A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-12 / 33. szám
HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK Steven Spielberg a mozi gátlástalan „fenegyereke". Profi filmiparos, aki a kasszasiker érdekében a tudományos-fantasztikus műfaj látszatát keltve a giccs és a banalitás, a sokk és a heppening érdekében a jóizlés és etika legvégső határáig merészkedik. íme egy példa a Harmadik típusú találkozások-ból: A Földünkre ereszkedett repülő csészealj vendégei között van (többek között) egy 1945- ben, a Bermuda háromszögben eltűnt amerikai bombázó repülő öttagú legénysége. Amikor a semmit sem változott repülősök kiszállnak a csészealljból, valaki felkiált: „Semmit sem változtak, nem is öregedtek!" Mire egy másik: „Einsteinnek, úgy látszik, igaza volt." Majd: „Einstein valószínűleg közülük való volt". Hajmeresztőén tudományos-fantasztikus megállapítások... S aki látta, bizonyára emlékszik a Cápa című, úgy öt évvel ezelőtt vetített horrorra, melyet szintén Spielberg „álmodott" vászonra ... Az a filmje azért volt jobb ennél, mert vállalta önmagát; nem próbált okos lenni és filozófikusnak látszani. Tudományosnak meg egyáltalán nem. Nyíltan vállalta „küldetését", az izgalmas és tömegeket vonzó kollektív riogatást. Egyébként ez a vállalkozás a forgalmazóknak 400 millió dollárt jövedelmezett, Spielberg pedig világhírű lett. Ezek után nem lehetett akadály az a csekély 19 millió dollár, amely a Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977) forgatásához — alaptőkének — kellett. Nézzük meg — vázlatosan —, mit is jelent a „harmadik típusú találkozás". Dr. Allen J. Hynek, az evanstoni UFO (ez a repülő csészealj angol nevének — unidentified flying objects = azonosítatlan repülő testek — rövidítése)., Vizsgálati Központ alapító igazgatója, az UFO-k csillapíthatatlan „szerelmese" így határozza meg: az első típusú találkozás az, amikor a jövevények és mi földiek kölcsönösen látjuk egymást. A második találkozáskor már kapcsolatteremtésre kerül sor. (Spielberg filmjében történetesen a pentaton dallam és a Kodály-féle zeneoktatási kézjelrendszer az egyetlen alkalmas kommunikációs lehetőség. Ismét égnek áll a haj!) S végül, amikor a találkozások felsorolt típusai már sikeresen lezajlottak, jön a harmadik típus: a személyes találkozás. (Esetünkben hatalmas koponyájú, hosszúnyakú és karú űrbeliek, akik rövid és kedélyes — muzikális! — eszmecserét követően barátságos búcsút vesznek és rózsaszínű felhőket kavarva szállnak vissza rejtelmes bolygójukra.) Roy Neary (Richard Dreyfuss, a „jobb sorsra érdemes",, kitűnő filmszínész alakítja), akinek foglalkozásánál fogva már eleve köze van a villamos energiához, érthetetlen rögeszmék megszállottjaként — mindenáron egy hegyet próbál megmintázni, krumplipüréből, kerítésdarabokból és sárból, mindaddig, míg családja faképnél nem hagyja — egy este azon kapja magát, hogy a szomszédjukban lakó fiatal özvegy, Killian Gulier és kisfia, Barry társaságában a képzeletét annyira izgató hegy (?), az Ördög Tornya felé igyekszik. Nyilvánvaló: mindez azért van, mert a csészealjak utasai őket szemelték ki a kapcsolatteremtés egyfajta eszközéül. A helyszínen: rendőrkordon, tévéstáb, tudósok. Gigászi csészealj ereszkedik alá. S előjönnek a már említett Bermudás repülőtisztek 1945-ből, majd a kis Barry következik. