A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-12 / 33. szám
máshoz szorította a két kezét, és a legszívesebben ököllel rontott volna rá valamennyiükre. De viszont mennyire ujjongott a lelke, mennyire hálás volt a lánynak, amikor az eltépte ezeket a pimasz levélkéket, s még csak hátra sem nézett a sugdolózókra és a nevetgélőkre! Iszabekov úgy vélte, itt senki sem tetszik a lánynak, talán csak ö maga egy kicsit. Annyira vágyódott erre, annyira ábrándozott erről, hogy az alig észrevehető mosolyát és a könnyű biccentését úgy fogta fel, mint a rokonszenv jelét. De Iszabekov nem mert bemutatkozni. Túl szépnek és túl intelligensnek tartotta ezt a teremtést, jómaga pedig egyszerű falusi legény, főiskolai hallgató volt, amilyen százával akad a városban. Ráadásul szégyellte külsejét. Gimnasztyorkában és csizmában járt, amelyet frontkatona bátyjától örökölt, meg az ő tábori oldaltáskájával. Télen' pedig a bátyja köpenyét kellett viselnie. A lány meglehetősen későn jelent meg a könyvtárban, s néha az olvasóterem bezárásáig ottmaradt. Valahányszor felkelt az asztal mellöl és elindult, hogy visszaadja a könyveket, Iszabekov gyorsan összeszedte a holmiját — a könyvtári könyveket ö már előbb visszaadta, hogy ne késsen el — és kisietett az utcára. Átment a túlsó oldalra, és várta, mikor jön ki a lány. És ilyen távolságból, a sürgő-forgó járókelők feje fölött szemmel tartva, szinte hazáig kisérte a lányt. Az a közelben lakott, a könyvtártól két háztömbre, egy nagy szürke házban. Miután elkísérte, Iszabekov gyalogszerrel hazaindult a diákotthonba, amely a város túlsó végén volt. Útközben néha betért a városi parkba. Ott táncparkett volt. Ha valaki tudta volna, mennyire irigyelte ő azokat a fiúkat, akik csak úgy fesztelenül kézen fogták a lányokat, átölelték a derekukat, és táncra perdültek a zene hangjaira. Ezek a legények valamit mondtak a barátnőiknek, azok pedig mosolyogtak, és ettől még csinosabbak lettek. És Iszabekov, miközben elnézte a táncolókat, kiválasztotta a legszebb és — neki legalább úgy tűnt — legszerelmesebb párt, azt képzelte, hogy a fiú ömaga, a lány pedig az az ismeretlen. Érzései annyira valószerűek voltak, hogy nemcsak táncolt a szeretett lánnyal, hanem még beszélgetett is vele. Ezek a képzeletbeli beszélgetések körülbelül így festettek: — Tudja, hiszen én csak a maga kedvéért járok a könyvtárba. — Igen, tudom. Tudom, hogy mindig megvár. — Egész nap magára gondolok — az előadásokon, az étkezdében, a diákotthonban. Ülök a moziban, és nem látom, mi történik a vásznon. Ha tudná, milyen jól érzem magam, amikor magára gondolok. — Furcsa, néha én is gondolok magára. De miért nem jön oda sohasem, miért nem szólít meg? — Hát mert nekem így is jó. Ha maga hajnalig ülne a könyvtárban, én is ott ülnék, és csak nézném magát. — És ha történetesen fiatalemberek kísérnének haza, akkor mi lesz? — Nem engedem meg. És maga sem engedi meg, hiszen én szeretem magát. De honnan tudja, hogy nem engedem meg? — Maga nem olyan. — Hiszen maga semmit sem tud rólam, hogyan lehet ilyen véleménye? — Nagyon bízom magában. Ismerem magát. Ismerem a haja illatát, ismerem a nevetését, bár sohasem hallottam a hangját. Hiszek a szemének, maga jószívű, maga jó, maga a legszebb és a legokosabb. — Ó, mennyi mindent összehordott. És mindez igaz? — Igaz. Aznap este, amikor hazatért a diákotthonba, Iszabekov az almát berakta az éjjeliszekrényébe, és legelőször is mosakodni, csizmát tisztítani szaladt — hiszen rendbe kell szednie magát, hogy a könyvtárba siethessen. De amikor a folyosón levő órára pillantott, rájött, hogy