A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
ROBERT MERLE Hetvenöt évvel ezelőtt, 1908. augusztus 29-én született Algériában a francia kortárs-irodalom egyik legsokoldalúbb és legtehetségesebb egyénisége. Robert Merle. Sokoldalúságára mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy nem csupán irodalmi tevékenysége ismert, hanem tudományos, pedagógiai és műfordítói munkássága is. A Párizs közelében fekvő Nanterre egyetemén az angol és az amerikai irodalom professzoraként vált híressé, több figyelemreméltó tanulmányt írt Oscar Wilde munkásságáról és lefordította Jonathan Swift több művét. Regényírói tevékenysége rendkívül széles skálájú: a társadalmi regénytől a fantasztikus, utópisztikus és pszichologizáló regényeken át a történelmi regényekig terjed. Regényeken kívül elbeszéléseket, színmüveket, riportkönyveket, esszéket és tanulmányokat is ír. Napjainkban a legolvasottabb prózaírók közé tartozik. Ez természetesen nem véletlenül van így. Robert Merle ugyanis rendkívül széles látókörű, nagyműveltségű, valóban intellektuális típusú író, s Írói hitvallásának lényege az, hogy minden egyes irodalmi műnek — legyen az utópisztikus vagy akár történelmi regény — a mához kell szólnia, választ kell adnia azokra a kérdésekre, problémákra, melyekkel korunk embere a világ bármely táján nap mint nap találkozik. Merle kitűnő elbeszélő, írásai bővelkednek fordulatos cselekményekben és rendkívül olvasmányosak. Az író több alkalommal kifejtette, miben látja valamely irodalmi mű lényegét, az író fő feladatát. Nagyon helyesen azt tartja, hogy az irodalmi mű — legyen bár regény, elbeszélés vagy költemény — az író és olvasó, tehát két ember kapcsolatteremtését, közvetlen kommunikációs tevékenységét szolgálja. Az írónak müve megalkotásakor az emberre kell gondolnia, akihez intézi mondanivalóját, s az emberről, az emberi problémákról kell írnia racionális, ám az érzelmekre is ható effektiv módon. Éppen ezért tartja fontosnak a regény mondanivalóját, melynek a legszélesebb olvasói rétegekhez kell szólnia. Nem helyes tehát a formai kísérletezés a mondanivaló, a tartalom elhanyagolása, ködösítése, közérthetőségének semmibevevése. Merle véleménye szerint minden egyes irodalmi műnek mondania kell valamit a világról, közelebb kell vinnie az olvasót a tények, a jelenségek és az öszszefüggések megismeréséhez, magas művészi szinten, de mindennemű formai bravúrok, az olvasó számára nem mindig érthető „kódrendszerek", áttételes kifejezési és ábrázolási formák igénybevétele nélkül. A kommunikáció — közlés. Az irodalmi mű tehát csak akkor teljesíti küldetését, ha hatékony módon közöl valamit az olvasóval. Az irodalmi mű ezen kommunikatív funkciójának fő hordozója pedig a tartalom. Szükséges tehát, hogy az írásmű tartalma érdekfeszítő, előremutató, olvasmányos és tanulságos legyen, de lehetőleg ne legyen didaktikus, válaszoljon egy-egy sokakat foglalkoztató aktuális problémára. Robert Merle Írói munkásságának kezdete óta tisztában volt azzal, hogy elsősorban a társadalmi szempontból fontos mondanivalójú irodalmi műveknek van létjogosultságuk. Már kezdő író korában — telítve a második világháború megrázó élményeivel — eltökélt harcosa volt a társadalmi igazságtalanság, az erőszak és az önkény elleni küzdelemnek. Ennek jegyeit fedezhetjük fel már első regényében is, mely 1949-ben „Week-end Zuydcoote-ban" címmel látott napvilágot, s a történelmi jelentőségű Dunkerque-i ütközetben, a partraszálláskor szerzett élményeit is beleszőtte regénye cselekményébe. Az ötvenes években egyes nyugati országokban bizonyos körök megkísérelték a semmivel sem indokolt „szerecsenmosdatást”, a náci háborús bűnösök ártatlanságának bizonygatását. Erre adott megdöbbentő és elgondolkoztató választ Merle 1953-ban megjelent „Mesterségem a halál" (La Mórt esz mon métier) című regénye, mely egy náci haláltábor parancsnokának alakján keresztül mutat rá a porosz militarizmus és a „vakonengedelmeskedés" alapjaira épülő gyilkos fasizmus lényegére. A háborúk keletkezésének okaira, az emberek közti gyűlölet, a gyarmatosítás és a fajüldözés problémáira mutatott rá Merle „A sziget" (Lile) című regényében, amely 1962-ben, a francia-algériai gyarmati háború idején látott napvilágot. 