A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-02 / 36. szám

NEVELŐSZÜLŐK • HOGY AZ INTÉZET IS CSALÁDI • • • Bíztok vagyok benne, hogy az országban nem lehet még egy olyan várost találni, amely úgy képez várost a városban, mint a Gyermekváros: Trenčín-Zlatovceban; s amelynek határmezsgyéjét egyszerűen kerí­tés jelöli. Itt Zlatovceban a gyermekvárost és a községet elválasztó kerítés jószerivel csak jelképesen állja a gyerekek útját. A felső tagozatos általános iskolások már különö­sebb engedély nélkül is kimehetnek a gyer­mekváros környékére, a trencséni kiruccaná­sokhoz viszont nevelőszülői, esetleg tanítói beleegyezés dukál, amit a jó magaviseletű, eredményesen tanuló gyerekek általában meg is kapnak. A kapu mindig nyitva áll, hiszen szökés vagy elcsavargás az elmúlt tíz esztendő során pusztán egyetlen esetben fordult elő, elvégre a valakihez való tartozás természetes igénye sokkal inkább a gyer­mekvárosi kollektíva védőpajzsa alatt tartja, mintsem szökésre készteti az állami gondo­zottakat. Csupán a tanulmányikat befejező, munkába álló vagy a katonaéveíket is letöl­tött fiatalok hagyják el az addig biztos fészek­aljat nyújtó gyermekvárosi otthont, amely­nek utolsó kötelessége, hogy segítsen mun­kahelyet és szállást találni az életbe lépő fiatalnak. De a kapuk előttük is nyitva állnak mindig — és többen már napok múlva vissza nem is, de javarészt pótolhatja a vér szerinti szülök szerepét. Egy évtizednyi munkánkat tekintve jók a tapasztalataink, a gyerekek őszintén megkedvelik nevelő szüleiket; az újonnan alakult családi kötelékekben az idő­sebben szívesen és szeretettel irányítják a kisebbeket, akik viszont valóban testvérek­ként ragaszkodnak felnőttebb társaikhoz. Célunk, hogy valamennyi hozzánk kerülő gyerek épüljön be a családba, kapjon ki­­sebb-nagyobb feladatokat, lássa, hogy meg­bíznak benne. A gyermekvárosban óvoda és általános iskola működik, a továbbtanulni szándéko­zók a ország valamennyi középiskolája és szakmunkásképző intézete között válogat­hatnak. — Hetedikes, nyolcadikos tanulóink szá­mára gyár- és üzemlátogatásokat szerve­zünk, hogy megkönnyítsük a pályaválasztó fiatalok dolgát — mondja az igazgató. — A gyerekek többsége reálisan választ, tisztá­ban van képességeivel és a lehetőségekkel. Gondot inkább az okoz, amikor valaki nem tudja felmérni, hogy mire képes. Ilyenkor a nevelőszülők is, az iskolai pedagógusok is határozottan közbelépnek s megpróbálják lebeszélni a gyereket a helytelen döntésről. Nálunk is érvényes az a szabály, hogy rosszul értelmezett szeretet, ha engedjük, hogy min­denki menjen a maga útján, hiszen csalódá­sok sorozata várhatja az első önálló lépések­re készülő fiatalt... Higgye el, nem könnyű dolog embert faragni a ránk bízott gyerekek­ből, hiszen a valakihez való tartozás nem szűnő igénye nyitottá és éppen ezért különö­sen sérülékennyé teszi az állami gondozotta­kat. is térnek a gyermekvárosba tanácsért, segít­ségért, hiszen hiába a legjobb szándék: a kinti élet törvényei sokkal keményebbek, sokkal zordabbak a sokgyermekes családi közösségben töltött esztendőknél. • • • Egy gyermekváros létrehozásának gondo­latát a trenöíni városi és járási szervek képvi­selői kezdeményezték, még a hatvanas évek derekán. Törekvéseik mintaképe a világszer­te ismert fóti gyermekváros volt, ahol mind a trenčíni tanácsi szervek képviselői, mind pe­dig a járás pedagógusainak több küldöttsé­ge is nemegy alkalommal megfordult. Az elhatározássá erősödött szándék 1968 őszén, a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásá­nak félszázadik évfordulóján érett tetté, ami­­koris letették a leendő gyermekváros alapkö­vét. E százmillió korona ráfordítással épült, sajátos küldetésü állami nevelőintézetbe 1973 augusztusában érkeztek az első lakók, és egy további esztendővel későbbre már nemcsak feltöltődött a létszám, hanem ki­alakult a „városalapítóknak" tekintendő ti­zenhét nagycsaládi közösség is. A zlatovcei gyermekvárosba tíz év alatt összesen három­­száztizenkilenc gyerek került, ami az itt-tar­­tózkodás hosszú időtartamára való tekintet­tel bizony tekintélyes szám. Ugyancsak fi­gyelemre méltó adat, hogy a zlatovcei pót­szülőkre bízott gyermekeknek csupán 16 százaléka teljes árva, nyolc százalékuk félár­va ; a többiek jobbára veszélyeztetett családi környezetből kimentett gyerekek, akik közül sokan úgynevezett válási árvák. A sok közül egyként itt van például V. Tibi esete, akinek apja segédmunkás és anyagi természetű ballépés miatt ült csaknem egy esztendőt. Korábban is, most is iszik, amin ismételt elvonókúra sem használt. És amíg a fiúcska apja a kocsmákat látogatta vagy a börtönben ült, a mama is a saját útjait és utacskáit járta, mígnem teljesen elzüllött és erkölcsrendészeti eljárást indítottak elle­ne ... A gyermekváros igazgatója nemrég írt levelet az „anyukának": éppen öt esztende­je, hogy nem látta a fiát, meg kellene láto­gatnia. Az asszony meg is jelent. „Kaptuk ezt a levelet" —■ mondta az igazgatónak és megállapította, hogy a fia sokat nőtt másodi­kos kora óta és „valóban nagyon jó helyen van”. Tibi pótszülei viszont annál nagyobb sze­retettel intézik, egyengetik a kamaszodó fiú sorsát: kitűnő fejű gyereknek tartják, ezért úgy határoztak, hogy tovább tanítatják! Mindezután talán nem is meglepő adat, miszerint a zlatovcei gyermekváros küszöbét átlépett 319 gyerek közül eleddig csak ti­zennyolcán kerültek vissza vér szerinti szüle­ikhez — a többiek a trencséni vár tövében létesített sajátságos városka pótcsaládjaiban találták meg a valakihez való tartozás nem szűnő igényének kielégítését. MIKLÓSI PÉTER (JAROSLAV ČENÉK felvételei - Pressfoto, ČSTK) 13

Next

/
Thumbnails
Contents