A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-05 / 32. szám

Köveken nem szégyenem „ csak ocsúdok egy megit „Érzek, következésképp, létező,. A folyosó, mint kikötő, olyan éppen, hol két igazság horgonyoz, hiszen ketten szoronganak a keskeny széken: „Érzek, következésképp, létezem Pólyás kezet dajkát az öregasszony, ring az ölében, mint egy csecsemő; majd utánad, te összeégett társam, s te gyerekanya — én következem. Nem én vagyok, jaj, nem én az utolsó, a sors az embereket idehozza, már mindennapos ez az őselem ... Odalépsz hozzám, szinte észrevétlen. Hogy ismersz föl ilyen hirtelen ? Átadom helyem, s már magam sem kétk 'u következésképp, létezem. '«ATOLOGIA) ... Mindenki ismeri azokat a feszült pilla­natokat, amikor az egészségügyi gyors­mentőszolgálat gépkocsija szirénázva és kék fénnyel tör magának utat az élénk városi forgalomban. Az úttest túloldalára igyekvő gyalogosok szaporán félresiet­nek, a gépkocsik a járdaszegélyhez húzód­nak, a zsúfolt útkereszteződésekben pe­dig forgalmista segíti mielőbb túljutni a száguldó mentőkocsit. A páciens életéért már a mentőkocsi­ban megkezdődik a küzdelem, ahonnan — indokolt esetben — az intenzív szobába, esetleg egyenesen a műtőbe kerül az ille­tő. Az ügyeletes balesetsebész dolga el­dönteni: szükség van-e az operációra, a beteg állapota egyáltalában lehetővé te­szi-e az azonnali műtéti beavatkozást? Kegyetlenül nehéz mesterség a trau­­matológusé, mert lehet-e ficamodott térdhez, kimarjult vállhoz, törött csukló­csonthoz nyúlni fájdalom okozása nélkül ? Lehet-e operálni vér nélkül? Bratislavában, a kramárei kórház trau­matológiai klinikáján huszonnégy órás a szolgálat. Reggeltől reggelig szállítják ide a betegeket. A traumatológia a hagyományos sebé­szetnek mintegy felépítménye, s mint ilyen, lényegében rohanó korunk terméke. Minden komolyabb rávezetés nélkül a lai­kus számára is nyilvánvaló, hogy ezt az orvosi szakágat a balesetek tömegesedé­se hozta életre, hiszen manapság — világ­­viszonylatban — egy-egy hétvégének több a sérültje, halottja, mint egykor va­lamely közepes méretű csatának volt. És az ipar, a mezőgazdaság, egyszóval a gépek; de az egyéni felelőtlenség is szedi áldozatait. Ezért a kórházak sajátságos világán belül az intenzív osztályok és a traumatológiai részlegek különleges fon­tosságú ápolási egységként szerepelnek. A szobaorvosok reggel hétkor végigjárják a rájuk bízott kórtermeket, hogy fél nyolc­kor, a klinika könyvtárszobájában tartott referátumon kellőképpen friss informáci­ókkal szolgálhassanak betegeik állapotá­ról. A pontosan hét óra harminckor kezdő­dő napi tanácskozást az osztályvezető főorvos: Dr. Miloš Brix docens irányítja. Először az ügyeletes számol be az éjszaka történtekről, aztán a szobaorvosok reggeli tapasztalatait beszélik meg, utána a ma operálandó páciensek kórrajzait ismerte­tik a doktorok. A különböző műtéti meg­oldások lehetőségeit együtt vitatják meg. Mindenki hozzászólhat a témához: a docens, a főorvos, a három adjunktus és a fiatalabb segédorvosok is. Kialakul a klini­ka aznapi végleges menetrendje, bár itt ez egy kissé relatív fogalomnak tűnik, mert bármely pillanatban megcsörrenhet a te­lefon, és a vonal túlsó végén a földszinti központi betegfelvevő ügyeletese újabb baleseti beteg felvételét kérheti, akit adott esetben pillanatokon belül műteni kell — s ilyen helyzetben, természetesen, minden előzetes tervezés füstbe ment tervvé válik ... Jelenleg azonban nyugalom van, úgy­hogy a referátum befejeztével kezdődhet a nagyvizit. Az orvosok élén a docens halad, és