1970-ben Merle újabb rendkívül érdekes regénnyel lepte meg olvasóit. Az „Üvegfal mögött" (Derriére la vitre) című müvét az 1968-ban kirobbant diáktüntetések inspirálták, s hőseinek jellemén, tettein keresztül az olvasó hű képet kap a nyugati burzsoá értelmiség „üresjáratú'' politikai nekibuzdulásairól, a konzervativizmusról és a vele „szembenálló", szinte mindent tagadó és elutasító anarchiáról. Hőseinek felvázolásához Merle számára saját tanítványai, a Nanterre-i egyetem hallgatói szolgáltak modellként. 1972-ben „Melevit" címmel jelent meg az újabb Merle-regény. A képzelt jövőben játszódó cselekmény az atom katasztrófát túlélő emberek csoportjáról szól. A lenyűgöző és kalandos elemekben is bővelkedő regény rávilágít az elementáris társadalmi viszonyok mechanizmusára, e társadalmi kapcsolatok ellentmondásaira és olyan lélektani, szociológiai, politikai és vallási kérdéseket vet fel, amelyeket a létezésének kezdeti stádiumába visszahanyatló civilizáció tár az atomkatasztrófát túlélt emberek elé. A társadalmi kapcsolatok vizsgálatával, a civilizáció teremtette biztonság, megszokottság, harmónia és ellentmondások kérdéseivel foglalkozik az író „Madrapur" című fantasztikus regényében is. Nagy feltűnést keltett Merle 1974-ben megjelent „Védett férfiak" (Les Hommes protégés) című regénye is, melynek cselekménye ugyancsak a jövőben játszódik és színhelye (az „Állati elmék"-hez hasonlóan) az Egyesült Államok. Az író a szatíra eszközeinek frappáns alkalmazásával írja meg a „védett férfiak" történetét, azokét a férfiakét, akik nemi teljesítőképességük virágkorát élik, ám járványszerüen gyógyíthatatlan betegség támadja meg őket. A téma és szatirikus feldolgozása jó alkalmat nyújt Merle számára az amerikai társadalom számos ellentmondásának, visszásságának bemutatására. Robert Merle írói fejlődése, magatartása töretlen volt. Míg első müveiben csak pacifista érzelmeinek adott kifejezést, elitélve a háborút és az esztelen vérontást, későbbi müveiben már továbbment: nyíltan és határozottan állást foglalt a fasizmus embertelensége ellen és keményen bírálta a kizsákmányoló osztályok uralmát. Így jutott el fokozatosan ahhoz a meggyőződéshez, hogy szükségszerű és elkerülhetetlen azoknak a feltételeknek a leleplezése és megváltoztatása, melyek a kizsákmányoló társadalmi viszonyokat szülik. SÁGI TÓTH TIBOR IfSSm Elődeink életét vizsgálva minduntalan a vadász-halász életmóddal találkozunk. Utalók leírásai, főúri visszaemlékezések szólnak az Európa-szerte híres vadászatokról, metszetek elevenítik fel a vadászjeleneteket, múzeumok őrzik emlékeiket. A 14. századtól, a lőpor első szórványos alkalmazásától kezdve a vadászfelszerelések közé egy addig is ismert tárgy került új funkcióban: a lőportartó. Borsos Béla Magyar vadászlőportartók (Corvina 1982) c. könyvében kultúrtörténetünk e kevéssé ismert ágával foglalkozik. Munkája nyomán érdemes megismerkednünk a néprajz és iparművészet e különös tárgycsoportjával már csak azért is, mert díszítményeik népi kultúránk korai szakaszának jelrendszerét is tükrözik; sokszor éppen olyan díszítményeket hordoznak magukon, mint korai ácsolt szerkezetű ládáink. Szarvasagancsot, melynek anyaga tömör, kemény csontállomány, a legváltozatosabb formában alkalmaztak a legrégibb időktől fogva. A szépen csiszolt agancs fehértől a vörösbarnáig terjedő színárnyalataival megközelíti az elefáncsontot. Vele abban is rokon, hogy még a talajba kerülve is ellenáll a különböző bomlasztó hatásoknak