A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-10 / 24. szám

Következő számunk tartalmából:

Mécs József: SZÉLCSEND

Keszeli Ferenc: ALBÍN BRUNOVSKÝ

Lovicsek Béla: ZENGŐ AKÁCOSOK

Miklósi Péter:

AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ A THÁLIÁBAN

F. Kele:

BARANGOLÁS

DÉL-AMERIKÁBAN

Lacza Tihamér: AZ ÓKOR EMLÉKEZETE

Zs. Nagy Lajos: RENDETLEN NAPLÓ

Címlapunkon Marika Gombitová M. Borsky felvétele

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná ul. 7. Telefon: 332-865. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Strasser György. Telefon: 336-686, főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla. Telefon: 332-864. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Terjeszti a Posta Hirlapszoigálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési dij egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitő. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie, tel.: 522*72, 815-85 Bratislava. Index: 49211. Nyilvántartási szám: SÚTI 6/46.

2

Oxyos: görög szó. Jelentése: sürgős, éles, heves. Az oxiológia nem elvont tan, hanem gyors, életmentő beavatkozást jelent. A sürgősségi orvostan a mentők, mentöorvosok tudománya, s az ő szavaikkal élve szinte az utcán született. Nem is kell hozzá különösebb ész, hogy kikövetkeztessük: e szakágat a balesetek tömegesedése hívta életre, hiszen pusztán egy-egy hétvégének — világviszonylatban — több a sérültje meg halottja, mint egykor valamely közepes méretű csatának volt. A mentőszolgálat rohamkocsijainak kettős, váltakozóan magas és mély szirénahangja megszokott, ám mégis megszokhatatlan mindennapi élményünk. Mintha figyelmeztetne: életünk fölgyorsult ritmusa napról napra több veszéllyel fenyeget. A szívinfarktustól az országúti tömegszerencsétlenségig minden pillanatban minden megtörténhet.

És meg is történik.

Verőfényes tavaszi reggel van.

A bratislavai mentőbázis diszpécserközpontjában megszólal a telefon, a jelzőtáblán kigyullad a fény. Az ügyeletes fölemeli a kagylót: „Itt a mentőszolgálat." Pillanatok alatt fölveszi az adatokat, a rögtönzött esetlap megkezdi útját, és a rohamszolgálat gépkocsivezetőinek kramárei szobájában máris megrebben a riasztást jelző telefon: cím, név és a föltételezett diagnózis (fulladásos szívroham). Vlado Kostolanský mentőápoló szalad a földszintre, hogy mozgósítsa a pihenőszobában állandó készenlétben várakozó orvost, ez esetben dr. Rapp Évát; a gépkocsivezető, Fero Adamovič, pedig egyenesen a rohamkocsihoz igyekszik. Sofőrünk indít, társa bekapcsolja a „roham I." váltókürtjét, meggyújtja a kocsi lámpáit. Az úton félrehúzódnak a járművek, a gyalogosok.

Az életért száguld a mentőkocsi.

A veszettül siető autó hátsó ülésén ott kuporgok én is.

Azon kapom magam, hogy egy három szóból álló mondatot mormolok, mint valami imát: „Csak tudnánk segíteni, csak tudnánk segíteni!" Három perc alatt átélem ennek a három embernek hivatását, talán az életük értelmét is. Amikor nem egészen háromnegyed óra múlva — a sikeres életmentést jelentő orvosi beavatkozás után — visszatérünk a kramárei kórház udvarára, azt kérdezem a fiatal orvosnőtől: mit érzett ő. amikor odafelé rohantunk?... mit érez általában, amikor beül a rohamkocsiba? Meggyőzően őszinte, szűkszavú válaszából kiderül: ugyanazt, amit én.