már késő van. A szobában mindenki régóta aludt, ő pedig sokáig forgolódott a sötétben, erőnek erejével igyekezett elképzelni, amint másnap odaadja neki ezt a csodaszép piros almát. Látta a lány csodálkozását és örömét — hiszen ilyen óriási almát, ilyen színűt és illatút talán az egész világon sem lehet találni. Okvetlenül részletesen beszámol neki, hogy milyen kincset talált, a fiatal kis almafáról abban a vén őszi kertben, meg arról, hogy ez a kis almafa volt a legtakarosabb; bronzszínű leveleivel sötét-aranyszínüen állt ott az estéli nap sugarai közepette. És még az ábrándjait is elárulja neki, bevallja, hogy ő mindennap hazakíséri, táncol vele a parketten, és beszélget vele. A lány bizonyára elneveti magát, és azt mondja: — Milyen csodabogár maga! És abból, ahogyan ezeket a szavakat kiejtette, a hanglejtésből ő nem gúnyt, hanem gyengédséget hallott. Aztán bizonyára moziba mennek, s ő mellette ül, érzi majd a közelségét és persze a filmből semmit sem lát — de hát az nem is fontos. Bezzeg, ha rendes öltönye meg félcipője volna, mert hát kissé kényelmetlen csizmában ülni mellette. De ha okos teremtés, akkor nem tulajdonít ennek jelentőséget. E gondolatok közepette Iszabekov elaludt. Éjszaka azonban felugrott az ágyról. Azt álmodta, hogy a pimasz Ser az ő piros almáját falja. Iszabekov félálomban odaugrott Serhez, de az önfeledten horkolt, és a többi fiú is aludt. Iszabekov mégis kinyitotta az éjjeliszekrényt, a sötétben kitapogatta az almát, és csak akkor nyugodott meg. — Jól vigyázz! — súgta az almának. Reggel a fiúk, amikor kinyitották a szellőzöablakokat, vágyakozva szimatolgattak az orrukkal: — Micsoda almád van, Iszabekov. Milyen illatos. Ha a kórházba viszed valakinek, hát vidd el minél előbb, mert a végén Ser még felfalja. — Már tegnap akartam — vágott vissza Ser. — De ti nem nagyon buzdítottatok rá. — Próbáld csak meg! — fenyegette meg halkan Iszabekov. Azután valamennyien órára mentek. Ó, milyen lassan teltek az előadások! És akkor, a szünet után, Iszabekov hirtelen felfedezte, hogy Ser nincs az előadóteremben. Forróság öntötte el. Felpattant, és a zoológia-professzor előadását félbeszakítva, közbeszólt: — Bocsásson meg, professzor, de sürgősen, azonnal el kell mennem. —■ Mi lelte, fiatalember? — csodálkozott a professzor. — Nem tudom megmagyarázni, de arra kérem, nagyon kérem, engedjen el... Iszabekov ökölbe szorított kézzel rohant a tanulmányi épülettől a diákotthonig. Ser nem volt a szobában. Iszabekov odaugrott az éjjeliszekrényhez — az alma ott feküdt a helyén. Szégyen és öröm fogta el. Tehát, Ser egyszerűen meglógott a zoológiaóráról. És Iszabekov az ágyon ülve, a futástól és az izgalomtól lihegve suttogta: — Bocsáss meg, bocsáss meg, Ser! Soha többé nem gondolok rólad ilyen rosszat! Este, az újságpapírba csomagolt almát hóna alá dugva, Iszabekov végre elindult a könyvtárba. Korábban ért oda, mint máskor, leült az ajtóval szemközt, szétrakosgatta az asztalon a könyveit, a füzeteit és várt. És mint máskor, most is a könyvek közé hajoló olvasók ültek körülötte, sugdolóztak, ki-kimentek a dohányzószobába és újra visszatértek. Iszabekov mindezt úgy nézte, mintha álmodna. Várt. Az újságpapírba csomagolt piros alma a térdén hevert az asztal alatt, mert úgy ült, hogy moccanni is félt. Vagy másfél óra telt el, odakint besötétedett. A lány nem mutatkozott. Eltelt két óra — nincs. Eltelt három óra — nincs és nincs! Iszabekov még mindig várt. A lány nem jött el. Másnap Iszabekov újra ott ült az előadásokon és újra várta az estét, és újra a város utcáit rótta, kezében az