A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-02 / 36. szám
Hallottuk'Olvastukláttuk * KÖNYV Gyurcsó István: Tükördarabok Tizenöt éwel a Percmutatók megjelenése után napvilágot látott Gyurcsó István új verseskötete, a Tükördarabok. Kötéstervében és grafikai elrendezésében egyaránt szabályosan, szépen adjusztált könyv. Fölvetődik a kérdés: vajon használt ez a másfél évtizednyi pihenő Gyurcsó költészetének? Igen — mondom határozottan, amikor kötetét végigolvasva, ráhajtom a födelet. Amit állíthatok, nem kevesebb, mint az, hogy Gyurcsó költői egyéniség, összetéveszthetetlenül. Hibáival, kapkodásaival, jelzötévesztéseivel is hangsúlyozottan az. Aki verseit olvassa, egy életszagú miliőbe csöppen, ahol nyersen, érdesen, vaskosan hasad ki a szó, mint a favágó baltája nyomán a fanyar illatú forgács. Sajnos, a költészet (költészetünk) az évek és évtizedek múlásával törvényszerűen vagy annak ellenére egyre jobban absztrahálódik. A költők elvonatkoztatnak, újításokkal bíbelődnek és mindinkább égi mását írják az életnek. Az olvasók pedig várják az igazit, akit értenek, akivel közös nyelven beszélnek: „Ha visszhangra talál, adja tovább/ a szív a szót: az anyanyeiv fáján/ legyünk megült sas, ki ostobább,/ mintsem repülne hírrel a szárnyán!" — írja a költő (A költő kérdez). Az anyaföld, a gyermekkor, az évszakok változásai, a szerelem és az elmúlás képei gomolyognak Gyurcsó költői világában. De ott találjuk a közösségi gondot éppen úgy, mint az egyéni sebzettséget, a fel-felfakadó vallomást. Hűség, csalódás remény, lemondás, fohász és káromkodás, a költő érzéseinek hullámhegyei és — völgyei mozgatják a versbeszédet, mint a tenger hullámverése a hajót. Ha a szerelemről ir, akkor is férfiasán teszi, nem lágyul el a hangja: „Bár apró kis tégla-gondok, melyből lassan lesz épület/, mégis miattuk forgolódok/ álmatlanul és nélküled" (Egy másik nap). Amolyan szűkre szabott curriculum vitae Gyurcsó István Tükördarabok-ja, az emlék és a valóság szervesen egybekapcsolódó képei. Ami a Számvetés című 1951-ben díjat nyert epikai költeményét illeti (most jelent meg először kötetben), annyit mondhatok, kár volt a költőnek „elbitangolnia" erről a területről, számottevőt alkothatott volna. (Dénes) HANGVERSENY Kamaraesték A kaleidoszkóp tarkaságának villódzásához hasonlítható az idei nyár bratislavai kulturális programjának kínálata, melyben az elsőbbség elvitathatatlanul a könnyű és szórakoztató műfajt illeti, de azért július végétől az Egyetemi Könyvtár barokk udvarán öt csütörtök este a komoly zene hívei is részesültek némi szerény táplálékban. Mindjárt az első alkalommal a nyugatnémet „Barock Ensemble" lépett pódiumra, vezetőjük, a világhírű trombitamüvész Adolf Scherbaum közreműködésével. Fellépésüket nagy érdeklődés előzte meg. Sajnos a művészi élmény nem volt arányban a várakozással, mert bár a remek atmoszférájú környezetben muzsikálásukat kellemes volt hallgatni, de maradandó benyomásról aligha lehet szó. Erre kihatással volt egyrészt a műsor heterogén szerkezete is; olyan különböző stílusú művek kerültek egymás mellé, mint a trió szonáta, Bach egyik csellóra írott szóló szvitje, valamint ugyancsak Bach gyönyörű és ritkán megszólaló, szoprán hangra, trombitára és vonósokra Írott kantátája, a Jauchzet Gott in allen Landen; másrészt pedig maga a megszólaltatás csupán átlagos színvonala. Igaz ugyan, hogy a ma 74 éves Scherbaum most is bámulatra méltó mestere hangszerének, de játékának hajdani tüzét, fényét és könnyed eleganciáját bizony a rutinosság váltotta fel, és ez sajnos az egész együttes játékának is jellemzője volt. A kővetkező csütörtökön ismét kíváncsian vártuk a műsort, mely a Jack-Martin Händler vezette „Bratislavai szólisták" elnevezésű kamaraegyüttes első hazai bemutatkozását Ígérte. A várakozás indokolt volt, hiszen az együttesben egy sor fiatal ambiciózus művész között olyan kiváló zenészek működtek közre mint Reiter István, a Hölbling házaspár, Milan Telecky, Ľudovít Kanta, Jozef Podhoranský, Karol Illek (vonósok) Jozef Hanušovsky (oboa) és Ivan Palovič (csemballó) Jólesű érzéssel állapíthatjuk meg, hogy ez a kellemes nyári est nem okozott csalódást, sőt emlékezetes marad, mert ügyes dramaturgiával összeállított műsornak és kiegyensúlyozott művészi muzsikálásnak tapsolhattunk. A két hegedűverseny (Bach: a-moll, BWV 1041; Mozart: D-dur, Köch! 218) szólistája az amerikai-olasz Louis Francini volt, aki jóllehet hangszerét virtuóz technikával kezeli, de mozartnál a dallamívek kiéneklésével és a bensőséges muzsikálással adósunk maradt. Sokkal meggyőzőbb volt Jozef Podhoranský Boccherini B-dur versenymüvében fényesen bizonyította, hogy csellójának igaz mesterévé fejlődött. . Varga