A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
fagyos földön. Másnap a szociáldemokrata és nemzetiszocialista burzsoá lapok négyhasábos cikkeik pár sorában megsiratták az áldozatokat, aztán néhány hasábon a leggyalázatosabb szitkokkal becsmérelték azt a kommunista képviselőt, aki részt vett a munkások felvonulásán. Pár nap múlva az ezzel az „esettel" foglalkozó hírek eltűntek az említett lapok első oldaláról, s átkerültek a második, majd a negyedik oldalra, aztán jelentéktelen glosszává zsugorodtak, majd végképp lekerültek a napirendről. Ezután az említett lapok, amelyek mindjárt az eseményeket követő első pillanatban fölemelték figyelmeztető ujjúkat, hogy rámutassanak a kommunista pártra, mint a vérontást előidéző fizetett felbújtókra, annak a Moston megrendezett nyilvános bírósági tárgyalásnak a megállapítására hivatkoztak, amely sajátos tárgyalási módszerei jóvoltából kétségtelenül bebizonyította, hogy kit terhel a felelős» ség a duchcovi sortűzért, ki a valódi bűnös. S a burzsoá lapok olyasféléket kezdtek emlegetni, mint óvatosság meg bölcsesség, mert ezekre bizony nagyon nagy szükség lenne. Kosút piacterén 1931 májusában csendörsortűz dördült. Néhány sebesült és három halott maradt a földön. A következő napon a szociáldemokrata és nemzetiszocialista burzsoá lapok ... és a történet a legapróbb részletességgel megismétlődött. Aztán ezek a lapok mégiscsak rájöttek arra, hogy a kosúti földmunkások éheztek és emiatt elkeseredtek, amit a kommunista hazardőr arra használt föl, hogy a zavarosban halásszon. Nos, a továbbiakban mindenesetre nagyobb éberségre van szükség. Az egyszerű, becsületesen gondolkodó ember mélyen fölháborodik, ha a munkásokra zúdított sortűz híreit olvassa a burzsoá és szociálfasiszta lapokban. Nehéz leírni a felháborodását. Pillanatonként a még leghiggadtabb ember is úgy érzi, hogy a haragtól összeszorul a torka, töme-zúzna, és szemen szeretné köpni azokat az aljas hazugokat, azokat az embereket, akik semmilyen gaztettet sem tartanak annyira elvetemültnek, hogy megrendítse őket. De meg kell őriznünk a nyugalmat, higgadtan tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy azoknak, akik a hatalmat gyakorolják, a munkás élete vagy halála nem okoz álmatlan éjszakát, s valójában az sem érdekli őket, az sem jelent gondot számukra, hogy segítsenek nyomorgó embertársaikon. — Egyedül vagyunk — figyelmeztetik a tények a proletariátust, egyedül vagyunk nyomorúságunkban; egyedül kell megvédenünk magunkat; egyedül vívjuk harcunkat, s kizárólag mi egyedül segíthetünk magunkon. Rövid időn belül, mindössze tizenhárom hónap leforgása alatt háromszor lövettek a Csehszlovák Köztársaságban a burzsoázia csatlósai a munkások soraira. Alig telt el több mint egy év, s háromszor dördült el a csendörtűz, amelynek nyomán sebesültek és halottak hulltak a véráztatta porba. Annak a társadalmi osztálynak, amely ilyen módszerekkel próbál hatalmon maradni, már nincs önbizalma. A csendőrkarabélyok ropogásának visszhangja messzire elhat, s a burzsoá szociátfasiszták utólag hiába ordítoznak tele torokkal, nem harsoghatják túl a gyilkos fegyverek sokatmondó dübörgését. Végre rádöbbent a valóságra a Právo lidu és a České slovo is, s ezek a burzsoá lapok most már szintén hangoztatják, hogy a földmunkások nem élhetnek meg a néhány filléres órabérből. Most már ök is beszámolnak a néptömegek hihetetlen nyomoráról, amely szerintük immár olyan mélyre süllyedt, hogy a kommunista hazardőrök könnyen félrevezethetik őket. Ám alig pár nappal előbb, amikor Kosúton Július Fučík születésének 80-ik és halálának 40-ik évfordulója alkalmából a Pravda könyvkiadó magyar szerkesztősége a szerző riportjait válogatta kötetbe és „Szót kérek" címmel magyar fordításban adta ki a közelmúltban. Az alábbiakban közöljük a kötet egyik riportját. Július Fučík A GYŐZELMES DEMOKRÁCIA Radotín közelében az országúton 1930 áprilisában csendőrsortűz dördült. Néhány fiatal lány a földre rogyott. A következő napon a szociáldemokrata és nemzetiszocialista burzsoá lapok négyhasábos, nagybetűs cikkekben egypár