A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-02 / 36. szám
KULCSÁR FERENC A KOPOR 5QFgPELES -----EMBER-----Amikor én még amolyan surbankó legényke voltam, még egy kisebbfajta szőlőkarónál is kisebb, édesanyámmal gyakran eljárogattam a fosztóba. Nemcsak a sok vidám vagy éppen szomorú-szép dal vonzott engem oda, hanem valami egyéb is. Mert amikor a fosztok már belefáradtak az éneklésbe, akkor, hogy szóval tartsák egymást, mesélésbe fogtak. Minden alkalommal akadt valaki, főleg az öregebbje közül, aki elmondott valamilyen hihetetlen, csodálatos történetet, és hát ezeket szerettem én a leginkább hallgatni. A történetek egyike-másika olyannyira megragadt bennem, hogy máig is elevenen él emlékezetemben, s olyikuk felidézésekor még ma is borsódzani kezd a hátam. A legtöbb történet az élők sorából eltávozott falusi emberek körül keringett, ök izgatták a leggyakrabban a régiek fantáziáját. Amit most szeretnék elmesélni nektek, azt is a fosztóban hallottam, egy titokban mesefának elkeresztelt, Rozália nevű asszony szájából. — Történt egyszer — így kezdte a mondókáját Rózsi néni —, hogy élt a falunkban égy Józsi nevezetű gazdaember. Jómódú, szorgalmas, becsben tartott ember volt ez a Józsi, mindent megtett azért, hogy a családja semmi szükséget ne szenvedjen. Nem is volt még olyan öreg, mégis egy reggel holtan találták az ágyában. Felesége, gyerekei elsiratták, szép temetést rendeztek neki, egyszóval annak rendje és módja szerint elbúcsúztatták. A falubeliek meg tovább élték szokott életüket, hovatovább már meg is feledkeztek a hirtelenében elhunyt Józsi bácsiról. Vagyis hát majdnem megfeledkeztek, de ez a Józsi tett róla, hogy ne Így legyen. A halála utáni hetedik hónap végén rettenetes vihar tombolt a faluban, s miért, miért nem, a kocsmáros kertjében hét almafát sújtott a porba a villám. Na hát, azon az éjszakán megjelent egy ember koporsófödéllel a hátán a kocsmában, s miután a megriadt vendégek szétrebbentek, mindent dirib-darabra tört az ivóban, amit csak elöl-utól talált. Másnap este mindez hajszálra megismétlődött. Aztán harmadik napjára megint. A kétségbeesett kocsmáros a negyedik nap délelőttjén házról házra járta a falut, s nagy pénzt Ígért annak, aki nála tölti az estét és az éjszakát, s megakadályozza a koporsófedeles embert abban, hogy szétzúzza a kocsmáját, mind az egész házát. Akadt is néhány bátor ember, aki jelentkezett, hogy vállalja a kocsma éjszakai őrzését. De bátorság ide, nagy pénz oda, a negyedik, ötödik meg a hatodik este vállalkozói mind kereket oldottak, amikor megjelent a koporsófedeles ember. Mihelyt ráismertek a Józsi bácsira, mert hát ugye ö volt az éjszakai látogató, mintha eszüket vesztették volna, úgy menekültek. De legszívesebben még a világból is kiszaladtak volna, mert nem tudták mire vélni a dolgot. A hetedik nap reggelén aztán, honnan, honnan nem, senki sem tudta meg később sem, két idegen legény, két nyalka fiatalember jelent meg a faluban. Szép napsütéses reggel virradt akkor a falura, ez a két legény meg végigsétálva a főutcán, egyenesen a kocsmába tartott. Már reggelizés közben észrevették, hogy valami szokatlan feszültség veszi körül őket. Nem ment a fejükbe, miért olyan kihalt és kietlen a kocsma, miért olyan