A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
Hazai tájakon barangolva, talán ez tűnik a legkönnyebben áttekinthető vidéknek, ahol valaha is megfordultam. Elég, ha az ember a járásszékhely: Igló (Spišská Nová Ves) határában néhány percre leállítja gépkocsiját, hogy nyugodtan körbepillanthasson — s máris szembeötlenek a Szepes-Gömöri Érchegység lankás dombjai, amelyek északi irányból, azaz Liptó felöl a Magas Tátra kéklö sziklaormaival zárják mintegy katlanba ezt a völgyekkel s dombhátakkal, szurdokokkal s búvópatakokkal ékesített vidéket. Ám ha több ideje van az ide látogató idegennek, és itt-tartózkodása során megmássza például az Iglófüred (Čingov) melletti Látókövet (Tomašovský výhľad), onnan esetleg átballag a tatárdúlás korát idéző Menedékszirtre (Kláštorisko), akkor szinte az egész járást a tenyerén látja. A nagyobb településeken errefelé is tömbházak ágaskodnak: a völgyek mélyén, a karszthegység erdeivel takaródzó falvakban csinos parasztházak gubbasztanak. És nagyszerűen látni innen a Hernád völgyét is, amely az országnak ezt a sarkát részben regényes völgyszorosokban, részben pedig lapályosabb, kevésbé zord területeken futja végig. Tulajdonképpen minden sajátságosán szepességi ezen a tájon. A helységnevektől kezdve (Szepesbéla — Spišská Belá, Szepesdaróc — Dravce, Szepesalmás — Spišský Jabloňov), az ipari üzemek és földmüvesszövetkezetek nevét is beleértve, egészen a messzi földön hires szepességi borókapálinkáig, vagy a pikáns izü szepességi házikolbászig valóban minden ... Madártávlatból, azaz — mondjuk a Látókőröl vagy a Glac-fennsikról szemlélve e tájat, az ember nem is csodálkozik azon, hogy a helybeliek amolyan édenkertnek tartják szülővidéküket. Szepességi édenkertnek — ahogy ők pontosítanák a riporter általánosítási hajlamát. A három évvel ezelőtti népszámlálás adatai szerint kereken 140 ezer ember él az iglói járás négy városában és 86 községében. Az ország más tájaihoz hasonlóan, ezen a vidéken is a nők vannak létszámfölényben. E „nöuralom" okát nemcsak a világjelenségként tapasztalható biológiai és élettani tényezőkben kell keresni, hanem abban a történelmi körülményben is, hogy a szepességi férfiak közül is sokan estek el a harminckilenc évvel ezelőtt kirobbant Szlovák Nemzeti Felkelésben. Dokumentumok tanúsítják, hogy a szomszédos Poprádban például már 1944. augusztus 28-án forradalmi nemzeti bizottság alakult; hogy a Szlovák Paradicsom vadregényes erdőiben gyűjtötte későbbi seregének magvát Ernest Bielik partizánparancsnok; hogy ezen a vidéken harcolt a Kvityinszkij százados vezette Gottwald partizánbrigád; hogy a német túlerővel szemben Dobsinán, a Stratená völgyében, Dedinkyben, továbbá Sykavka, Prostredný Hámor, Rakovec, Palcmanská Maša községekben voltak a legélénkebb partizánharcok. Az ember keresztül-kasul bebarangolhatja a szepességi tájakat, megtekintheti közben a forradalmi emlékszobákat és az SZNF harcait idéző emléktáblákat; könyveket olvashat, dokumentumokat böngészhet, eredeti fotókat nézegethet — az akkori idők emlékét azonban az egykori partizánok személyes vallomásai idézik föl a leghitelesebben. A ma már nyugdíjas napjait élő Pavol Čemický így A te pH č kai juhásztanyán Lőcse. Levoča a pedagógiai iskola diákotthonának gótikus boltozató ► folyosója emlékszik vissza az 1944-es esztendő őszének forró heteire: „A negyvenes évek első felében huszonéves fiatalember voltam, és Sklabiňa községben éltem. A Felkelés híre is itt ért engem. Arra például úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, hogy a Šamšik-házban kellett jelentkezni, ha valaki a Velicsko partizánbrigád egyik újonnan alakult egységének tagja akart lenni. A sklabiňai férfiak szinte kivétel nélkül csatlakoztak a partizánokhoz. A németek előrenyomulása után a hegyekbe vonultunk vissza, de élelemért továbbra is rendszeresen lejártunk a községbe. Szeptember huszonnyolcadikén egy ilyen hazajö--. vetel során estem a németek fogságába, akik még ugyanaznap ellentámadásba lendültek és katonai gyűjtötáborba szállítottak bennünket. Két társunkat azonnal agyonlőtték, bennünket pedig, akik életben maradtunk egy teljes hétig bizonytalanságban hagytak. November harmadikén húsz főt kiválasztottak közülünk, teherautókra tuszkoltak és foghegyről odavetették, hogy a bukovinai körzetbe szállítanak. Alig tettünk meg párszáz métert, amikor a jármű rakfelületén csákányokat és lapátokat pillantottam meg. Azonnal sejtettem, hogy komoly baj van. Amikor a • \1 -ff, !. JÉ Ü H <• 'Mim 1 1 ivi:f S m m j s _ 1 ■ ’ a rí f-4 1 í 3 ■ b*|É I I i 12