szóval megkönnyezték az áldozatokat, aztán néhány hasábon át a leggyalázatosabb szitkokkal becsmérelték azt a kommunista képviselőt, aki részt vett a munkások felvonulásán. Pár nap múlva az ezzel az „esettel" foglalkozó hírek eltűntek az említett lapok első oldaláról, s átkerültek a második, majd a negyedik oldalra, aztán jelentéktelen glosszává zsugorodtak, majd végképp lekerültek a napirendről. E lapok, amelyek mindjárt az eseményeket követő első pillanatokban fölemelték figyelmeztető ujjúkat, hogy rámutassanak a kommunista pártra, mint a vérontást előidéző fizetett felbújtóra, később szerényen megjegyezték, hogy a sortüz ügyében megindult a vizsgálat, merthogy a történtek minden részletének tisztázására van szükség. Közvetlenül Duchcov előtt az országúton 1931 februárjában csendőrsortűz dördült, s néhány sebesült és négy halott maradt a három halott hevert a porban, s a galántai járásban sztrájkoltak a földmunkások; amikor ezek a földmunkások bérük felemeléséért harcoltak, mégpedig teljesen legálisan, a sztrájk fegyverével, akkor a Právo lidu és a České slovo minderről semmit sem tudott. Viszont a kommunista hazardőr Major képviselő tudott erről; ő vezette a munkások harcát, mert ismerte gondjaikat. Azért volt hazardőr, mert a földmunkások harca élére állt; segítette őket a béremelés kiharcolásában, segített nekik, hogy teljesüljenek követeléseik, segített rajtuk, hogy elviselhetetlen életüket elviselhetőbbé tegye. Ez pedig — ugye — megbocsáthatatlan hazárdjáték. Csupán azért, mert ez az ember aláásta a rendszert, amely meghatározza, hogy ki legyen gazdag és ki nyomorogjon. A Právo lidu és a České slovo most már észreveszi ezt a nyomort. De kisegítik-e ezek a lapok a népet ebből a nyomorból, megmutatják-e a kivezető utat? Vajon a szociáldemokrata úgynevezett maradékbirtokos megengedheti-e, hogy béreseit a nagybirtokos-kollégái ellen vezessék? Nem jelentene ez számára öngyilkosságot? Azt jelentené bizony. Éppen ezért nem vállalkozik ilyesmire. Krokodilkönnyeket hullat ugyan a nyomor láttán, de azért becsukatja a kommunista hazardört, aki föl akarta számolni ezt a nyomort. Csupán egyszer, egyetlenegyszer fogott el a vágy, hogy filmet készítsek. Csupán egyetlenegyszer szerettem volna filmfelvevőgépet tartani a kezemben, hogy egyetlenegy jelenetet hangosfilmen rögzítsek. A szenátus ülésének egyik jelenete ragadott meg, amely a kosúti vérontást követte. Az újságírók páholyában álltam az agrár, szociáldemokrata és nemzetiszocialista képviselők csaknem üres padsorait néztem. Éppen Mikuliček kommunista szenátor beszélt; közben fölötte, az elnöki asztalnál a szakállas Soukuptól az őszhajú Klofáč vette át az elnöki teendőket. — Három halott — mondta Mikuliček szenátor — hárman estek el Kosúton, újabb három halott a duchcovi négy után ... Felháborodva beszélt, és hangja remegett a haragtól. Na és a szenátus? Válaszolt. A félig üres padsorokból nagy nehezen feltápászkodott egy hústömeg. Hé, maga!... Miről akar itt megint szónokolni? [És nevet! Nevet, amikor a szenátor négy agyonlőtt munkásról beszél. Nevet, és vele együtt kórusban a kollégái, amikor a kommunista szenátor vádat emel a négy munkás meggyilkolásáért. A szenátus nevet. Azt kívántam e pillanatban, bár lenne filmfelvevőgépem, hogy megörökíteném e jelenetet, felvegyem a felindult szavakat és a félig üres padsorok nevetését, felvegyem élethü filmszalagra abban a pillanatban a Csehszlovák Köztársaság szenátusát, amikor egyik képviselője arról számol be, hogy e demokrácia négy polgára a törvény őreinek puskalövése nyomán esett el. Ez olyan film lenne, amelyet munkásnegyedekben és falusi szegényeknek vetítenék, egyetlen szó és magyarázat nélkül. Csupán a pontos, száraz tények filmje, a demokrácia legmagasabb feje ülésezésének fényképe. Semmi egyéb. Az állampolgári neveléshez fűződő film. És talán soha ezután nem kellene tollat ragadnom, hogy magyarázzam, mi a demokrácia .. .]* ' A szögletes zárójel közötti részt a cenzúra törölte Megjelent a Tvorba VI. évf., 22. számában 1931. június 4-én Fordította: Dusek Imre 14