sápadt, gyűrött és hallgatag a kocsmáros. Nem is állhatták sokáig szótlanul, egyikőjük nagy hangon megkérdezte: — Fogadós uram, talán bizony a másvilágra készülődik kend, hogy ilyen savanyúra mázolták a képét ? A kocsmáros eleinte csak nem akart beszélni, de a későbbi faggatásokra bevallotta, hogy ilyen meg ilyen a helyzet, és hogy nem tudja, mitévő legyen, meg hogy mi lesz ennek a dolognak a vége. A két legény összenézett, kértek még egy-egy kupa bort, aztán a másik a bajuszát megtörölve így szólt: — Ha jól tart minket, fogadós uram, na meg rendesen ki is fizet bennünket, akkor a szeme közé nézünk mi annak a nyughatatlan embernek. A kocsmáros, ugye, örült is meg nem is az ajánlatnak. Az előző napok tapasztalatai igencsak hihetetlenkedővé tették. De aztán csak így szólt: — Nem bánom, kendeteken múlik. Enniinnivaló akad, a pénzjutalom sem marad el, ha segíteni tudnak. Talán, maguknak, idegeneknek, sikerül. A két legény megint összenézett, titokban még ossz is kacsintottak, aztán a fogadós tenyerébe csaptak, s egyikük még ennyit mondott: — Rendben van, fogadós uram. Most már nincs is egyéb kérésünk, adjon kend nekünk lisztet, krumplit, meg túrót, mert túrós krumpligaluskát akarunk az éjszaka főzni, arra támadt étvágyunk. A többit pedig bízza csak ránk, menjen és pihenje ki a fáradalmait. Úgy is lett. A kocsmáros adott nekik mindent, amit a legények kértek, még bort is készített nekik két nagy butykossal, hadd iddogáljanak, az csak megsokszorozza a bátorságukat. Sőt még a senket sem zárta el előlük, ha netántán estig elfogyna az itókájuk;_ onnan is bátran vehetnek, csak legyen már vége a rettegésnek. Azzal aludni tért, mert már valóban majdnem összerogyott a nagy fáradtságtól. De hogy, hogy nem, a két legény a nagy készülődésben elfelejtett tüzelőfát kérni a fogadóstól. Erősen besötétedett már, egész nap iszogattak, henyéltek, amikor mindegyikük kiszopogatta a maga bütykösét, igencsak csikarni kezdte a gyomrukat az éhség. Már nagyban reszelgették a krumplit, kavargatták a lisztet, amikor az egyik legény a fejéhez kapott, s felkiáltott: — Ha hát, pajtás, mindent kértünk a fogadóstól, de mit érünk vele, ha a tüzelőről meg elfeledkeztünk! Most aztán hogy főzzük ki a galuskát? De épp hogy kiejtette az utolsó szavakat, kísértetiesen lassan megnyílt a kocsma ajtaja, s belépett rajta Józsi bácsi, koporsófedéllel a hátán. A két legény úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Csak ennyit mondott vidám hangon s jó hangosan az egyik: — Na, van már tüzelőnk! Azzal se szó, se beszéd, felállt, odament a halotthoz, és leemelte a koporsó fedelét a hátáról. Aztán apró darabokra hasogatta, ahogyan az ölfát szokás, és csip-csup, egykettőre bedurrantott vele. Rövid időn belül ki is főtt a túrós galusKa. s annak rendje és módja szerint kitették szépen az asztal közepére. Aztán mohón nekiláttak az evésnek. Egyszer csak az egyik gondolt egyet, felnéz a tányérjából, s azt mondja a halottnak: — Mit áll ott kend? Gyűjjék, osztán egyék velünk! De a halott csak állt a kocsma közepén mint akit a padlóhoz szegeztek. A legény kezdett felpaprikázódni. hogy mit áll az ott némán és mozdulatlanul, ahelyett, hogy melléjük telepedne, és nagy mérgesen ráripakodott: Nagy József rajza 10