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és le kell szögezni; lenyűgöző látvány részesei vagyunk. Az óriási csillogó csészealj káprázatos eleganciája és a körítés: reflektorok, színorgia ... Zsigmond Vilmos, Oscar-díjas operatőr a maga nemében vizuális remekművet hozott létre. A trükkfelvételek — Douglas Trumbull munkája— méltóképpen egészítik ki a „természetes" helyszíneket. Tizenkét földi űrhajós felkészülten várakozik, hogy beszálljon a csészealjba ... Roy Neary követi őket. Minden remekül sikerül. A találkozás meghitt, baráti légkörben zajlik le. Legközelebb bizonyára kölcsönös gazdasági és kulturális egyezményeket ratifikálunk majd ... Lehetséges, hogy lesz folytatás? Egy harmadik rész? Mert mindez két részben zajlott le. A tudományos fantasztikus művészet „dicsőségére." KISS PÉNTEK JÓZSEF SZEMBESZEGÜLNI A RONTÓ IDŐVEL Mirbach — palota, padlástér. A bratislavai Városi Galéria restaurátorainak műterme, Staudt Mihály fiatal restaurátor munkahelye. A riporter hirtelenében azt sem tudja, hová nézzen, mit vegyen szemügyre. Régi szobrok, festmények, rejtélyes szerszámok, állványok, könyvek, fényképek. Talán a szokatlan munkahely, a nem mindennapi környezet hatására a kérdések bőségének zavarával is küzd a riporter, és lehet, hogy éppen ezért kezdi sután, egy szabványkérdéssel: — Hogyan lesz valakiből restaurátor? — Az én esetem merőben más, mint sok más pályatársamé — kezdi beavatásomat restaurátori „múltjába" Staudt Mihály, miután helyet foglalunk egy alacsony munkaasztal mellett. — Édesapám is restaurátor volt, gyermekkoromban sokat sündörögtem műtermében, sokszor magával vitt vidéki kiszállásaira is, ő freskórestaurátor volt. Ennek ellenére sohasem terveztem, hogy restaurátor leszek. És mégis, az alapiskola után az Iparművészeti Középiskolába kerültem, a fafaragó szakon végeztem, innen már csak egy lépés volt a Képzőművészeti Főiskola restaurátor szaka. Staudt Mihály szobor-restaurátor, és ebben a minőségében a Városi Galéria értékes szoborgyűjteményét gondozza. — Mikor „lép színre" a restaurátor? — Bevatkozásom szükségességét a galéria műtörténészével közösen döntjük el. A műtörténész alaposan ismeri a galéria anyagát, gyűjteményét, és vele együtt határozzuk meg, melyik az a szobor, amelyikre már ráfér a restaurálás. Egy további meghatározó tényező lehet egy-egy időszaki kiállítás előkészítése. — És mi lesz a szobor sorsa, miután ide kerül? — Először is lefényképezzük a restaurálás előtti állapotát, a dokumentáció miatt. Ezután kutatóárkokat készítünk az egyes átfestéseken keresztül, egészen az eredeti rétegig. Készíthetünk mikroszkopikus felvételt is; a festékréteget mikroszkóp alá tesszük és így figyeljük. Ha ezzel a módszerrel sem érünk el kedvező eredményt, akkor elvisszük a képet vagy a szobrot a Szlovák Nemzeti Galériába, ahol röntgenfelvételek készíthetők. Miután az eredeti réteget megállapítottuk, az átfestéseket lehántjuk. Nagyon ritkán, fordul elő, hogy az eredeti réteg teljes. A felfedett elsődleges réteg hiányzó részeit aztán tömítjük, és a tömítésre jön a retus. — A Városi Galériában van-e a restaurátornak elegendő munkája ? — Ahogy én ismerem a galériánk anyagát, hát nyugdíjig biztosan lesz elegendő munkám — mondja nevetve Staudt Mihály, és ha figyelembe vesszük, hogy még nincs harmincéves, sejthetjük, hogy jócskán van a Mirbach palotában értékes, régi szobor, amely a restaurátor jótékony közbelépésére