A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-11 / 7. szám
Csak egy percre... Körülöttük csupa finomság. Habok, krémek, sütemények. Mindahány csábítóan kelleti magát — formájával, színével, illatával ébresztgeti a vágyat: venni ebből is, enni abból is, meg még a következőből is. Az egykori „tsemege-tsinálók” utódai, a cukrászok édes titkok tudói. Annak, hogy a legprózaibb kellékekből — lisztből, cukorból, tojásból és a többiből — miként lehet ezt az enni való költészetet produkálni. Erről mesél a riporternek KOVÁCS ANNA, a népszerű bratislavai Gyermekcukrászda oroszvári (Rusovce) származású, fiatal cukrásza. — Tehetség nélkül ebben a szakmában nemigen boldogul az ember — mondja —, hiszen azt érezni kell. mikor mit kíván az anyag, amivel éppen dolgozunk. Ezt pedig csupán könyvből megtanulni aligha lehet. — Hát hogyan ? — Úgy, hogy cukrászinas korában az ember nem a tanítási óra végét, hanem a mestercukrász kezét figyeli, és megpróbálja ellesni mindazt, amit nem tud még a szakmából... — Es ha a kötelező gyakorlatra olyan helyre osztják be az illetőt, ahol történetesen posztrendszerben folyik a munka? — Akkor is a nyitott szem a legfontosabb Mondjuk a tésztaposzton dolgozva is el lehet lesni, milyen töltelék kell az ízletes csokoládétortába, az illatos puncsszeletbe, a zamatos gyümölcsízbe. Már csak azért is jó résen lenni, mert a cukrászatban erősen tartják magukat a hagyományok, nehéz valami olyasmit bevezetni, ami eltér a megszokottól. — l/a/7 valami különlegesség abban, ha valaki egy gyermekcukrászda alkalmazottja ? — Kedvelem a gyerekeket, mert őszinték és hálásak. Ha ízlik nekik valami, azt sohasem tudják eltitkolni, hanem derűsen fölragyog az arcuk; és néha, az otthon tanult illemszabályokat elfeledve, a krémeš, a dobostorta vagy a habos szelet után még a tányért is kinyalják ... Igaz, cukrászdánkban csupán saját készítésű süteményeket árulunk, úgyhogy mindig friss áruval várjuk boltunk vendégeit. Még szombaton vagy vasárnap isi Talán annak örülök a leginkább, hogy sokan és olcsón vásárolhatnak süteményeinkből, amelyek állják a versenyt a legelőkelőbb cukrászüzemek készítményeivel is. — Egyéb sajátosságai is vannak a bratislavai gyermekcukrászdának ? —- Sajnos, a szokásosnál alacsonyabb, méreteikben kisebb karosszékektől és asztaloktól eltekintve nem. Valamikor azonban fal nagyságú meseház, játékok, diavetítővel fölszerelt, elsötétíthető mozisarok, később tévékészülék várta itt a gyerekeket. Olyan volt mindez, akár a mesében. Tejszínhabos sütemények, torták között robogott a játékvonat, akkor épülő kockavárhoz száguldott a teherautó ... Sajnos, a játékok régesrégen elkallódtak, a meseház sincs már meg; mostanában már csak a jobbnál jobb sütemények várják a lurkókat. — Érdemes manapság cukrásznak lenni? — Igen! Az emberek, ha süteményt esznek, soha nem szomorúak. Az arcukra öröm van írva, mert kellemes élményt élnek át, jól érzik magukat. Ezért dolgozunk mi, ennyit ér a cukrász munkája. És ez, gondolom, nem kevés. (mik-) Dülöngélve jött felém. Arca többnapos szakálltól feketéllett, vérágas szeme égett, mintha homokban fürdött volna. Folytonosan dünnyögött valamit de hogy mit, talán maga sem tudta. Szándékosan nem tértem ki az útjából, pedig mindig kerülöm a részeg barátokat ismerősöket mert képesek órákhosszat értetlenkedni. Belém ütközött. Bambán rámpillantott felismert — Szevasz, Kele Pista! — dünnyögte, s olyan magától értetődő, természetes mozdulattal karolt belém, mintha megbeszélt találkozóról lett volna szó. Magával vonszolt. — Valamit el kell mondanom — mormogta szesz-szagú lehelettel. — Okvetlenül el kell mondanom valakinek.. . Mi? Szóltál valamit? — Talán leülhetnénk, ide, erre a padra, nem gondolod? Pillanatnyi tétovázás után megvonta a vállát és lehuppant a padra. Bizonytalanul matató kézzel cigarettát húzott elő a zsebéből és eléggé körülményesen rágyújtott, s