A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-02 / 36. szám
Törzslakosságát tekintve párszáz lelket számláló kisközség a trencséni (Trenčín) vár tövében meghúzódó Zlatovce. Tulajdonképpen Bratislavától sincs messze, a főváros és a tíz esztendővel ezelőtt megnyílt gyermekéáros közötti távolság nem több százhúsz-százharminc kilométernél, a helyszínre mégis csak kétszeri átszállással jutok el. És az országjáró riporterkedés hőskorát idéző vonatozás, buszozás közben, a csatlakozásokra egy másfél órát várakozva bőven jut időm a morfondírozásra. A trencséni vasútállomás kopottas csarnokában ücsörögve azon tűnődöm: vannak-e születési előjogaink? Ha nem nekem ötlik eszembe a kérdés, hanem valahol váratlanul nekem szegeznék, valószínűleg — akár a leckét — kapásól fölmondanám a történelmileg helytálló, társadalmilag szintén igaz választ. Hogy a privilégiumok elsősorban a feudalizmusra vagy az ennél fejlettebb kizsákmányoló rendszerekre jellemzők. Hajdanán aki földesúrnak született — hacsak kótyagos naplopó nem lett belőle — szolgálták holta napjáig; viszont jobbára kanász maradt, akit kanász nevelt. Most? Nemcsak abban vagyunk egyformák, hogy meztelenül jövünk a világra, hanem más tekintetben is egyenlőek vagyunk. Ezt egyébként már egy sokszoknyás, fejkendős asszony mondja a zsúfolt személyvonat folyosóján, leszálláshoz készülődve. Bólintok, hiszen akkora igazság ez, hogy szinte köbe lehetne vésetni, de írhatnánk hasonló igazságokat a kőoszlop másik felére is. Igen, ám, de — legalábbis lélektani, szociológiai, családi tekintetben — vannak-e születési hátrányaink? Például: tehet-e arról a gyerek, hogy hét hónapra született és egy darabig inkubátorban nevelkedett? Vagy arról, hogy alkoholista szülök utóda? Hát arról, hogy X. apja felelőtlen munkakerülő és a kisfiú anyja is börtönben ül; hogy Y. anyja züllött életet él, az apa kilétét pedig homály fedi; hogy a tizenegy éves Z.-nek és két kisöcsének szülei autóbaleset áldozatai lettek, úgyhogy a három testvér az árvaság szomorú sorsára jutott ? Van hát, akinek születési „előjoga", hogy a gyermekévei meghitt, meleg családi körben telnek; van viszont, aki egyenesen beleszületik az állami neveidébe. És van, aki gyerekfejjel megjárja előbb az emberpróbáló poklok minden bugyrát (amikoris részeg apja nem is üt, hanem csépel és rúg, így többször alszik a szomszédoknál vagy a nagymamánál, mint otthon); és csak aztán kapja a társadalom nyújtotta biztos menedéket, az állam gondoskodását. Nemcsak az ízlések meg pofonok, az emberi sorsok is különbözőek. • • • — Jó napot, bácsi, honnan tetszik jönni ? — toppan elém még a főbejárat előtt egy tíz év körüli kislány, és a választ meg sem várva nyúl a kezem után. így kéz a kézben sétálunk az emeletes iskola és a nagyobb családi otthonoknak tűnő téglaépületek felé vezető aszfaltozott úton. Zuhog az eső, a nyár derekához mérten hűvös augusztusi délelőtt van, de ő csak mosolyog, és a jó házigazda szívélyességével kísér föl azon a néhány foknyi lépcsőn is, amelyen egy üvegajtós, földszintes ház bejáratához lehet jutni. Közben, az esőnek fittyet hányva, pillanatok alatt tucatnyi csivitelő, kipirult arcú lurkó vesz körül bennünket. Zajosan köszönnek, nyüzsgésüktől moccanni is alig lehet. Hiába, vakáció van, a gyerekek is gondtalanabbak, vidámabbak. — No, most már elég legyen a szaladgálásból — szól ki TÍZÉVES A ZLATOVCEI GYERMEKVÁROS • CSAK 16 % ÁRVA!* S( OTTHON LEGYEN EMBERT FAR az ajtók egyikén egy barátságos arcú nevelő —, gyertek be, rögtön kezdődik a szünidei filmdélelőtt! Amilyen gyorsan tűnt fel a vidám gyermekhad, olyan hamar rebben is szanaszét. Csupán alkalmi idegenvezetőm tart ki mellettem, s mielőtt belépnénk az üegajtós épületbe, búcsú gyanánt kedvesen megszorítja az ujjaimat. Még ösztönösen fölpillantok a címeres táblára: Gyermekváros — Trenčin- Zlatovce. • • • Nehezen megfogalmazható érzés az, amikör valahol nem a környezet pazarsága, eleddig nem látott érdekessége keríti hatalmába a látogatót, hanem a megelégedettség, a nyugalom. Ezernyi apró jelből állhat össze egy ilyen kép, külön-külön talán észrevétlenül elmennénk mellettük, de együttesen szinte kézzelfoghatóvá teszi egy hely hangulatát, az ott folyó élet milyenségét. Vajon miért van az, hogy itt, hazánk egyetlen gyermekvárosában szinte azonnal érezhetjük: igazi szeretetben, harmonikus környezetben nevelkedhetnek a gyerekek? Az igazgató, Viktor Chovanec elnéző mosolya, amint a vetítőteremhez vágtató gyerekeket nézi; a vidám, barátságos arcok, a tiszta folyósok, világos közösségi helyiségek ; az itt nevelkedő gyerekek otthonául szolgáló családi házakban pedig az egyszerű, de kellemes szobák mind-mind ezt az érzést sugallják. Itt rend van, több más nevelőintézethez viszonyítva olyan rend, amely nem a felesleges fegyelmezgetések, szigorú kötelmek eredménye, hanem az itt élő kereken háromszáz főnyi közösség életének alapja — s ezért igénye is. — Hivatalos nyelven szólva széles korhatárú, koedukált nevelőintézet a miénk — tájékoztat Viktor Chovanec. — Közérthetőbben mondva a csecsemőkortól a teljes önállósodásig, azaz a tényleges felnőtté válásig vannak nálunk a gyerekek, jelenleg éppen kétszáztizennégyen. Ebből huszonnégyen óvodáskorúak, százheten általános iskolások, nyolcvanhárom gyerekünk pedig már idősebb tizenöt évesnél. Közülük harmincötén szaktanintézetek tanulói, negyvennégyen gimnazisták és szakközépiskolások, négyen egyetemisták. Jól bevált dolognak tartom — dehát ez a gyermekváros ötletének lényege is —, hogy a rászoruló gyerekek nem a hagyományos intézeti felfogásban nevelkednek, hanem tizenkét-tizenöt fős csoportokba osztva, és a nevelőszülők szerepét vállaló házaspárok jóvoltából szinte harmonikus családi közösségben élnek. Itt, a zlatovceí gyermekvárosban összesen tizenhét ilyen sokgyermekes nagycsaládunk van. A testvéreknek így az eredeti család felbomlása után sem kell szerteszóródniuk, más-más intézetbe kerülve elválniuk egymástól. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy városkánk lakóit nem életkor szerint különítjük el, hanem a természetes családokká kovácsolódott közösségekben különböző életkorú gyerekek élnek. Ezt mi pótnevelői, pontosabban pótszülői rendszernek nevezzük, amely ha teljesen 12
