A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-19 / 34. szám
A Szaúd-Arábia lobogója alatt hajózó Suvák egyszerre 125 ezer juhot szállít Ausztráliából a Perzsa-öböl országaiba. A világ legnagyobb „személyszállító" hajói közé tartozó Suvákot egy egykori norvég tartályhajóból építették át. A juhokat két emeleten a fedélzet fölött és három emeleten a fedélzet alatt helyezik el. Az állatokat az ausztráliai kikötők gyűjtőhelyein különleges táppal és napi 4 I vízadaggal készítik elő a 10 000 km-es útra. Aki sétált már fenyőerdőben (s ki ne sétált volna már?), az bizonyára mélyeket szippantott a fenyőbalzsam (a gyanta) kellemes illatából. És talán azt is észrevette, hogy némelyik öreg fenyőfa törzsén V alakú bemetszések vannak, s hogy a fa nedve virágcseréphez hasonló agyagvagy üvegedénybe csordogál. Előttünk egy ősi mesterségnek a követői — a gyantászók — jártak. Egy-egy tükörből — a szaknyelv így nevezi a törzsön metszett sebeket — évenként 1,5—2 kg gyanta gyűjthető be. Egy riporter legszentebb kötelessége, hogy utazzon! Hogy fáradhatatlanul járja az országot, lásson, tapasztaljon és — Írjon ... Az elmúlt másfél-két évtized alatt bizony jópárszor keresztül-kasul barangoltam a Csallóközt; és sokszor végigjártam közben ennek az asztallap-síkságú szigetnek Duna menti falvait is. E százarcú folyam partján üldögélve, rengeteget beszélgettem halászokkal, pákászokkal, hajósokkal, gátőrökkel, aranymosókkal, a hajdani dunai molnárok nemzedékének utolsó tagjaival. Társalgás közben tekintetem azonban mindig a víz hátán úszó hajókat kereste, mert a véletlen úgy hozta, hogy — a partközeli csónakázást vagy a Ligetfalu (Petržalka) és a szlovák főváros bal partja között ingajáratban közlekedő propelleren töltött perceket nem számítva — sohasem hajókáztam még Európa második legnagyobb folyóján. Annak a folyamnak a hátán, amely a kontinens területének csaknem egytizedéről fogadja magába a vizet, s kínálja újrafelhasználásra a vízgyűjtőterületén élő nyolcvan milliónyi lakosnak. Csoda hát, ha a régi halásztörténetek vagy a gátőrök egyszer ijesztő, másszor humoros elbeszélései mellett, épp a gyakorlott dunai medvék: a hajóskapitányok, matrózok, révkalauzok visszaemlékezéseit hallgattam különös érdeklődéssel?! Ezúttal azonban megtört a jég, akarom mondani: fölforrt a tikkasztó júliusi kánikula; és én szárnyashajóval kelhetek útra a Duna hátán. Ráadásul nem rövidebb táv megtétele vár rám, mint a Bratislava és Komárom (Komárno) közötti 100 kilométer. S hogy örömöm valóban teljes legyen, hát a május óta menetrendszerűen közlekedő Meteor „rakétahajó" parancsnoki fülkéjében ezúttal amolyan alkalmi társaság verődött össze. Elsőként, természetesen, Stanislav Kristófot, a hajó kapitányát kell említenem, de itt van Klement Čapia, a Csehszlovák Dunahajózási Társaság személyforgalmi részlegének vezetője, itt áll mellettem régész ismerősöm is, nomeg én vagyok a fülkében szorongó kvartett negyedik tagja. És amíg tovasuhannak mellettünk az eny(ie párába burkolódzó partmenti fűzfák, mi arról beszélgetünk, vajon ki lehetett az első dunai vizenjáró? Régész barátom a kőkori emberről mesél, aki már ismerte a csónak titkát. Azt persze senki sem tudja, hány ezredév telt el, amíg a víztől ösztönösen rettegő ősember a folyóba taszította és meglovagolta az első villámsújtotta fatörzset; és hány újabb évszázad, sőt évezred suhant tova, amíg kezdetleges eszközeivel kiégette, kivájta az egyfatörzs csónakot, tudományosan a monoxylont, vagy ahogy a magyar népnyelvben él: a bödönhajót. Őseink a múló századok során számtalan egyéb