A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-12 / 33. szám
a'?&CsoA '"”ato/őcn 'Ppofa raté °fo/óc erekkoromban, az utcánk legvégén, volt egy deszkából összetákolt kis trafik : a sánta Rajnoha bácsi birodalma. Délutánonként, az akkoriban még újdonságnak számító esti újságra várakozva, jócskán összegyűltek az emberek e zöldesszürkére mázolt bódé előtt. Csoportba verődve várakoztak amíg meghozták végre a „Večerník"-et;s hogy jobban múljon közben az idő, hát kötetlenül beszélgettek. Sok mindenről folyt ilyenkor a társalgás: politikáról, fociról és persze az időjárásról is. Rajnoha bácsi, aki a trafikocska tenyérnyi ablakán át szólt hozzá a fölvetődő témákhoz, elsősorban tévedhetetlen időjósnak bizonyult. A háborúban megsérült bal térde minden barométernél, vagy egyéb műszernél pontosabban, másfél-két napos fórban „megsejtette" az időjárásváltozást... Most, esztendők, sőt évtizedek múltán azt kell mondanom, hogy Rajnoha bácsiban, ebben a megbízható időjárási jóslataiért sokak által irigyelt trafikosban, tulajdonképpen egy amatőr biokl imatológus veszett el, hiszen ez az egyre népszerűbbé váló tudományág épp az időjárási és éghajlati viszonyoknak az élőlényekre gyakorolt hatásával foglalkozik. Igaz, a céltudatosan végzett és műszeres kutatásokkal bizonyított szinten meglehetősen fiatal tudományágról van szó (elvégre az időjárás alakulásának befolyásolására is képes nagymérvű környezetszennyezés, az állandó stress-hatások sorozata vagy a szívrohamok számának ugrásszerű emelkedése mind-mind inkább csak századunk „vívmánya"); a valóságban azonban már az orvostudomány atyja, az időszámításunk előtt négyszáz évvel élt Hippokratész is figyelmeztetett arra, hogy a nyirkos levegő árt például a csontoknak, a forróság a szívre nézve ártalmas, a szél pedig az ember idegrendszerét, hangulatát befolyásolja. Az éghajlatkutatással, fizikával és tudománytörténelemmel foglalkozó neves német természettudós: Alexander Humboldt, a biometeorológia egyik jeles előharcosa pedig már a múlt század első felében úgy vélekedett, hogy foglalkozni kell az atmoszférikus, geokémiai és geofizikai tényezők, illetve az élő szervezetek kapcsolatával. Napjainkban a bioklimatológia — s ennek fontos részterületeként a biometeorológia — az időjárási változások élő szervezetekre gyakorolt hatását kutatja, kiemelt figyelemmel a levegőionok élettani és gyógyászati jelentőségére. A levegő ionizációjának kutatása századunk elején kezdődött. Megállapították, hogy bizonyos éghajlati viszonyok és időjárási változások meghatározzák, illetve változtatják a levegő iontartalmának mennyiségét és minőségét. A sarkvidéki hideg levegőben kicsi, a szárazföldi melegben nagy az ionsűrűség. A szakemberek kimutatták egyben azt is, hogy a szárazföldi hideg levegő túlnyomóan negatívan ionizált. A bioklimatológusok, a fiziológusok és a meteorológusok együttesen, tudományos ismereteiket kölcsönösen kiegészítve állapították meg, hogy a légnyomás, a hőmérséklet, a páratartalom és egyéb időjárási tényezők nagy mértékben módosítják a levegő ionizáltságát, ami viszont az emberi közérzetre van jelentős hatással. Csendes időben alacsony, ködös időben magas, vihar vagy hóesés idején gyorsan változó az ionok sűrűsége. A kutatások eredményei szerint a pozitív ionok előnytelen irányban befolyásolják az élő szervezetek működését, amit mondjuk vihar alkalmával magunk is megfigyelhetünk. Az érzékenyebb szervezetűeknél olykor már egy két nappal korábban különböző panaszok lépnek fel — éppen a pozitív ionok mennyiségének felszaporodása miatt; e kellemetlen tünetek viszont már a vihar alatt jelentősen csökkennek s az erős szél elcsendesedését követően pedig teljesen megszűnnek, azaz normális közérzet alakul ki. Ez az a tünet, amit a népnyelv egyszerűen „időjárási betegségként' tart számon; a bioklimatológus vi szont az éghajlati viszonyok és az egészségi állapot kölcsönös össze függéseivel magyaráz. Tény és való, hogy bizonyos napo kon aránytalanul szórakozottak, fára 12
