A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-02 / 36. szám
NEVELŐSZÜLŐK • HOGY AZ INTÉZET IS CSALÁDI • • • Bíztok vagyok benne, hogy az országban nem lehet még egy olyan várost találni, amely úgy képez várost a városban, mint a Gyermekváros: Trenčín-Zlatovceban; s amelynek határmezsgyéjét egyszerűen kerítés jelöli. Itt Zlatovceban a gyermekvárost és a községet elválasztó kerítés jószerivel csak jelképesen állja a gyerekek útját. A felső tagozatos általános iskolások már különösebb engedély nélkül is kimehetnek a gyermekváros környékére, a trencséni kiruccanásokhoz viszont nevelőszülői, esetleg tanítói beleegyezés dukál, amit a jó magaviseletű, eredményesen tanuló gyerekek általában meg is kapnak. A kapu mindig nyitva áll, hiszen szökés vagy elcsavargás az elmúlt tíz esztendő során pusztán egyetlen esetben fordult elő, elvégre a valakihez való tartozás természetes igénye sokkal inkább a gyermekvárosi kollektíva védőpajzsa alatt tartja, mintsem szökésre készteti az állami gondozottakat. Csupán a tanulmányikat befejező, munkába álló vagy a katonaéveíket is letöltött fiatalok hagyják el az addig biztos fészekaljat nyújtó gyermekvárosi otthont, amelynek utolsó kötelessége, hogy segítsen munkahelyet és szállást találni az életbe lépő fiatalnak. De a kapuk előttük is nyitva állnak mindig — és többen már napok múlva vissza nem is, de javarészt pótolhatja a vér szerinti szülök szerepét. Egy évtizednyi munkánkat tekintve jók a tapasztalataink, a gyerekek őszintén megkedvelik nevelő szüleiket; az újonnan alakult családi kötelékekben az idősebben szívesen és szeretettel irányítják a kisebbeket, akik viszont valóban testvérekként ragaszkodnak felnőttebb társaikhoz. Célunk, hogy valamennyi hozzánk kerülő gyerek épüljön be a családba, kapjon kisebb-nagyobb feladatokat, lássa, hogy megbíznak benne. A gyermekvárosban óvoda és általános iskola működik, a továbbtanulni szándékozók a ország valamennyi középiskolája és szakmunkásképző intézete között válogathatnak. — Hetedikes, nyolcadikos tanulóink számára gyár- és üzemlátogatásokat szervezünk, hogy megkönnyítsük a pályaválasztó fiatalok dolgát — mondja az igazgató. — A gyerekek többsége reálisan választ, tisztában van képességeivel és a lehetőségekkel. Gondot inkább az okoz, amikor valaki nem tudja felmérni, hogy mire képes. Ilyenkor a nevelőszülők is, az iskolai pedagógusok is határozottan közbelépnek s megpróbálják lebeszélni a gyereket a helytelen döntésről. Nálunk is érvényes az a szabály, hogy rosszul értelmezett szeretet, ha engedjük, hogy mindenki menjen a maga útján, hiszen csalódások sorozata várhatja az első önálló lépésekre készülő fiatalt... Higgye el, nem könnyű dolog embert faragni a ránk bízott gyerekekből, hiszen a valakihez való tartozás nem szűnő igénye nyitottá és éppen ezért különösen sérülékennyé teszi az állami gondozottakat. is térnek a gyermekvárosba tanácsért, segítségért, hiszen hiába a legjobb szándék: a kinti élet törvényei sokkal keményebbek, sokkal zordabbak a sokgyermekes családi közösségben töltött esztendőknél. • • • Egy gyermekváros létrehozásának gondolatát a trenöíni városi és járási szervek képviselői kezdeményezték, még a hatvanas évek derekán. Törekvéseik mintaképe a világszerte ismert fóti gyermekváros volt, ahol mind a trenčíni tanácsi szervek képviselői, mind pedig a járás pedagógusainak több küldöttsége is nemegy alkalommal megfordult. Az elhatározássá erősödött szándék 1968 őszén, a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának félszázadik évfordulóján érett tetté, amikoris letették a leendő gyermekváros alapkövét. E százmillió korona ráfordítással épült, sajátos küldetésü állami nevelőintézetbe 1973 augusztusában érkeztek az első lakók, és egy további esztendővel későbbre már nemcsak feltöltődött a létszám, hanem kialakult a „városalapítóknak" tekintendő tizenhét nagycsaládi közösség is. A zlatovcei gyermekvárosba tíz év alatt összesen háromszáztizenkilenc gyerek került, ami az itt-tartózkodás hosszú időtartamára való tekintettel bizony tekintélyes szám. Ugyancsak figyelemre méltó adat, hogy a zlatovcei pótszülőkre bízott gyermekeknek csupán 16 százaléka teljes árva, nyolc százalékuk félárva ; a többiek jobbára veszélyeztetett családi környezetből kimentett gyerekek, akik közül sokan úgynevezett válási árvák. A sok közül egyként itt van például V. Tibi esete, akinek apja segédmunkás és anyagi természetű ballépés miatt ült csaknem egy esztendőt. Korábban is, most is iszik, amin ismételt elvonókúra sem használt. És amíg a fiúcska apja a kocsmákat látogatta vagy a börtönben ült, a mama is a saját útjait és utacskáit járta, mígnem teljesen elzüllött és erkölcsrendészeti eljárást indítottak ellene ... A gyermekváros igazgatója nemrég írt levelet az „anyukának": éppen öt esztendeje, hogy nem látta a fiát, meg kellene látogatnia. Az asszony meg is jelent. „Kaptuk ezt a levelet" —■ mondta az igazgatónak és megállapította, hogy a fia sokat nőtt másodikos kora óta és „valóban nagyon jó helyen van”. Tibi pótszülei viszont annál nagyobb szeretettel intézik, egyengetik a kamaszodó fiú sorsát: kitűnő fejű gyereknek tartják, ezért úgy határoztak, hogy tovább tanítatják! Mindezután talán nem is meglepő adat, miszerint a zlatovcei gyermekváros küszöbét átlépett 319 gyerek közül eleddig csak tizennyolcán kerültek vissza vér szerinti szüleikhez — a többiek a trencséni vár tövében létesített sajátságos városka pótcsaládjaiban találták meg a valakihez való tartozás nem szűnő igényének kielégítését. MIKLÓSI PÉTER (JAROSLAV ČENÉK felvételei - Pressfoto, ČSTK) 13