A rohamkocsi személyzete néhány percre lazít, de a mentőbázisról máris újabb hívás

érkezik, úgyhogy egy-másfél perc múlva ismét felvijjog a rohamkocsi szirénája. Hat perc alatt érünk a helyszínre, s azonnal rohanunk fölfelé a régi belvárosi bérház félhomállyal fedett lépcsőházában. Szemben a lépcsővel a negyedik emeleten nyitott ajtó. A folyosóra vetett fénykörben egy nö áll, hálóingére kapott pongyolában, szökésbarna kontya a nyakába csúszva. Fegyelmezett arcán jeges félelem. A lakásban szinte minden ajtó tárva-nyitva, a hálószoba kettős, házastársi ágyán egy férfi fekszik hanyatt s élettelenül.

Ketten a földre fektetik, az orvosnő a férfi mellkasára hajtja a fejét: „A szív nem működik!" A gépkocsivezető, aki szintén szakképzett mentőápoló, hozzáfog a szívmaszszázshoz. Egész testével beledől: egy, kettő, három, négy, szünet; egy, kettő, három, négy, szünet. Néhány pillanat múlva szakad róla a veríték. Vlado Kostolanský a beteg végtagjaira kapcsolja a hordozható EKG elektródáit, a szív működését jelző fényvonal lagymatag hullámokban vonul át az apró képernyőn. Az orvosnő az infúzióhoz szükséges kellékeket készíti elő, s közben a nem sok jóval biztató fényvonalat figyeli.

A hősi tettek színhelyét valahogy másmilyennek képzeli az ember: rendezettebbnek, sterilebbnek, a hangokat halkabbnak és kimértebbnek; de itt a haldokló a földön fekszik egy szétdúlt hálószobában, s körülötte a padlón műszerek, feltört ampullák, legföljebb az utasítások hangereje igazodik a valódi műtők csendjéhez.

A küzdelem fél óra hosszat tart; az utolsó kísérlet a defibrillálás. A készülék elektromos ütést mér a szívre, hogy megállítsa a halódó szövetek végső remegését és új

ütemre kényszerítse. A test rándul egyet, aztán csönd, nagy-nagy csönd következik. Még én, a laikus is tudom, hogy már nincs remény. A kardiogramm sem jelez semmit. Az orvosnő és a két ápoló még ott térdel a férfi körül, válluk elörebukik, arcukon a keserű belenyugvást jelző tehetetlenség.

A nappaliban ketten várakoznak, a férfi anyja és felesége. Az orvosnő egy pohár vizet kér, s amíg a fiatalabb nő kimegy a konyhába, hogy megeressze a csapot, az idősebb asszony felé fordulva csak ennyit mond: „A néninek most beadunk egy nyugtatót. Higgye el, már nem lehetett többet tenni..." „Szegény uram" — mondja tompán a feleség —, „talán jobb is így. Évek óta beteg, mindig azt kívánta, hogy gyorsan, szenvedés nélkül... így történt. Reggeliztünk, és közben rosszul lett, hirtelen az eszméletét is elvesztette. Úgy kellett bevinnünk őt a hálószobába ..."

Lent az utcán elhagyottan áll a rohamkocsi. Vlado Kostolný bekapcsolja a rövidhullámú rádiót, és jelent: „Huszonöt perces élesztős után exit."

Karórámra pillantok: 9 óra 42 perc.

Sziréna és kék fény nélkül, csendben kocog a rohamkocsi. Furcsa, de mintha a nap is bágyadtabban, halványabban sütne. Az orvosnő gondolataiba mélyedve ül velem szemben. „Mit érez?" — kérdem. — „Ürességet" — feleli. — „Végiggondolok minden mozzanatot, nem hibáztam-e, nem hagytam-e ki valamit."

A mentöorvosok kórházi pihenőszobáját üresen találjuk. Ez azt jelenti, hogy a „roham II." és személyzete: dr. Marta Hetinacová, illetve Kulcsár László és Dušan Murčo mentőápolók is úton vannak. A mentőbázis ügyeletesének tájékoztatása szerint, a másik kocsit a külvárosi sugárutak egyikén történt gázoláshoz hívták.

— A rohammentő-szolgálat valamennyi gépkocsija fel van szerelve a legszüksége-