A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-12 / 33. szám
,íípí háború után Iszabekov a városba .0*% ment, hogy beiratkozzon a mező^ gazdasági főiskolára — arra, ahol most ő tart előadásokat a hallga- I tóknak. ü-. És egy ilyen öszr napon, reggel az egész évfolyamukat a macskaköves úton — akkor az még nem volt aszfaltozott — kivitték a város környéki kolhozba, cukorrépát szedni. Egész nap dolgoztak, feketekenyér-fejadagjukat már régen megették, és estefelé fáradtan és éhesen indultak visszafelé a városba. Útközben az egész csapat betért a kolhoz kertjébe. A termést már régen leszüretelték, némelyeknek azonban olyan szerencséjük volt, hogy a fűben és a levél sűrűje között néhány almát találtak. Testvériesen megosztoztak rajtuk, megették, és még nagyobb étvágyuk támadt. S ekkor valamennyien szétszéledtek, elindultak, hogy átfésüljék a kertet. De jóféle gyümölcsöt nem találtak, és már kifelé szállingóztak az útra. Iszabekov — úgy emlékszik rá, mintha ma történt volna — a kerten át szaladt, hogy utolérje társait, amikor az egyik ágon, a lomb között, hirtelen valami fényes folt villant fel előtte. Megállt, de semmit sem látott. Már arra gondolt, hogy csak képzelődött, de miután még néhány lépést szaladt, mégis visszafordult. Körbejárta a fiatal kis almafát, amelyet néhány vén fa közé ültettek. Ezen a takaros fácskán, a többitől eltérően, még sűrű, bronzszinű lomb volt. A napsugarak száraz, forró fénnyel aranyozták be a hervadt levelek napégette, sötét színét. Az ember gyufát sercent — és a kis almafa nyomban lángra gyűl. S ekkor mégis megpillantotta, és csodálkozva suttogta: — No de ilyet! Az egyik vékony, meghajlott ágon két férfiököl nagyságú, biborpiros alma lógott, a lombtól eltakarva — talán ennek a fiatal fának az egyetlen gyümölcse volt. Iszabekov néhány másodpercig csupán bámulta ezt a csodát, azután felugrott, kissé a föld felé hajlította a fa törzsét, lábujjhegyre állt s letépte a súlyos, piros gömböt. Erős illat csapta meg, még bele is szédült. A vékony élénkpiros héj alól áttünedezett a gyümölcs napsütötte, zamatos húsa. Nagy kedve volt, hogy beléharapjon. Már-már szót akarta tömi az almát, az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát. A lánynak adja ezt az almát! Hogyan jutott eszébe ebben a percben? Hát ez aztán remek! De hiszen mindig rágondolt, erre az ismeretlen lányra, akinek még a nevét sem tudta. Hogy is ne jutott volna eszébe! És Iszabekov, semmi másra már nem is gondolva nekilátott, hogy az almát a nadrágzsebébe dugja. De nem sikerült. Akkor felfejtette kabátjának a bélését, a lyukba belecsúsztatta az almát, és a fiúk után iramodott. Azok az úton álltak, arra haladó autóra várva, hogy felkéredzkedjenek. Iszabekov elhatározta, azonnal öszin-" tén elmondja társainak, hogy mit talált. — Fiúk. találtam egy almát, de senkinek sem adom oda. Odaajándékozom valakinek. — És hol ez az alma ? — Hát itt. Érintsétek meg. — Ó, milyen nagy! — Tehát oda akarod adni valakinek? De kinek? — faggatta kihívóan a hórihorgas Ser. — Hát nem mindegy, kinek? — válaszolt Iszabekov. — No de ilyet, talált egy almát! — Ser fölényesen nevetgélve megveregette Iszabekov vállát. — Ide hallgass, hagyd abba a ravaszkodást, add csak ide. — Iszabekov arcába nevetett, és megragadta a kabátját: tréfásan vagy komolyan el akarta tőle venni az almát. Iszabekov erősen rácsapott a kezére. Ser félreugrott. 10 a küszöbön, ö felnézett a könyvből, és tekintetük néhány pillanatra találkozott. Iszabekov nem merte rajtafelejteni a szemét. És a lány, mintha értené a zavarát, alig észrevehető mosollyal gyorsan valamelyik szabad hely felé indult, aktatáskáját a széken hagyta és a könyvekért ment. Iszabekov pedig megint várta, amikor a lány, miután átvette a könyveket, újra elhaladt mellette; büszke, magabiztos teremtés volt, mindig csinosan és szépen öltözködött. Bizonyára nagyon okos és nagyon művelt lehet. Iszabekov elragadtatással gondolt erre, és örült, hogy a lány ilyen, s büszke volt rá. És kín és öröm töltötte el Iszabekovot pusztán amiatt, hogy a lány ott volt az olvasóteremben. Szívesen nézegette oldalról a barna, tiszta profilját meg a gondosan simára fésült haját, a tűnődőén lesütött szemét, a sebesen rebbenő kezét, amely állandóan jegyzett valamit a füzetbe. És isten ments, hogy valamilyen fiatalember egyszer csak megálljon mellette, vagy ha a fiúk levélkéket dobáltak az asztalára, ő elolvassa őket. Iszabekov ilyenkor az asztal alatt egy-A fiúk egyszerre nevetésben törtek ki. Ekkor odaért egy teherautó, és valamenynyien sietve felkapaszkodtak rá. Iszabekov elhatározta, hogy annak az ismeretlen lánynak ajándékozza ezt a rendkívüli almát. Gyakran találkozott vele a városi könyvtárban. Talán az ő kedvéért bandukolt be majdnem mindennap a központba a külvárosból, ahol a mezőgazdasági főiskola volt. Amikor az olvasóteremben ült, valami megfoghatatlan módon pontosan kitalálta, hogy mikor jelenik meg a lány. Mindig olyan kínzó izgalommal várta, hogy néha nem is értette, mit olvas. Iszabekov mindig az ajtóval szemközti asztalhoz ült le, és amikor a lány feltűnt
