A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-19 / 34. szám
A férfi kilépett az Amo-parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó köparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok-; ilyenkor nem lehet futni; minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt; itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Amo túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót, és jobbrabalra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány, és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, - majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A széparcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő. vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi viszszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján; bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barberához hasonlít —- nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicóban." Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja ... A lány arcába nézett. — Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból. Amikor néhány hónap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap viszszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. AZ egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak-. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze, hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére. MARCEL BÉALU* A HORTENZIA Megszólalt halkan a csengő. Marc kinézett a kis kémlelőnyíláson, és a homályos folyosó végén mintha egy világos alakot látott volna alámerülni a lépcsőn. Csodálkozva nyitotta ki az ajtót. A lábtörlőn, ócska virágcserépben, egy merev, egyenes szár végén, amely nagyon is vékonynak látszott ahhoz, hogy elbírja a virág súlyát, egy hatalmas hydrangea macrophyllát talált. Marc utálta ezt a növényfajtát, amelyet diszvirágnak tekintenek, és közönségesen hortenziának hívnak. Megfosztva eredeti rendeltetésüktől — hogy gyöngéd színekkel vidítsák föl az öreg falakat —, de testvéreiktől elválasztva, cserépedénybe átültetve a hortenziák elvesztik varázsukat — szinte művirágoknak látszanak. Nem sokáig törte a fejét azon, hogy ki rakta le ide — mielőtt elfutott volna — ezt a mókás növényt. Bizonyára Hortense volt, az a bolond Hortense. Hosszú idő óta makacsul bizonygatta, mennyire ragaszkodik hozzá, ami természetesen meghatotta a férfit, de nem lobbantotta lángra a szívét, (vagy amit ennek neveznek). Aki azt állítja, hogy maga dönti el, kit szeret, és kit nem, mit sem tud a szerelemről. Marc sem szabadon választott. Több mint egy hónapja tébolyultan szerette a fiatal, a karcsú, a simulékony Yamirát. Ez a kölcsönös szerelem kétségbe ejtette Hortense-t de nem szűntek meg nevetséges jelei annak az abszurd és valóban gyászos szenvedélynek, amely nem nyerhetett viszonzást. Pedig Marc igazán mindent megtett, hogy elbátortalanítsa a leányt. De nem könnyű meggyőzni valakit, aki szeret, arról, hogy nem viszonozzák az érzelmeit. A férfi becsukta az ajtót, és közben magához szorította az ostoba virágzatú, illattalan növényt. Nem lett volna jobb, ha kidobja az ablakon ? így az a szegény leány, aki egy kiszögellés mögé bújva leskelődött a túloldali járdán, egyszer s mindenkorra meggyőződhetett volna a férfi közömbösségéről. Marcot megint csak a szánalom tartotta vissza. Nem is szólva arról — de ezt nem akarta magának bevallani —, hogy a virág e percben hirtelen megszépült, mintha valami különös, szinte csábos színárnyalatot öltött volna; ott himbálózott a szár végén, amelyet csak két vagy három széles, mesterkélt-zöld levél díszített. Százszirmú ernyője, amely az imént az előszoba félhomályában rózsa- és mályvaszínűnek látszott, most halványkékre világosodott; ugyanolyan kék volt, mint Hortense nagy szemei, amikor Marcra emelte őket, telve a hosszú idő óta visszafojtott ígéretekkel. — Nem gondolod, hogy nevetségessé akar tenni téged? — kérdezte Yami-10
