A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-02 / 36. szám
ak a „sminkje", adott azokból a ozmetikumokból, amelyeket saját laga készít és használ, valamint a arfümjéből. így ez a figura az első, melyet illatfelhő leng körül. le tessék engem lenézni I Hiányzik egy kereke — (mert ellop ták), mégis hazaér. U«!* ^ 11|)UIUIM»U(>H1U1 f Buratino, ahogy azt Kuskin megálmodta Egy befejezett kép előtt KIGYULLADT EGY CSODALÁMPA (LÁTOGATÓBAN ALEKSZANDR KUSKINNÁL) » Alekszandr Kuskin illusztrációit moszkvai ismerőseimnél láttam először. Pontosan emlékszem: vasárnap volt, apró esőcseppek kopogtak az ablakon, s a Gorkij utca hársfái ide-oda hajlongtak a júniusi szélben. Színházba készülődtünk; Jurij Trifonov Cseréjének déli előadására, a Tagankára. Tánya, a háziasszony, a reggeli után török kávéval és örmény csokoládéval kínált; addig nem indulhatunk el, amíg üres nem lesz az asztal, szólt nevetve, s már szeletelte is a finom csemegét. Férje, a huszonéves zenész, aki kitartó szorgalommal építgeti belső világát és él-hal a gitármuzsikáért, egészen más meglepetést tartogatott számunkra. Egy mesekönyvet tett elénk. Alekszej Tolsztoj Aranykulcsát, amelynek hőse Buratino, a kedves, kalandos életű fabábu. Már vagy fél órája gyönyörködtünk a színes illusztrációkban, oda-vissza nézegettük a könyvet, de sem én, sem prágai barátom nem tudtunk betelni a rajzok szépségével, eredetiségével. Erre Tányáék gondoltak egyet, kezükbe vették a telefont... és három nappal később már ott ültünk Alekszandr Kuskin műtermében. Kuskinék lakása — messze a belvárostól — három kis szobából áll. Az egyik a szülőké, a másik Nyikitáé, aki a Zeneművészeti Főiskola végzős hallgatója, s bár ígéretesen halad előre zeneszerzői pályáján, hiszen legújabb szerzeményei éppen találkozásunk napján jelentek meg hanglemezen, azt mondja, ö még semmit sem tett le az asztalra. A harmadik helyiség Alekszandr Kuskin birodalma, amely műterem és lakószoba együttvéve. Bár az utóbbira csak az ágy utal, mivel szekrénynek, asztalnak nincs helye a sok megkezdett kép, keret és festék között. A könyvekből meg ugyanannyi jut a padlóra, pontosabban az ágy mellé, hogy mindig kéznél legyenek, mint a polcokra. Alekszandr Kuskin harmincegy éves. Sosem kereste a közönség, a müteremlátogatók és az olvasók kegyeit, mégis szeretik őt. Azt mondja, eddig nem is kapott rossz kritikát. Aztán félve hozzáteszi: talán ez sem jó. A sok vállveregetés után végre egy újabb elemző bírálatra vár. Hogy tovább tudjon lépni az úton, amelyen elindult. Szelíd tekintetű, csontos arcú fiatalember. Akármelyik vásznát, illusztrációját teszi elénk, mindegyikkel van valami elakadása. Ma már mindegyiken változtatna. Igényes. Nem szereti a határozatlan kontúrokat és a színeket is arra törekszik, hogy a lehető legszebben simuljanak egymáshoz. Alkotásai mindig az emberről és a természetről szólnak. Az érző emberről és a pompázó természetről. — Hároméves voltam, amikor kezembe vettem a ceruzát. Először csak az állatok érdekeltek, főleg a lovak; a figurák jóval később kezdtek lekötni. Ha meglennének az első ajándékba kapott könyveim, meg is mutatnám, hogyan rajzoltam nyolc-tízéves koromban. Mert amikorra a mese végére értem, mindig tudtam, mit rajzolok az utolsó oldalra. És hiába múltak az évek, nem maradtam hűtlen a mesékhez. Talán az sem véletlen, hogy az első nemzetközi elismerést tavaly egy meséskönywel szereztem meg. — Éppen harmincéves volt, amikor a könyvillusztrátorok lipcsei biennáléján bronzérmet kapott. Azóta biztos még több munkával látják el a könyvkiadók. — Örülök is, hogy tele vagyok megrendeléssel. Néhány nappal korábban még meg tudtam volna mutatni legújabb illusztrációimat, amelyeket Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij Balladák című kötetéhez készítettem; kár, hogy már a nyomdában vannak. Negyvenöt rajzot kértek tőlem, de egyikkel sem bíbelődtem annyit, mint Zsukovszkij portréjával. A kötetben ugyanis a harmincöt éves Zsukovszkij arcképére volt szükség, de hiába jártam a könyvtárakat, ilyet nem találtam Puskin tanítómesteréről. így aztán más lehetőségem nem volt, minthogy egymás mellé tegyem a fiatal és az idős Zsukovszkij képét és azok alapján rajzoljam meg a harmincöt éves embert. — A nagy festők közül kiket szeret a leginkább? — Leonardo da Vinci a kedvencem. Nekem már az is felemelő érzést jelent, ha ránézek az alkotásaira. Michelangelo mellett öt tartom a képzőművészek között a legnagyobb lélekbúvárnak. Amit ők alkottak, szerintem nem is lehet túlszárnyálni. Esetleg felérni hozzá. De ez sem biztos. — És Picassóról mi a véleménye? — Vele nem találom meg a lelki kapcsolatot^ Ha nem írta volna alá a festményeit, szerintem sokat fel sem ismernének közülük. Én azt állítom ugyanis, hogy a nagy mesterek kézjegyéről mindig az ecsetvonasok árulkodnak. Éjjel fél kettőig beszélgettünk Alekszandr Kuskinnal. Misztikus költeményekről, legendákról, mesékről, amelyekben mindent megtalál, amit az életből hiányol. Szó volt bátorságról, tisztaságról, becsületről, alázatról, őszinte kitárulkozásról. És megmutatta első munkáját is, az Aladin csodalámpáját, aztán előszedte a Fausthoz készülő terveit és elmondta, hogy legnagyobb vágyainak egyike az, hogy megrajzolhassa Arthur király halálát. Úgy, ahogy azt évek óta magában hordja. Nem kell sietnie. Még csak harmincegy éves. SZABÓ G. LÁSZLÓ 9
