A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
minden jó lehet valamire, annyi, mint egy gombostűt keresni a szalmakazalban. — Megvan? — kiáltott türelmetlenül az öreg. A fiú azt válaszolta, hogy nincs. Alig ejtette ki a száján, hogy nincs, máris hallotta, hogy az öreg szitkozódva igyekszik befelé. — Engedj! — mordult rá az ajtóból, és biztos kézzel benyúlt a rozzant gyalupad alá, kihúzta a rudat, és gúnyosan ránézett a fiúra. — Azt hiszem, nem látsz a szemedtől. A fiú gúnyosan elmosolyodott. — Alighanem ... — Túlságosan nagy a szád — szidta az öreg, megpróbálta a vasrudat hozzáfogni a mankóhoz, és ingerülten vonszolta magát kifelé. A fiú néhányszor mély lélegzetet vett: ' — Mutasd csak — mondta, és az öreg készséges kezéből kivette a túlságosan ne- . héz rudat. S kezdte megint elölről. Ezúttal a feszitövas segítségével. Eleinte nemigen bízott benne, de hamarosan rájött, hogy jól belehatol a földbe, egészen odáig, ahová a makacs oszlop beékelődött. Néhány sikertelen kísérlet után az oszlop végre engedett. Az öreg csak úgy ragyogott. — No látod, s még hogy nem megy. Most néhányszor megemeled, és kint is lesz. A csákány beletörne, de a feszítővas?! No, nem megmondtam? Várta a helyeslést. A fiú is elégedett volt. Nem az öreg szavai miatt, amelyekben egyszeriben nem találta már a többes számot, nem, nem azért, ámbár épp az öreg szavai avatták abszolút győztessé. Elégedettsége abból az érzésből fakadt, hogy kitartott, és befejezte a munkát. — Mindjárt megmondhattad volna, hogy van ilyen szerszámod — fordult elismerően az öreghez, és a feszítővasra mutatott. — Ez szinte magától dolgozik — jegyezte meg szerényen. Aztán két kézzel átfogta az oszlopot, és egy nyögéssel, ami inkább erőfitogtatás akart lenni, kirántotta. Nekilátott, hogy beállítsa az újat. Az öreg szorosan mögé állt. — Mutasd, addig megtartom — mondta. A fiú ledobhatta volna a földre a hasznavehetetlen tüsköt, de megértfette, hogy az öreg nemcsak szavakkal akar részt venni a munka befejezésében. Ezért nekitámasztotta a cölöpöt az öreg állának. Az új oszlop már a gödörben állt, a fiú épp a keresztléceket és a deszkákat szögelte hozzá, amikor észrevette, hogy az öreg a fa súlya alatt eldől, esését csupán az egresbokrok ágai fékezik. Épp idejében ugrott oda, hogy a lezuhanó oszlopot arrébb lökje. Közben maga is egyensúlyát vesztette, mert a lába beakadt az egyik eldobott mankóba. Puhán huppantak a fűbe, szemtől szembe a nagyszerű kerítéssel. — No látod — mondta szomorúan az öreg —, és én még segíteni akartam neked. A fiú ugrott talpra előbb. Kezét nyújtotta az öregnek, hogy felsegítse. — Nem ütötted meg magad? Az öreg dünnyögött valamit, hogy nem. És belekapaszkodott a feléje nyújtott kézbe. — Hát nem mondom, jó meló volt. De megcsináltuk... — mondta a fiú. Egyáltalán nem ütközött meg rajta, hogy most ő maga használta a gyűlölt többes számot. Őszintén így gondolta. Mert végre megértette, hogy az átmenetet az ifjúkorból az öregkorba, ami csupán a csalóka idő kérdése, sokkal könnyebbé teszi a közös munka. És ez a felismerés olyan erős volt, hogy súlya alatt leomlott a fiú lelkét körülzáró kerítés. Miroslav Vélek Hajnalhasadás Emberek voltunk, akárcsak ti: ifjak, vígak. Ki adja vissza széttört álmainkat? Ki lesz, aki meleg sorokkal bíztat: „Kedvesem, várlak. Mikor térsz vissza már?" -Testünk a nyirkos földben rothad, s homlokunkon lomhán szivárgó, jeges cseppek dobolnak sután. Parancsnokunk sapkája úgy csüng egy málnabokron, mint szárnyaszegett, reszketeg madár, vihar után. Villámlás, zápor... Egy augusztus reggel, ha felzeng az ég, testünk egy emlék vezényszavára ébred; felnézünk: Mi ez? Gránát süvít az égnek, vagy vihar kavar, sasként, a hegyek ormán örvényt? Nyirkos odúnkba, sápadt meteorként egy keskeny résből halvány fénysugár hull. Halott szemünk fénylő tükörként bámul a nagy csodára a sötétségen át, s ezer halott mellünk visszafojtja lélegzetét. Hallgatunk. S ekkor egy elvtárs magasba emeli kezét amott, a szélen, s így szól bele a kéklő, méla csendbe: Szép napunk van. Traktorok zúgnak, rendre. A folyó árját erőmű dagasztja, a sírjainkon gyár szökik magasba, mint az eper fehér virága. Emberek voltunk, akárcsak ti, ifjak, vígak, s ha már a halál lezárta álmainkat, túl kínokon és vad borzalmakon, halljuk, amint új, büszke dal fakad, melytől a föld új lendületre kap, s mely halálunkra feleletet ad. RÁCZ OLIVÉR fordítása PAVOL KOYŠ Szlovákia,-ének. Szlovákia, szikla-ének, Szlovákia, hóvirág-szikrák, tiszta szemű csermely, Szlovákia, hegyek cipői, rétek mosolya Szlovákia, ép tüdejű fekete föld, kenyeret adó, Szlovákia, büszke Kriváň dalok tündöklő villámai, Szlovákia, végtelen szabadság-ének. Égnek feszülő Szlovákia, tűnődő folyó-haza. Szegénylegények, s betyárok otthona hol jártál, micsoda éjszakában. Faházak ablakán át láttad az igazság vérehullatását, deresre vont Szlovákia, leköpködött és beteg, mert nagy úr a nyomor. Térdre nem verhető, urat nem tisztelő, harcra kész Szlovákia, Szlovákia, mezítlábas cselédlányok elsírhatatlan könnye, Szlovákia, belga bányákban repedezett a szíved, Lejöttél hegyeidből, Amerika partjához verődtél, drótos ládádban cipelvén bánatod, az üres pléhfohászt. Szlovákiám, arcodról leragyog Jánošík fokosa. Štúr édes szavai lobognak, Hviezdoslav éneke zúg a magasból. Szlovákia, a felkelés füzeinek csillagképéből tört elő ígért boldogságod, világít becsületed. Földtelen zsellérek, vasasok, favágók, tutajosok, kovácsolták a fegyvert szerétéiből és gyűlöletből. Robbant a hegyekből évezredes harag, a tutajok partot értek. Munkás Szlovákia, kvarckemény és meredek, véres kegyetlen őszben, halálos szorításból Prašivánál küzdötte magát az új tavaszba amelyben orosz szavak virultak, A Tátra bércein jégragyogású Nap a béke sortüzét lövi a magasba. Szlovákia vászongúnyáiból kiszökve önmagát előzi meg, elropja bátran az ifjúság táncát. z& NAGy LAJ0S fordítása ijSBF8’* Fotó: V. PŔIBYL Fordította: NAGY JUDIT Fotó: TÓTHPÁL GYULA
