A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-12 / 33. szám
ájus... Mennyi szín, mennyi íz és illat, mennyi napfény! Aki vidéken orgonabokrok közt játszott gyerekkorában, aki suhanckorában ugyanott csókolózott először, élete végéig elkíséri az orgonaillat. Jakab Józsefet a nyugdíj korhatár küszöbén is még mindig hatalmába keríti a május varázsa, pedig már jó huszonöt éve annak, hogy a fővárosban él. Most is félig lehunyt szemmel, gondolataiba mélyedve andalog az utcán hömpölygő embertömegben. Képzeletében májusi orgonák pompáznak halványkéken, fehéren, lilán ... Valakivel összeütközik. — Bocsánat! — mondja ösztönszerűen. — Nem történt semmi: én bámészkodtam el — feleli egy kamaszosan csengő, női hang. Ránéz. Vele egykorú forma, nagyon csinos, elegánsan öltözött asszonnyal áll szemben. Futó pillantása megáll és elidőzik a korosodó asszonynak még mindig szép arcán. Az asszony kissé zavartan kap a melléhez, az arcához: talán valami rendellenességet fedezett fel rajta a férfi? — Bocsánat! — mondja a férfi kissé megilletődötten és szorongó érzésekkel. — Mintha már valahol, valamikor találkoztunk volna. Nekem úgy tűnik, találkoztunk... ? — Nem tudom ... nem hiszem ... — feleli az asszony eltűnődve, s ő is jobban szemügyre veszi a férfit. — S ha megmondom a nevét? — Ugyan, nevetséges ... Egyébként kíváncsivá tesz. — Péteri Margit... — mondja ki a férfi az emlékei közül felbukkanó nevet, mire az asszony rácsodálkozva belékapaszkodik, hogy el ne vágódjék. Alig haitik a hangja. — Jóska ... Jakab Jóska, hát te volnál... vagy tévedek? — Lám, te sem felejtetted el a nevem. — Hogy is felejthettem volna ... Jóska, Jóska! A kávéház meghitt csendjében zavartalanul beszélhettek. — Mit kérsz. Margit? — Kávét... presszót, ha van nálatok. — Miért ne volna ? Szótlanul kavargatják a kávét és kitartóan nézik, nézik egymás arcát. Vonásaik közt keresik a negyven év előtti ifjúságukat, s gondolatban felidézik az emlékeiket. Péteri Margit frissen végzett tanítónőként került abba a kis Szikince parti falucskába, ahol Jakab Jóska élt. Megismerkedtek, megszerették egymást. Az első nagy szerelem lángolásában éltek mindaddig, amíg Jóska nem vonult be katonának. Mennyire tervezték, mennyit álmodoztak a jövőjükről! Terveiket és álmaikat elsöpörte a háború ... Margitnak a gyöngyvirág volt a kedvence, de az orgonát is szerette, Jóskának pedig nyilván azért az orgona iránti nosztalgiája, mert az iskola kerítését orgonasövény helyettesítette és ott csókolóztak először. — Nagyon szerettelek — mondja a férfi sokára. — Én is ... — Ki tudja ... — húzta fel vállát az őszülő férfi eltűnődve. — Azt ígérted, hogy vársz rám és feleségül jössz hozzám, ha szerencsésen hazakerülök a frontról... — Halálhíredet hozták, Jóska. — Meglehet... de én mégis hazakerültem a fogságból. Egészségesen ... Nem vár-t tál meg, Margit, pedig ... — Hiszed vagy sem, megbántam ... — Most már teljesen mindegy. Nem vártál meg: átszöktél Magyarországra. — Valamiből meg kellett élnem, hiszen itt nem taníthattam, Jóska! — És mi, akik itt maradtunk több, mint félmilliónyian?!... Senki sem halt éhen közülünk, Margit, senki. — Azt hittem örökké úgy marad ... — De nem maradt úgy. — Nem ... Most már én is tudom. Hosszú csend. — Legalább egy pohárka vörösbort igyál meg, Margit. Az asszony beleegyezően bólint. Koccintnak, kortyintanak. — Emlékszel arra a napra, amikor a gyerekeket kirándulni vitted az esztergomi Bazilikához? — kérdi a férfi. — Te is velünk jöttél... Reggel az induláskor még szemergett az eső, de mire kiszálltunk a vonatból a párkányi