A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-02 / 36. szám

KULCSÁR FERENC A KOPOR 5QFgPELES -----EMBER-----Amikor én még amolyan surbankó legény­ke voltam, még egy kisebbfajta szőlőkarónál is kisebb, édesanyámmal gyakran eljárogat­­tam a fosztóba. Nemcsak a sok vidám vagy éppen szomorú-szép dal vonzott engem oda, hanem valami egyéb is. Mert amikor a fosztok már belefáradtak az éneklésbe, ak­kor, hogy szóval tartsák egymást, mesélésbe fogtak. Minden alkalommal akadt valaki, fő­leg az öregebbje közül, aki elmondott vala­milyen hihetetlen, csodálatos történetet, és hát ezeket szerettem én a leginkább hallgat­ni. A történetek egyike-másika olyannyira megragadt bennem, hogy máig is elevenen él emlékezetemben, s olyikuk felidézésekor még ma is borsódzani kezd a hátam. A legtöbb történet az élők sorából eltávo­zott falusi emberek körül keringett, ök izgat­ták a leggyakrabban a régiek fantáziáját. Amit most szeretnék elmesélni nektek, azt is a fosztóban hallottam, egy titokban mesefá­nak elkeresztelt, Rozália nevű asszony szájá­ból. — Történt egyszer — így kezdte a mondó­­káját Rózsi néni —, hogy élt a falunkban égy Józsi nevezetű gazdaember. Jómódú, szor­galmas, becsben tartott ember volt ez a Józsi, mindent megtett azért, hogy a család­ja semmi szükséget ne szenvedjen. Nem is volt még olyan öreg, mégis egy reggel holtan találták az ágyában. Felesége, gyerekei elsi­ratták, szép temetést rendeztek neki, egy­szóval annak rendje és módja szerint elbú­csúztatták. A falubeliek meg tovább élték szokott életüket, hovatovább már meg is feledkeztek a hirtelenében elhunyt Józsi bá­csiról. Vagyis hát majdnem megfeledkeztek, de ez a Józsi tett róla, hogy ne Így legyen. A halála utáni hetedik hónap végén rettenetes vihar tombolt a faluban, s miért, miért nem, a kocsmáros kertjében hét almafát sújtott a porba a villám. Na hát, azon az éjszakán megjelent egy ember koporsófödéllel a há­tán a kocsmában, s miután a megriadt vendégek szétrebbentek, mindent dirib-da­­rabra tört az ivóban, amit csak elöl-utól talált. Másnap este mindez hajszálra megis­métlődött. Aztán harmadik napjára megint. A kétségbeesett kocsmáros a negyedik nap délelőttjén házról házra járta a falut, s nagy pénzt Ígért annak, aki nála tölti az estét és az éjszakát, s megakadályozza a koporsó­­fedeles embert abban, hogy szétzúzza a kocsmáját, mind az egész házát. Akadt is néhány bátor ember, aki jelentkezett, hogy vállalja a kocsma éjszakai őrzését. De bátor­ság ide, nagy pénz oda, a negyedik, ötödik meg a hatodik este vállalkozói mind kereket oldottak, amikor megjelent a koporsófedeles ember. Mihelyt ráismertek a Józsi bácsira, mert hát ugye ö volt az éjszakai látogató, mintha eszüket vesztették volna, úgy mene­kültek. De legszívesebben még a világból is kiszaladtak volna, mert nem tudták mire vélni a dolgot. A hetedik nap reggelén aztán, honnan, honnan nem, senki sem tudta meg később sem, két idegen legény, két nyalka fiatalem­ber jelent meg a faluban. Szép napsütéses reggel virradt akkor a falura, ez a két legény meg végigsétálva a főutcán, egyenesen a kocsmába tartott. Már reggelizés közben észrevették, hogy valami szokatlan feszültség veszi körül őket. Nem ment a fejükbe, miért olyan kihalt és kietlen a kocsma, miért olyan sápadt, gyűrött