vár. — A galéria anyagán kívül még mi gondozzuk a Klarissza templom értékes szobrait és a volt Hal-téri pestis-szobrot. Ám nemcsak a fővárosban és a mi galériánkban sok a restaurátori feladat, hanem elmondható ez más városainkról, falvainkról is Szlovákia szerte. Sok a munka, sok, szerencsére ... vagy sajnos? Sajnos vagy szerencsére — játszik a gondolattal a restaurátor. Amint azt a bevezetőben elmondtam, a műtermet a Mirbach palota padlásterében rendezték be, a kívülálló azt hihetné, hogy megfelelő, a munka jellegéhez méltó a környezet. Nem úgy a bennfentes: — Hát munkafeltételeink nem a legjobbak. Csak egy példa. A restaurátor műhely legfőbb tartozéka lenne a szellőztető berendezés. Szerves vegyszerekkel dolgozunk, acetonnal, xilollal, toluollal — mind-mind a szervezetet, tüdőt, májat károsító anyag. 1980-ban megrendeltük a légelszivó berendezést. már nagyon várjuk, hogy megkapjuk Addig úgy szellőztetünk, ahogy tudunk, most nyáron egyszerű, de télen már roszszabb, mert hol fűtünk, hol szellőztetünk Persze ez nem általánosítható; jobb helyzetben vannak például a Nemzeti Galéria restaurátorai, és a Képzőművészeti Főiskola restaurátori szakának is pazar műterme van. De bízzunk a jövőben — teszi hozzá kamaszos mosollyal. — Befejezésül talán szóljon valamelyik munkájáról, amelyre szívesen emlékszik viszsza? — Nemrégiben fejeztem be többedmagammal egy barokk oltárt Nagyszombat (Trnava) mellett. Ezt az oltárt még apám kezdte el. Apám halála után a munka nagyon sokáig állt, én még főiskolára jártam. Miután tanulmányaimat befejeztem és dolgozni kezdtem, lehetőségem nyílt a befejezésre. Megkértem néhány kollégámat, barátomat, legyenek segitéségemre. A fiú bevégzi a halott apa művét. Akár szimbólum is lehetne, az élet körforgásának szimbóluma. POLÁK LÁSZLÓ (a szerző felvétele) IVAN MEŠTROVIČ (1883-1962) Ivan Meštrovič horvát szobrász születésének 100. évfordulójára emlékezik napjainkban a világ. Művészeti tanulmányait a bécsi Akadémián kezdte, ahol a szobrászat alapjait Könignél és Hellmernél sajátította el. Művészetének fejlődésére nagy hatással volt párizsi tartózkodása. Itt a modern szobrászat nagy mestereinél, Rodinnél, Bourdellenél majd Maiolnál folytatta tanulmányait. Római tanulmányútja során Michelangelo müveinek részletes megismerése nyújtotta számára a legmaradandóbb élményeket. Az első világháború befejezése után a zágrábi akadémia tanára lett, majd a negyvenes években az USA-beli Syracuse-i egyetemen folytatta tanári pályafutását. Korai müveiben leginkább a lírai hajlam és a történelmi tematika érvényesül, amit aztán az átgondolt formaalkotás, a tömör kompozíció vált fel. Ivan Meštrovič az első jugoszláviai szobrász, aki sikeresen tört ki az akadémizmus szűk határai közül, s ezzel nagyban hozzájárult a modern nemzeti szobrászat megteremtéséhez. Munkásságának zömét monumentális alkotások képezik, amelyeknél a nemzeti sajátosságokat a modern szobrászati forma kialakítása mellett is megőrizte a szobrász. Ezek közül legismertebbek talán a spliti M Mamiié és G. Ninski emlékmű, a belgrádi Hálaszobor Franciaországnak, a Koszovói lány, a belgrádi Ismeretlen katona emlékműve. Ivan Meštrovič plasztikái szemléletük révén szervesen kapcsolódnak a jugoszláviai művészethez, a bizánci vagy szláv hagyományokhoz, de egyben az egyetemes művészet jelentős alkotásai között van a helyük.-nk/ 15
