülök is, akiket pontosan ezeknek a paragrafusoknak az alapján tudtak visszatartani attól, hogy eligyák, elpazarolják gyermekük vagyonát.

Ennél is bonyolultabb a gyámügyisek dolga, amikor a kiskorúak, pontosabban a tizenhat évesnél fiatalabb lányok és a tizennyolc év alatti fiúk házasságkötési szándékával kell foglalkozniuk. A nagykorúsághoz hibádzó egy-két évet néhányan nemcsak a lángoló érzelmek miatt várják ki nehezen, hanem azért is, mert alkalmanként a még kiskorú

menyasszony már gyermeket vár. tuba Vavrová, a Bratislavai II. Városkörzeti Nemzeti Bizottság gyámügyi osztályának vezetője azonban nyíltan kihangsúlyozza, hogy a terhesség önmagában nem alapozza meg a házasságkötést. A gyámhatóság köteles megvizsgálni; a kiskorú az esküvő után előnyösebb helyzetbe kerül-e, mint azt megelőzően. E téma illusztrálásaképpen egy epizódot is említ. A szlovák főváros peremterületén egy tizenöt éves lány az ő közbenjárására volt kénytelen ideig-óráig pártában maradni, mert vőlegényét éppen erőszakos nemi közösülés és garázdaság miatt vonta felelősségre a bíróság. Két-három év múltán azonban a törvényes akadályok elhárultak a régen tervezett házasságkötés útjából — és a fiatal teremtésnek igen gyorsan meg kellett tanulnia, mi a különbség a könnyű, illetve a súlyos testi sértés között... De ez már más szervekre, nem a gyámügyre tartozott. Nekik az eset kapcsán mással, az időközben megszületett és egészségesen, szépen cseperedő — a történtekben teljesen vétlen — gyermek életének védelmével kellett törődniük. A kerek arcú, élénk szemű lurkót állami gondozásba vették, lévén hogy goromba apja újra börtönbe került, a testileg-lelkileg összetört édesanyának pedig hosszadalmas szanatóriumi kezelésre volt szüksége.

Már-már szinte közhelynek tűnik, mégis újra meg újra figyelmeztetni kell arra, hogy a válások különösen sok gondot okoznak a gyámhatóságoknak.

Igaz, a tények tanúsága szerint a válni szándékozó felek többsége közös nevezőre jut a gyermek láthatását, elhelyezését illetően; ennek ellenére sok-sok gyűlölködő, acsarkodó pár kényszeríti az ügyintézőket keserves, kemény munkára.

Szó ami szó; ott, ahol a válás kimondásakor nem sikerült dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy a gyermek hányszor, mettől meddig és kinél legyen, nemegyszer bizony kétségbeejtő dolgokat kell végighallgatnia a gyámhatósági dolgozónak, az ügyvédnek, a családjogi ügyekkel foglalkozó bírónak, esetleg a pszichológusnak, súlyosabb esetben a gyermekpszichiáternek. A legintimebb szexuális dolgoktól kezdve a vagyonon való marakodásig úgyszólván minden terítékre kerül: a „felek" nem ritkán nyilvánosság előtt is megalázzák egymást, miközben a gyermek a lelki zsarolás tárgyává válik.

A gyámügyi csoportok dolgozói az ilyen kellemetlen, olykor bizony még a kívülállónak is kínos esetekben szintén csak azt teszik, amit máskor: az elesetteket, a kiszolgáltatottakat — az utóbbi példában a gyermekeket — próbálják védeni.

Nem tudom, ki-ki felfigyelt-e már arra, hogy a gyámokat valaha erős, jól megtermett férfiaknak mutatták be az irodalmi, esetleg képzőművészeti alkotások. Ezekből a szép szál férfiakból' néhány bizony elkelne ma is, mert időnként nemcsak az idegrendszerét, hanem a testi épségét is kockáztatja az, aki ebben a munkakörben dolgozik. És mégis, a gyámügyi csoportokban mindenütt döntő többségben vannak a nők. Akik közülük nem tudnak megbirkózni a feladattal, vagy aránytalanul súlyosnak érzik a terheket, más foglalkozási ágakhoz hasonlóan, elhagyják ezt a pályát. Nagy többségük azonban az összes nehézség ellenére, sokszor azokat feledve, e munka szépségeit tartja fontosnak. Nem gyámolítanak, s nem gyámkodnak, erre nincs szükség: érvényt szereznek törvényeinknek.

17