lehúnyt szemmel fújta a füstöt. Arcát a bágyadt fényű nap felé fordította. Körülöttünk vetkeztek a fák. A sárga levelek hintázva, lassú pörgéssel hulltak lefelé. — Miért hallgatsz? — kérdezte hangsúlytalanul, mintha csak arra lett volna kiváncsi, nem veszítette-e el a hangját. — Nekem nincs mit elmondanom, pajtás, téged gyötör valami — löktem oldalba a könyökömmel. — Úgy nézel ki, hallod-e, mintha a világ minden fájdalma tebeléd szorult volna. Mi történt veled tulajdonképpen, mit akarsz elmondani? Ugyanazzal a bamba arckifejezéssel fordult felém, mint az imént, s eltűnődve legyintett. — Nekem már csengettek, öregem, nincs tovább... — Ne beszélj marhaságokat! — dorgáltam szelíden, nehogy feldühítsem, tudván, hogy a részegség kapujában hamar és könnyen „begurul" az ember. — Nem értem, hogy lehet ennyire elanyátlanodni egy huszonnyolc-harminc éves fiatalembernek...? — Lennél csak az én bőrömben, öregem, majd akkor megtudnád! Könnyű neked prédikálnod, ha egyébként körülötted minden oké... — Nézd pajtás, nekem dolgom van, nincs arra időm, hogy veled együtt keseregjék itt a pádon, ráadásul még azt sem tudom, hogy miért segítsek keseregni — mondtam foghegyről, pedig most már valóban érdekelt a dolog, meg némi részvétet is éreztem iránta. Felálltam, mire ijedten utánam kapott és viszszarántott a padra. — Ne siess annyira és ne türelmetlenkedj! — mondta rekedtes hangon. Újabb cigarettát kotort elő. — Vagy két hete... — kezdte fontoskodó arckifejezéssel — jó meló akadt, jó! meg is fizették. A fusi után — szokás szerint — beültem a Fanyar utcai vendéglőbe. Tudod, ott van nem messzi az állomástól, amolyan szemétdomb féle, köpködő kiskocsma. Nem tehetek róla, én ott érzem jól magam. Ott kedve szerint elengedheti magát az ember, nem zavar senkit. Világéletemben utáltam az előkelő, fényes pucerájokat ahol a fehér abroszon egyből meglátszik az elszórt hamu, az elcseppent ital, meg ahol vigyorogva hajlong előtted a pincér, hogy a végén jó! megvághasson, hiszen ismered a dörgést, nem ? • Igenlően bólintottam. — No, szóval ülök, iszogatok egymagámban sört vodkával, vodkát sörrel, pohárcsilingelés... Számomra az jelenti az igazi, ünnepi hangulatot, elhiszed? Annyit már csak megérdemel az ember a munkája után, nem gondolod?. .. Kérdem én: mi más öröme van az embernek ebben a büdös életben azon kívül, hogy melózik, eszik, iszik, szeretkezik? Semmi, öregem, semmi más... Közbe akartam szólni, de egyből leintett. — Hagyd a süket dumát az olvasással, színházzal, hangversennyel meg egyéb marhaságokkal! Nekem olyan flancokra nincs időm, nincs bizony, öregem, mert valakinek melózni is kell, termelni, finoman fogalmazva, hogy jusson valami az „ország asztalára", érted?... Tudom, a magad fajta nehezen érti meg ezeket a dolgokat de mindegy, nem számít... Szóval jól betintáztam, a fülemnek szép muzsika, a zsongás is erősödött, már valahol a mennyország kapujában jártam lebegve, amikor egy idegen lépett az asztalomhoz és megkérdezte, hogy leülhet-e. Mondom, hogyne, üljön csak, van itt hely elég... Szintén vodkát rendelt de nem sörrel, hanem szódával. „ Vodkát kísérővel", így mondta. Olyan velem egyívású forma fiatalember volt csak... hogyis mondjam... sokkal finomabb, az már hétszentség, elismerem. Csodálkoztam is rajta, hogyan keveredett közénk, egyáltalán nem illett a társaságunkba. Mindegy, gondoltam, bejött, itt van. Titkon rá-rápillantottam: varratott ruhát viselt galambszürkét, príma, elsőosztályú anyagból, s mintha ráöntötték volna. A finom, hosszú ujján meg akkora gyűrű tüzelt mint a hüvelykujjam, pedig nézd csak, jókora bütyköm van, és éppen akkor kezdett muzsikálni a digitális, vagy mi nyavalyás órája. Hűha, gondolom magamban, ki az istennyilával ülök én egy asztalnál? Már-már kezdtem rosszul érezni magam mellette, s ha nem szégyellem, tán át is ülök egy másik asztalhoz Maradtam. Annál is inkább, mert el kezdett 22