és hallgatag a kocsmáros. Nem is állhatták sokáig szótlanul, egyikőjük nagy hangon megkérdezte: — Fogadós uram, talán bizony a másvi­lágra készülődik kend, hogy ilyen savanyúra mázolták a képét ? A kocsmáros eleinte csak nem akart be­szélni, de a későbbi faggatásokra bevallotta, hogy ilyen meg ilyen a helyzet, és hogy nem tudja, mitévő legyen, meg hogy mi lesz ennek a dolognak a vége. A két legény összenézett, kértek még egy-egy kupa bort, aztán a másik a bajuszát megtörölve így szólt: — Ha jól tart minket, fogadós uram, na meg rendesen ki is fizet bennünket, akkor a szeme közé nézünk mi annak a nyughatatlan embernek. A kocsmáros, ugye, örült is meg nem is az ajánlatnak. Az előző napok tapasztalatai igencsak hihetetlenkedővé tették. De aztán csak így szólt: — Nem bánom, kendeteken múlik. Enni­­innivaló akad, a pénzjutalom sem marad el, ha segíteni tudnak. Talán, maguknak, idege­neknek, sikerül. A két legény megint összenézett, titokban még ossz is kacsintottak, aztán a fogadós tenyerébe csaptak, s egyikük még ennyit mondott: — Rendben van, fogadós uram. Most már nincs is egyéb kérésünk, adjon kend nekünk lisztet, krumplit, meg túrót, mert túrós krumpligaluskát akarunk az éjszaka főzni, arra támadt étvágyunk. A többit pedig bízza csak ránk, menjen és pihenje ki a fáradalma­it. Úgy is lett. A kocsmáros adott nekik min­dent, amit a legények kértek, még bort is készített nekik két nagy butykossal, hadd iddogáljanak, az csak megsokszorozza a bá­torságukat. Sőt még a senket sem zárta el előlük, ha netántán estig elfogyna az itóká­­juk;_ onnan is bátran vehetnek, csak legyen már vége a rettegésnek. Azzal aludni tért, mert már valóban majdnem összerogyott a nagy fáradtságtól. De hogy, hogy nem, a két legény a nagy készülődésben elfelejtett tüzelőfát kérni a fogadóstól. Erősen besötétedett már, egész nap iszogattak, henyéltek, amikor mindegyi­kük kiszopogatta a maga bütykösét, igen­csak csikarni kezdte a gyomrukat az éhség. Már nagyban reszelgették a krumplit, kavar­­gatták a lisztet, amikor az egyik legény a fejéhez kapott, s felkiáltott: — Ha hát, pajtás, mindent kértünk a foga­dóstól, de mit érünk vele, ha a tüzelőről meg elfeledkeztünk! Most aztán hogy főzzük ki a galuskát? De épp hogy kiejtette az utolsó szavakat, kísértetiesen lassan megnyílt a kocsma ajta­ja, s belépett rajta Józsi bácsi, koporsófedél­lel a hátán. A két legény úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Csak ennyit mon­dott vidám hangon s jó hangosan az egyik: — Na, van már tüzelőnk! Azzal se szó, se beszéd, felállt, odament a halotthoz, és leemelte a koporsó fedelét a hátáról. Aztán apró darabokra hasogatta, ahogyan az ölfát szokás, és csip-csup, egy­kettőre bedurrantott vele. Rövid időn belül ki is főtt a túrós galusKa. s annak rendje és módja szerint kitették szépen az asztal köze­pére. Aztán mohón nekiláttak az evésnek. Egyszer csak az egyik gondolt egyet, felnéz a tányérjából, s azt mondja a halottnak: — Mit áll ott kend? Gyűjjék, osztán egyék velünk! De a halott csak állt a kocsma közepén mint akit a padlóhoz szegeztek. A legény kezdett felpaprikázódni. hogy mit áll az ott némán és mozdulatlanul, ahelyett, hogy melléjük telepedne, és nagy mérgesen ráripakodott: Nagy József rajza 10

Next

/
Thumbnails
Contents