ahogy vonul a menet, úgy tűn­nek el szobáikban, úgy bújnak vissza ágyaikba a folyosón tartózkodó pácien­sek. Hogy érzi magát? — hangzik el körül­belül ötvenszer, mert az osztály hatvankét ágyából tizet-tizenötöt készenléti beteg­­felvételre kell fenntartani, hiszen előfordul az olyan hétvége is, amikor egyetlen szombat-vasárnap alatt húsz fővel is gya­rapszik a traumatológiai klinika újonnan felvett betegeinek száma! A docens barát­ságos, de szigorú a vizit során: minden betegről külön-külön kér információt. A combnyaktöréses öregúrról éppen úgy, mint lábadozó égési sérültekről; a gerinc­­töréses vagy csonkulásos betegekről ép­pen úgy, mint arról a férfiről, aki saját kertjének kútjába zuhant. Van a pácien­sek között, aki vonat alá esett, de akad olyan jómadár is, akiért a büntetésvégre­hajtó intézetből jöttek, hogy az illető le­­töltse büntetését — ő pedig, alkalmasabb egérút híján, egyszerűen kiugrott emeleti lakásának ablakán... Az efféle „ejtőer­nyősök" ápolása épp úgy a balesetsebé­szek feladata, mint annak a trabantos hölgynek a gyors megműtése, aki éjszaka karambolozott. Az pedig már semmikép­pen sem szívderítő, hogy az ilyen komoly felelősség mellett ugyancsak a balesetse­bészek feladata azoknak az alviláginál is rosszabb, tökrészeg elemeknek egészség­­ügyi ellátása, akik kocsmai vagy utcai verekedések, emeletnyi lépcsőbukfencek után (esetleg pusztán sérülésgyanús ese­tekben, ám nem kevésbé ittasan) kerül­nek szinte naponta nagyobb számban a klinikára. Az ügyeletesnek ilyenkor nem­csak diagnosztikálnia, hanem szükség esetén rendészkednie is kell, hiszen a kórházi rendelőkben vagy az osztály kór­termeiben nincs már jelen a rendőrség ... A traumatológusok nem titkolják: az ilyen randalírozó részeggel való viaskodás oly­kor bizony jobban kimeríti őket mint egy-két komoly műtét! Az operációs termekben lámpafény gyullad: pár perc múlva megkezdődik a programban jelzett első műtét, az operá­ciót végző orvoscsoport már a bemosa­kodásnál tart. A beteg is ott van már a műtőasztalon, az aneszteziológus (aki a sűrűn szolgáló balesetsebészekhez ha­sonlóan, ebben a hónapban éppen tized­szer ügyel ma, pedig még csak július második harmadának végét jelzi a nap­tár) a bordatöréses páciens elaltatásához készülődik. A műtét elhúzódik, csaknem két óráig tart. Közben az ambuláns rendelőben ti­zennégy beteg fordul meg; ami a műtét százhúsz percét arányosan elosztva azt jelenti, hogy a rendelőben tíznél is keve­sebb perc jut egy-egy személyre. Nem egészen tíz percnyi idő arra, hogy az orvos kapcsolatot teremtsen, megtudja, mi történt, kezeljen és adminisztráljon. Az emberek pedig jönnek. Megjelenik egy asszony, akinek férje délelőtt tizen­egykor jött meg az éjszakai műszakból s részegen alaposan helybenhagyta felesé­gét: kicsavarta az ujját, aztán fejbe ütöt­te és mellkason szúrta a főzőkanállal. Öregasszony jön, mert elesett; egy fiatal­ember munkásruhában, óriási szálkával az ujjábán. Vasutast hoznak feldagadt térddel; egy férfit, akinek kombájn haj­tott a lábára; egy asszonyt, aki ablakmo­sás közben elesett és kificamodott a könyöke, eltörött a csuklója. — Valóságos nagyüzem ez — mondja az ügyeletes orvos, amikor lélegzetvétel­nyi időhöz jut —, de azért külön izgalma is van ennek a munkának. Ügyeletben, itt a rendelőben, vagy a műtőben, bármit meg kell csinálni. Nem kell hosszadalma­­san várakozni, amíg az ember műtéthez jut. Aki tud és akar, dolgozhat. Bőven van mit. Délután fél négy után már csak az ügye­let marad a klinikán. Az osztályon ma

Next

/
Thumbnails
Contents