A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
Köveken nem szégyenem „ csak ocsúdok egy megit „Érzek, következésképp, létező,. A folyosó, mint kikötő, olyan éppen, hol két igazság horgonyoz, hiszen ketten szoronganak a keskeny széken: „Érzek, következésképp, létezem Pólyás kezet dajkát az öregasszony, ring az ölében, mint egy csecsemő; majd utánad, te összeégett társam, s te gyerekanya — én következem. Nem én vagyok, jaj, nem én az utolsó, a sors az embereket idehozza, már mindennapos ez az őselem ... Odalépsz hozzám, szinte észrevétlen. Hogy ismersz föl ilyen hirtelen ? Átadom helyem, s már magam sem kétk 'u következésképp, létezem. '«ATOLOGIA) ... Mindenki ismeri azokat a feszült pillanatokat, amikor az egészségügyi gyorsmentőszolgálat gépkocsija szirénázva és kék fénnyel tör magának utat az élénk városi forgalomban. Az úttest túloldalára igyekvő gyalogosok szaporán félresietnek, a gépkocsik a járdaszegélyhez húzódnak, a zsúfolt útkereszteződésekben pedig forgalmista segíti mielőbb túljutni a száguldó mentőkocsit. A páciens életéért már a mentőkocsiban megkezdődik a küzdelem, ahonnan — indokolt esetben — az intenzív szobába, esetleg egyenesen a műtőbe kerül az illető. Az ügyeletes balesetsebész dolga eldönteni: szükség van-e az operációra, a beteg állapota egyáltalában lehetővé teszi-e az azonnali műtéti beavatkozást? Kegyetlenül nehéz mesterség a traumatológusé, mert lehet-e ficamodott térdhez, kimarjult vállhoz, törött csuklócsonthoz nyúlni fájdalom okozása nélkül ? Lehet-e operálni vér nélkül? Bratislavában, a kramárei kórház traumatológiai klinikáján huszonnégy órás a szolgálat. Reggeltől reggelig szállítják ide a betegeket. A traumatológia a hagyományos sebészetnek mintegy felépítménye, s mint ilyen, lényegében rohanó korunk terméke. Minden komolyabb rávezetés nélkül a laikus számára is nyilvánvaló, hogy ezt az orvosi szakágat a balesetek tömegesedése hozta életre, hiszen manapság — világviszonylatban — egy-egy hétvégének több a sérültje, halottja, mint egykor valamely közepes méretű csatának volt. És az ipar, a mezőgazdaság, egyszóval a gépek; de az egyéni felelőtlenség is szedi áldozatait. Ezért a kórházak sajátságos világán belül az intenzív osztályok és a traumatológiai részlegek különleges fontosságú ápolási egységként szerepelnek. A szobaorvosok reggel hétkor végigjárják a rájuk bízott kórtermeket, hogy fél nyolckor, a klinika könyvtárszobájában tartott referátumon kellőképpen friss információkkal szolgálhassanak betegeik állapotáról. A pontosan hét óra harminckor kezdődő napi tanácskozást az osztályvezető főorvos: Dr. Miloš Brix docens irányítja. Először az ügyeletes számol be az éjszaka történtekről, aztán a szobaorvosok reggeli tapasztalatait beszélik meg, utána a ma operálandó páciensek kórrajzait ismertetik a doktorok. A különböző műtéti megoldások lehetőségeit együtt vitatják meg. Mindenki hozzászólhat a témához: a docens, a főorvos, a három adjunktus és a fiatalabb segédorvosok is. Kialakul a klinika aznapi végleges menetrendje, bár itt ez egy kissé relatív fogalomnak tűnik, mert bármely pillanatban megcsörrenhet a telefon, és a vonal túlsó végén a földszinti központi betegfelvevő ügyeletese újabb baleseti beteg felvételét kérheti, akit adott esetben pillanatokon belül műteni kell — s ilyen helyzetben, természetesen, minden előzetes tervezés füstbe ment tervvé válik ... Jelenleg azonban nyugalom van, úgyhogy a referátum befejeztével kezdődhet a nagyvizit. Az orvosok élén a