állomáson, már kiderült az ég ... — Mire emlékszel még? — Az állomásról gyalogszerrel mentünk át Esztergomba. Hosszú volt az út, alaposan elfáradtunk... Mi ketten kéz a kézben ballagtunk a gyerekek után, s néha-néha lopva megcsókoltuk egymást. Nem lehet azt elfelejteni, Jóska... — Másra nem emlékszel? Az asszony kérdőn nézett a férfira. — Nem tudom mire kellene még emlékeznem ... — A fényképre, Margit, amit a Bazilika előtt adtál nekem. Tudod mit írtál a fénykép hátlapjára?... „Sok-sok szeretettel a te gyöngyöcskédtől. Margit..." — Szinte hihetetlen és csodálatos ilyen pontosan visszaemlékezni, Jóska. — Nagyon szerettelek, Margit.... — Én is, Jóska ... A férfi egy ideig eltűnődve nézett maga elé. — Az a fénykép velem volt a fronton, velem a fogságban, és még ma is megvan, Margit... Talán az tartotta bennem a lelket kinn, a fogságban ... Mindenáron életben akartam maradni és hazakerülni hozzád. Veled akartam boldog lenni. Margit, egyedül csak veled és senki mással. Nem sikerült... Az asszony szeme elhomályosodik. Zavartan veszi elő a zsebkendőjét és felitatja a könnyeit. — Ne haragudj, Jóska, elérzékenyültem ... Valami most iszonyúan fáj idebenn... — Valamit még el kell mondanom mondja a férfi rövid szünet után. Közben rágyújt. — Újra meg akarsz ríkatni? — Nem, dehogy akarlak ... Negyvenhétben karácsony és újév között kerültem haza a fogságból. Térdig érő hó és kemény hideg volt... Mikor megtudtam, hogy mi történt veled, elhatároztam, hogy utánad megyek és felkereslek ... Január közepe táján vágtam neki az útnak, pedig a szüleim nagyon ellenezték. A befagyott Ipoly jegén szöktem át a határon. Sok bolyongás és kérdezösködés után végre eljutottam abba a Pest környéki falucskába, ahol tanítottál... — Ott jártál és mégsem kerestél fel ? — Nem, nem kerestelek fel... Én ugyanis azzal a céllal indultam el hozzád, hogy viszszahozlak — haza ... Mikor azonban megtudtam, hogy férjhez mentél a kollégádhoz, s már gyereket is szültél... nem akartam veled találkozni. Attól féltem, hogy csalódásomban és nagy felindultságomban meg talállak ölni... Visszafelé jövet aztán elfogtak a határőrök és három hétre bezártak. Hát így történt, Margit... — Sajnálom, Jóska, nagyon sajnálom ... — Nincs ezen mit sajnálkozni. Margitkám. Volt, elmúlt, szép is volt, kegyetlen is volt, vége... Hirtelen úgy érezték mindketten, hogy kifogytak a szóból és nincs több mondanivalójuk. A régi nagy szerelem ellobbant, a parazsából hamu lett, amit a negyven év forgataga magával sodort és szétszórt, így a szemben ülő két ember most már idegenné vált. Az emlékmorzsák felidézése során, ha édeskesernyés izek maradtak is bennük, de semmi több. Más. két különböző útra vetette őket a sorsuk, s azt az utat megpróbálták becsülettel végigjárni... — Négy gyereket szültem, unokák raja vesz körül — mondja az asszony, miközben lopva az órájára pillant. — Nem panaszkodhatom, de néha azért hiányzik valami, Hülönösen akkor, amikor eszembe jut a Szikince menti táj és megjelennek előttem a múlt ködébe fúlt emberek, arcok ... — Én sem panaszkodhatok... — válaszolja a férfi. — Eléggé hírneves ember lett belőlem. A feleségem okos, megértő aszszony. Két gyerekem, négy unokám van. Kedvesek ... Elégedett, boldog ember vagyok ... Nyugtalan vagy: vár valaki ? — Igen ... a férjem a barátainknál, akikhez látogatóba jöttünk. Az esti gyorssal utazunk haza. Pestre ... Lenn, az utcán szembe fordultak egymással és kezet fogtak, aztán a férfi jobbra, az asszony pedig balra indult. Csakhamar belevegyültek a hömpölygő emberáradatba ... Ragyogóan sütött a májusi nap ... 23