József FOLYÓIRAT Fotó A legutóbbi szám „Európai körkép" c. rovatában Szilágyi Gábor írása okkal kelti fel a szlovákiai olvasók figyelmét, mert hiszen írásának címe: a Csehszlovák fotográfia a világ élvonalában. Hét felvétel, neves, csehszlovák fotósok, Karel Novák, Drahomír Josef Ružička, Josef Sudek, Jaromir Funke és mások alkotásai szemléltetve egészítik ki a szerző tanulmányát. Miközben érdeklődéssel olvassuk a huszas és harmincas évekre vonatkozó megállapításait, minduntalan eszünkbe jut, hogy mennyire aktuális ma is a figyelmeztetés, melyet Vlado Fanderlik, 1919-ben közölt cikkéből idéz: Ha lépést akarunk tartani a világ élvonalával, az élenjáróktól maguktól kell eltanulnunk, amit tudnak. Nem foglalkozik a szerző a későbbi évtizedek értékelésével, ami nem is csoda, mert a folyóirat szerkesztésének elve, meg a helyszűke korlátot szabott. Mi, szlovákiai olvasók azonban érdeklődéssel várjuk a folytatást, ami reméljük: nem marad el. Egyébként a folyóiratnak ez a száma hírt ad az Orwo-Pentacon nemzetközi fotópályázatról is. Buzdításul, merthogy a pályázat felhívásában önálló kategóriaként szerepel a természetfotó, közli a neves, lengyel fotós, Tadeusz Olszewski tátrai felvételeit, Stirling János Kamerával Hellasz tájain című írását hat fényképpel illusztrálva. A Panorámaképek készítése c. tanulmány, Járai Rudolf Melyik a világ legjobb kamerája? című* cikke, a folyóirat már hagyományos Képbírálat és Naptár rovata pedig általános érdeklődésre számíthat a szlovákiai olvasók körében is. Hajdú András TELEVÍZIÓ Indián magány Willie és Lola szomorú esete a halhatatlan Rómeó és Júlia-történet indián változata. A cselekmény az első pillantásra enyhén kommerszgyanús: Willie, az indián fiú, erőszak árán is megszökteti kedvesét, Lolát, az indián rezervátum reménytelen, levegőtlen közegéből. Menekülés közben azonban embert öl; így aztán Cooper seriff, a rezervátum rendőre üldözésére kel egy csapat élén. Willie és Lola mindent megtesznek, hogy kijátsszák üldözőik éberségét, s ez egy ideig sikerül is nekik: reményeiket Willie törzsének segítségére alapozzák. Ám amikor a hegyekbe, a törzs táborhelyére érnek, már csak elhagyott sátrakat találnak: Willie a családi tűzhely kövei alól csak édesapja coltját, halotti ingét és a család utolsó megtakarított pénzét tudja elökotorni. Innentől kezdve minden megváltozik bennük: nem hisznek többé menekülésük értelmében, sejtik, hogy az indián háborúk tarolta Amerikában nincs hová menniük. Kettejük kapcsolata is egyre vészterhesebbé válik, Lola érzi, hátráltatja Williet a menekülésben. Egyszer aztán, amíg Willie lovakat próbál szerezni a meneküléshez, Lola öngyilkosságot követ el a régi indián törvény előírása szerint: az asszony nem juthat az ellenség kezére. Willie most már végleg egyedül marad; érzi, mi vár rá, apja halotti ingében menti tovább életét. A vad sziklák közé veti be magát, kalandos kitérők után ott találkozik szembe Cooper seriffel. Szembefordulása azonban már csak szimbolikus: töltény nélküli fegyvere nem küzdhet meg a seriff ismétlöpuskájával. Mozdulata a harc elfogadására csupán a végzet türelmetlen sürgetése. Hogy mint jellemek, érzelmek konfliktusát ábrázoló drámai helyzeteket kiélező alkotásról szólhatunk e film kapcsán, úgy vélem, elsősorban a rendező érdeme. Érzékkel és ízléssel sikerült meghúznia a határt: nem csúszott bele a történet kínálta tucatmegoldásokba, fergeteges, ám olcsó látványosságokba, ugyanakkor sikerrel ellenállt a „túloldal" csábításainak is: nem magyarázta túl a történet társadalmi vonatkozásait. A kilátástalan közegből való menekülés reménytelenségének, a két fiatal indián naiv szerelmének, majd bénító magányának ábrázolásával vált ez a film a nézőben emóciók és gondolattársítások kiváltójává, egyszerűségében szép, hatásos filmballadává. Csáky Pál Indiában egy krokodilfarmon tenyésztik az igen értékes gaviál krokodilt. Ismertetőjele a szokatlanul hosszú áll, amelyhez éles késhez hasonló fogazat tartozik. A ma nyolcvanhatéves Ivan Csalov leningrádi lakos élete, szoros összefüggésben van a harmonikával. Az első hangszert egy vásáron az édesapja vette neki. Megtanult rajta játszani, s azóta szerelmese e hangszernek. Gyűjteménye több tíz darabból áll, közülük a legöregebb százéves, a legkisebb pedig belefér a pénztárcába. Mintha kissé mereven várná Sofia Loren, hogy a fodrász befejezze munkáját ... Nem is csoda, ugyanis a fotón a neves sztár viaszfigurája látható, Madame Tussaud panoptikumának újabb attrakciója. Megformálója, Dawe Smith szobrász elmondta, hogy mikor elkészült a figura fejével, megmutatta Sofia Lorennak. A sztár megelégedését fejezte ki, és hogy még tökéletesebb legyen viaszmásá-8