almával. És újra, még nagyobb, még kínzóbb türelmetlenséggel várta a lányt a könyvtárban. Amikor pedig az megjelent az ajtóban, Iszabekov úgy érezte, mintha megsüketült volna, olyan hangosan vert a szíve. A lány, mint mindig, alig észrevehetően elmosolyodott, könnyed fejmozdulattal rábiccentett, és amikor elment mellette, úgy rémlett, megérintette a kezével, leült tőle a második székre, és a könyvekért ment. Iszabekov pedig várt. És megint gyötrelmesen lassan vánszorgott az idő. s megint félelem és öröm fogta el arra a gondolatra, hogy mégis megvalósult az, amiről ábrándozott. Oldalról nézegette a lány barna, tiszta profilját, a gondosan hátrafésült haját, a tűnődőn lesütött szemét és a sebesen rebbenő, lágy kezét, s elképzelte, amint elmosolyodik és ezt mondja: — Milyen csodabogár maga! És Iszabekovnak elszorult a lélegzete a földöntúli boldogságtól. Igen, mindent elmond neki, azt, hogy már meg akarta enni ezt a szép almát, amikor eszébe jutott ő, és azért jutott eszébe, mert mindig rágondol, mert valahányszor valami jóval, széppel találkozik az életben, azt akarja, hogy ő mellette legyen, hogy ő vele együtt lássa, érezze és örüljön, mert csak a lánnyal együtt érezheti a szép teljességét. Odakint az utcán már éjszakai világítás volt, az olvasók szétszéledtek, de a lány még mindig ott ült. Iszabekov várt. Azután, amikor az készülődni kezdett, Iszabekov gyorsan bedugta a táskájába a jegyzeteit, felkapta az újságpapírba csomagolt almát és kisietett. De nem ment át az utca túlsó oldalára, hanem megállt a bejárat mellett és sehogy sem tudta elcsitítani a nyugtalanul kalapáló szívét. Szája kiszáradt, szomjas volt. Végül felcsattogott a kőlépcsőn a lány cipősarka, és az utcalámpa halvány fényében megjelent ő — szép volt, könnyed, és rövid felöltőt viselt. Iszabekov az almát a szívéhez szorította, és arra kényszerítette magát, hogy egy lépést tegyen feléje. A lány szótlanul elment mellette: ’ — Kisasszony! — szólította meg Iszabekov bizonytalan hangon. — Igen? — a lány megállt és megfordult. — Valamit mondani akart nekem? Ostoba szünet támadt. — Hoztam magának ... egy almát — préselte ki magából a szót Iszabekov. — Almát? Ejha! Talán azt gondolja, hogy még sohasem ettem almát? — Dehogy, tudja, én ezt az almát találtam ... — Hát aztán? Nem értem, mit akar tőlem — mondta a lány ingerülten, és vissza sem nézve, gyorsan odábbáltt. Otthagyta az ö piros almáját. Iszabekov pedig meghökkenten bámult utána, kezében tartotta a drága kincsét, és sehogy sem fogta fel. mi történt. A csodás világ, amelyet ő a szép alma körül teremtett, hirtelen összeomlott, ripittyára tört. Ö pedig úgy ment, mint a részeg, a néptelen utcákon, a kocsiút kellős közepén. A ritkán arra haladó autók óvatosan kikerülték. Azután még sok lányismerőse volt. de egyiknek sem akart piros almát ajándékozni. Meg aztán ők sem akarták ezt. (Gellert György fordítása) BORZI LÁSZLÓ FELVÉTELE ZS. NAGY LAJOS hajnal pirkadat erdőtűz ragyogása őzikeszemek káprázata űzött fekete árnyak a tündöklésben feltámadás madarakkal telehintve jegenyék vonulása a fagy fegyverszünetében s jómagam józan viharba gaba/yodva glóriásan ahogy illik friss hajnali szempontokkal ájtatos szándékokkal fölpántlikázva se dér se zúzmara se jegek lángolása csak ez a tébolyult madaras pirkadat őzek szarvasok riadt rohanása és fújtató és kitalált királyi nagyvadak a halottá nyilvánított sötét ember menekül a kertek alatt a kutyák énekelve virágbaborulnak koszorús komondorok rágják körül a kéklő kegyelmet mely csakazértis ragyogva terjed s elborít már áhítatot álmot fegyelmet 11