és a nedvességnek. Emiatt mindenféle zsiradék, gyógykenöcsök, só, illetve később a puskapor tárolására rendkívül alkalmas volt. A löportartók készítéséhez az agancs elágazásai közül a legszebb részből Y alakú darabot fűrészeltek ki. A legtöbbször a korona vagy a középág elágazásait használták fel. Ilyenkor az Y két ága egyforma vastag. Találunk olyat is, amelyet közvetlen az agancs tövénél a vastag főágból fűrészeltek ki s a szemágnak vagy jégágnak egy darabját hagyták meg rajta. Ez a szokatlan forma a keleti ökotipus elterjedésének nyugati és északi peremvidékén fordul elő. A korona elágazásaiból keletkeztek a nagy ritkaságnak számító három ágú darabok. Ezeknél nem a gím-, hanem a jávorszarvas vagy dámvad lapátja szolgáltatta a nyersanyagot. A löportartók meghatározott nagyságának a lefűrészelése után eltávolították a szárak belsejének laza csontállományát, a főág nyílását adagoló szerkezettel, a szárakat pedig csont vagy fadugóval látták el. A zárószerkezetek közel három évszázadon át — a puskapor alkalmazásától kezdve a 18. századig — nem vagy csak alig változtak. Csak a 17. sz. végétől kezdik kicserélni ezeket a vadászat új gyakorlatának megfelelő sárgaréz szerkezetekre, amelyek az egy töltéshez szükséges lőpor mennyiségét szabályozzák. A löportartók felületét sima alapba véséssel, karcolással vagy igen ritkán, domborműves faragással díszítették. Az agancs lőportartók leggyakoribb, kétágú típusa ember-VADÁSZÓ ELEINK TARSOLYÁBÓL alakra — „idoľ'-ra — emlékeztet. A készítők gyakran kihasználták ezt az eleve adott formát, néha csak jelzésszerű, máskor realisztikus ábrázolással. A vésett díszítések többsége igen fejlett technikai készségre utal; többnyire körívekből összeállított geometrikus diszítmónyekkel találkozunk. Ezek főmotívuma a forgórózsa vagy svasztika, amely főleg a népi lőportartókon maradt meg. A tárgyak nagy csoportjánál azonban a geometrikus és szabadrajzú díszítmények egyaránt megtalálhatók. Borsos Béla munkájában sokak számára ismeretlen témát dolgoz fel amikor a szarvasagancs löportartók eredetével, a Kárpátmedencében honos típus elterjedésével, díszítményeikkel foglalkozik. Munkájának tanulságai, kérdésfelvetése azonban távolabbra mutatók. Azok is haszonnal forgathatják könyvét, akik egy-egy tárgy vagy díszítmény elterjedésének, jelrendszerének összefüggései iránt érdeklődnek. Könyve nem egy tárgycsoport morfológiai vizsgálata, hanem a földrajzi és biológiai tényezők egybevetése a történelmi, művészettörténeti tényekkel. A 15—17. sz.-ban keletkezett tárgyak elemzésénél nem elégedett meg a Kárpát-medencében fellelhető darabok számbavételével, Lengyelország, Csehszlovákia és a Szovjetunió múzeumaiban őrzött példányok vizsgálatával kitekintett az alaptípus határain túlra is, hogy biztos képet nyerjen az összefüggések feltárásához. A könyv kitér a hamisítások kérdésére is, amely méltán foglalkoztatja a műtárgyvédelmet: „Az utóbbi évtizedekben — írja — a régiségpiacot valósággal elárasztották a hamisított agancs löportartók. Leleplezésük képzett művészettörténész, néprajzos, régész, de még tapasztalt műgyűjtő számára sem jelent komoly nehézséget." Akiknek érdeklődését sikerült felkeltenem a ma már Európa szerte is ritkaságba menő szarvasagancs löportartók iránt, figyelmükbe ajánlom a galántai Járási Honismereti Múzeum Régi fegyverek c. kiállítását (szeptember végéig tart nyitva). Az itt látható darabok közül mintegy tizenötre érvényes Borsos Béla megállapítása: „.. .mind a népi, mind az átmeneti, sőt még az „úri" lőportartók egy részének fő ábrázolásai mögött is közös gyökerű, rendkívül archaikus jelentéstartalom : az ég, a nap, a tűz és a fény többé-kevésbé nyílt vagy rejtett, tudatos vagy már elhomályosult szimbolikája található meg." (A kötetet gazdag fekete-fehér rajz és színes fényképanyag teszi teljessé.) SZANYI MÁRIA Fotó: Absolon 15
