A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
dr. B. T. és dr. P. Š. az ügyeletes orvosok. A pillanatnyi nyugalom nagyszerű alkalom arra, hogy ismerkedjünk, beszélgessünk. Biztos, hogy az orvosok egymás között nem a halálról, nem a balesetsebészettel járó óriási felelősségről társalognak; de miről faggatódzék a kórházi egyenruhát öltött riporter? — Nehéz pálya ez, sokszor reggelig sincs megállás. Ha egy percet sem alszunk, másnap akkor is dolgozni kell. Aki itt marad, az kicsit megszállottja az orvosi pályának — mondja dr. P. Š., majd rövid tűnődés után hozzáfűzi: — És még valamit. Alighanem a legkülönösebb beteganyag a miénk, hiszen akik ide kerülnek, azoknak túlnyomó többsége saját maga felelős a balesetéért. Továbbra is óhatatlanul a munka körül forog a szó. — Megtanultam, hogy nem mindig az a nagy beteg, aki hangosan jajgat vagy sír — jelenti ki dr. B. T. — Aki csendben van, arra legalább annyira kell figyelni... Előny is, hátrány is, ha valaki orvos. Előny, mert tudja, egy fájdalom mögött mi húzódik meg. Hátrány, ha tudom, hogy valaki meg fog halni. Pedig talán élete delén, pályája csúcsán áll és tervei vannak. A halállal egyébként orvosként sem lehet megbarátkozni. Mindig szörnyű, mert ismerjük az embereket, beszélgetünk velük, kapcsolat alakul ki közöttünk; de hiába a rengeteg műszer, az óriási igyekezet, elérkezhet a pillanat, amikor tehetetlenek vagyunk ... Sokan úgy vélik, hogy az operáció előbb-utóbb rutindologgá válik, a valóságban azonban minden műtét személyre szabott. A balesetsebészetben pedig különösképpen. Jókora figyelmet, alapos ismereteket, sokszor kötélidegeket igénylő munka ez. Estefelé, fél hétkor egy fiatalembert hoznak be rohamkocsin, aki motorjával fának ütközött. Sebei ijesztőek, röntgen nélkül is biztos a számos törés. Az ügyeletvezető a hasat vizsgálja, dr. Š. a röntgenre kapcsolt képernyőt figyeli, ahol megjelennek a hegyesre törött csontok. — Műtőt előkészíteni! — határoz az ügyeletvezető és néhány perccel később megkezdődik a küzdelem a fiatalember gyógyulásáért. Metszés a karon, és rögzítődrót bevezetésével illesztik egymáshoz a csontokat. Hol az orvosok kezét, hol a röntgenre kapcsolt képernyőt figyelem. Nincs az a tévéközvetítés, ami ennél feszültebb hangulatú lenne; élőadás ez a javából. A műtét másfél órát tart. Tíz óra után termetes, ittas férfivel érkezik a mentő, lábán nagy, mély seb. Jókat ivott, nem altatható. Helyi érzéstelenítéssel, a rendelőben kezelik. Éjfél után égési sérültet hoznak, őutána pedig egy férfit, akinek az állkapcsa zúzódott össze. Öt „csak" elsősegélyben részesítik, aztán továbbküldik a szájsebészetre. Éjjel négykor egy idős nénit hoznak, aki álmából föiriadva az ablakot akarta becsukni, de megbotlott a sötétben. Kificamította a lábát, a karját pedig két helyen is eltörte. A két orvos dönt; mielőbb műteni kell. Fél öt sincs még, amikor szólnak: a néni műthető. Reggel fél nyolckor referátum a klinika könyvtári szobájában. Az ügyeletvezető orvos beszámol: összesen hét új beteget vett fel az osztályra; aztán ő is, ügyeleti társa is asszisztensként jelentkezik a délelőttre tervezett műtétekhez. Nagyvizit után kérdem tőlük: nem fáradtak-e ? Szerintük közepes erősségű ügyeletük volt, és higgadt arccal újra a műtők felé indulnak. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 13