alkalmatosságon: szálfákból összefogott tutajon, nádfából font kasban, állati bőrből készült tömlőkön is vízre szálltak ... és amíg régész barátom beszél, az ember lelki szeme előtt, a múlt ködében, nemzedékek és birodalmak tűnnek föl, korszakok változnak, a hajók azonban mindig fontos szereplőkként vannak jelen. Igaz, egyre korszerűbb a meghajtásuk, alapjában véve mégis ugyanazok a folyami bárkák, melyeken egykor az ókori görögök, később a rómaiak hajóztak az Al-Dunán. A hajó éppen úgy az emberiség ősi találmánya, akár az emelő, az ék vagy a kerék, ezért a vízi járművekre is érvényes az az Íratlan törvény, miszerint ami egyszerű, ősi, és mégis tökéletes, azon kár változtatni, legföljebb az adott kor tudományos ismereteinek megfelelően tökéletesíteni kell. A dunai hajózás történetében ezért a legjelentősebb forradalmi lépés a gözmeghajtás alkalmazása volt, hiszen eladdig a folyón fölfelé igyekvő hajók fő hajtóerejét a parti vontatás biztosította. 1817-ben azonban megjelenik a Fekete-tenger felé hömpölygő folyam hátán az első gőzhajó. Nem sokkal később egy francia vállalkozó megépíti a Duna nevű gőzöst, amely öt nap alatt teszi meg az akkori Pest és Komárom közötti távolságot. Ma a szárnyashajók menetideje ugyanezen a távon másfél-két óra; a régmúlt időkre már csupán az emlékeztet, hogy a komáméi kikötő, ahol a Bratislavából érkező járat is kiköt naponta, tulajdonképpen ugyanott van, ahol — Komáromba érve — a francia vállalkozó gőzhajója vetette partra a hajókötelet. A Meteor kapitánya, akit hajóstársai azóta becéznek Barnabásnak, amióta legelső útja során jókora adag dunai vízzel „átkeresztelkedett", a teherszállító uszályokon ismerkedett a hajósélet sajátságaival. Dunai „keresztapja" pedig Pécz Sándor volt, aki most a Meteor kormányosaként teljesít szolgálatot az időközben kapitánnyá lett hajóscimbora mellett. — A Duna talán haláláig vonzza az embert — mondja a kormányos, a kapitány pedig hozzáfűzi: — Vízi országútja kaland is, kemény munka is. Izgalmas kerülgetni a zátonyokat, küszködni az al-dunai sebes vízzel, izgalmas kikötni új városokban, esetleg arra ügyelni, nehogy vízben úszó őzcsordába ütközzön hajónk!... — Özcsordába? — Bizony, kevesen sejtik, hogy az őzek úszni is tudnak. Gyakran látni vadkacsákat, sirályokat, parton csörtető vaddisznókat is. — Persze, a vaddisznók vagy az őzek megpillantásához jókora szerencse szükségeltetik; ehhez pedig az, hogy valaki minél gyakrabban utazzon a nyár elején nyílt járatainkon — veszi át a szót a személyforgalmi osztály főnöke. — A Meteorban például száztizenkét utas fér el, s az indulás után néhány pillanattal a hajó már hatvanöt kilométeres óránkénti sebességgel siklik a vizen. Egy hajójegy ára harminc korona, ami semmivel sem több, mintha valaki autóbuszon vagy gyorsvonaton utazik. A hajóút viszont annál tisztább, gyorsabb és kényelmesebb ... A hajó bárjában rum, borovicska és más gyomorerősítők, az orvosságosládikóban pedig tablettád gyógyszer áll készenlétben, ha valaki netán-tán tengeri betegséget kapna! — kacsint vidáman Klement Čapia. Fél hat van, amikor másfél órai utazás után hajónk partot ér a komáromi kikötőben. Egyelőre, legalábbis a belföldi járatok tekintetében, ez a végállomás. Jövőre azonban már Patra (Patince) és Párkányba (Štúrovo) is közlekednek majd a menetrendszerű járatok. Akkor majd nemcsak autón, esetleg vonaton vagy buszon lesz érdemes eljönni néhány napra erre a környékre, valahová a Duna partjára és ott nagyokat úszni, napozni, nézni a vizet. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Prandt Sándor 9