docens halad, és ahogy vonul a menet, úgy tűnnek el szobáikban, úgy bújnak vissza ágyaikba a folyosón tartózkodó páciensek. Hogy érzi magát? — hangzik el körülbelül ötvenszer, mert az osztály hatvankét ágyából tizet-tizenötöt készenléti betegfelvételre kell fenntartani, hiszen előfordul az olyan hétvége is, amikor egyetlen szombat-vasárnap alatt húsz fővel is gyarapszik a traumatológiai klinika újonnan felvett betegeinek száma! A docens barátságos, de szigorú a vizit során: minden betegről külön-külön kér információt. A combnyaktöréses öregúrról éppen úgy, mint lábadozó égési sérültekről; a gerinctöréses vagy csonkulásos betegekről éppen úgy, mint arról a férfiről, aki saját kertjének kútjába zuhant. Van a páciensek között, aki vonat alá esett, de akad olyan jómadár is, akiért a büntetésvégrehajtó intézetből jöttek, hogy az illető letöltse büntetését — ő pedig, alkalmasabb egérút híján, egyszerűen kiugrott emeleti lakásának ablakán... Az efféle „ejtőernyősök" ápolása épp úgy a balesetsebészek feladata, mint annak a trabantos hölgynek a gyors megműtése, aki éjszaka karambolozott. Az pedig már semmiképpen sem szívderítő, hogy az ilyen komoly felelősség mellett ugyancsak a balesetsebészek feladata azoknak az alviláginál is rosszabb, tökrészeg elemeknek egészségügyi ellátása, akik kocsmai vagy utcai verekedések, emeletnyi lépcsőbukfencek után (esetleg pusztán sérülésgyanús esetekben, ám nem kevésbé ittasan) kerülnek szinte naponta nagyobb számban a klinikára. Az ügyeletesnek ilyenkor nemcsak diagnosztikálnia, hanem szükség esetén rendészkednie is kell, hiszen a kórházi rendelőkben vagy az osztály kórtermeiben nincs már jelen a rendőrség ... A traumatológusok nem titkolják: az ilyen randalírozó részeggel való viaskodás olykor bizony jobban kimeríti őket mint egy-két komoly műtét! Az operációs termekben lámpafény gyullad: pár perc múlva megkezdődik a programban jelzett első műtét, az operációt végző orvoscsoport már a bemosakodásnál tart. A beteg is ott van már a műtőasztalon, az aneszteziológus (aki a sűrűn szolgáló balesetsebészekhez hasonlóan, ebben a hónapban éppen tizedszer ügyel ma, pedig még csak július második harmadának végét jelzi a naptár) a bordatöréses páciens elaltatásához készülődik. A műtét elhúzódik, csaknem két óráig tart. Közben az ambuláns rendelőben tizennégy beteg fordul meg; ami a műtét százhúsz percét arányosan elosztva azt jelenti, hogy a rendelőben tíznél is kevesebb perc jut egy-egy személyre. Nem egészen tíz percnyi idő arra, hogy az orvos kapcsolatot teremtsen, megtudja, mi történt, kezeljen és adminisztráljon. Az emberek pedig jönnek. Megjelenik egy asszony, akinek férje délelőtt tizenegykor jött meg az éjszakai műszakból s részegen alaposan helybenhagyta feleségét: kicsavarta az ujját, aztán fejbe ütötte és mellkason szúrta a főzőkanállal. Öregasszony jön, mert elesett; egy fiatalember munkásruhában, óriási szálkával az ujjábán. Vasutast hoznak feldagadt térddel; egy férfit, akinek kombájn hajtott a lábára; egy asszonyt, aki ablakmosás közben elesett és kificamodott a könyöke, eltörött a csuklója. — Valóságos nagyüzem ez — mondja az ügyeletes orvos, amikor lélegzetvételnyi időhöz jut —, de azért külön izgalma is van ennek a munkának. Ügyeletben, itt a rendelőben, vagy a műtőben, bármit meg kell csinálni. Nem kell hosszadalmasan várakozni, amíg az ember műtéthez jut. Aki tud és akar, dolgozhat. Bőven van mit. Délután fél négy után már csak az ügyelet marad a klinikán. Az osztályon ma
