A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-24 / 26. szám
Lehet, hogy istenverte tehetetlenségből ragaszkodunk olyasmihez, ami már rég elavult. Az élet nem áll meg, halad tovább a maga útján, s mi sem cövekelhetünk le... — Hagyd el, Viktorl Régebben bölcsebb dolgokat mondtál. Szerinted hibát követtem el, amikor Struna könyvét lehúztam. Meg ha kicsivel ügyesebb vagyok, ha rájövök, honnan fúj a szél, akkor legalább burkoltan megdicsérem a könyvet, és szerzek egy jó pontot. De engem nem érdekel, honnan fúj a szél, ügyes sem vagyok, és jó pontokat sem gyűjtök. Ostoba vagyok, kedves bölcs Viktorom, ostoba és naiv, és mér más nem is leszek. — Ne rontsuk el ezt az estét, Katerina. — Nem hiszem, hogy ezzel elrontanánk. Ellenkezőleg, ritka eset, hogy ennyire őszinték vagyunk egymáshoz, mint éppen most. Az előbb, ahogy hallgattalak, egy pillanatra határozottan az volt az érzésem, Ondíejt hallom. Különös, mennyire rokon nézeteket vallótok. Ondfej egy időben ugyanúgy érvelt, mint most te. — Ő talán már akkor megértette, ami ellen mi még kapálózunk. Egyszerűen kinyílt a szeme. — Egyáltalán nem nyílt ki. Ha kettőnk közül valakinek kinyílt a szeme, akkor az én voltam, sajnos én. De egészen másképp, mint ahogy te gondolod. Szívtam egy utolsót a cigarettámon, és az órámra néztem. — Máris menni akarsz? — Még nem lakom nálad — vágtam rá, és felálltam. Ezúttal az én arcomon jelent meg bocsánatkérő mosoly. Az ajtóban elköszöntem. Kezet fogtunk. Május utolsó napjai néhány meglepetést tartogattak. A főszerkesztőm hivatott. Nem éreztem magam a legjobban, amikor megpróbáltam elképzelni, mi vár rám. Annyit kívántam csupán, hogy az elbocsátásomat simán, drámai jelenetek nélkül bonyolítsák le. A főszerkesztő azonban a következőkkel fogadott: — Június elején Drezdába utazik, és részt vesz a nemzetközi műemlékvédelmi szimpóziumon. Úgy tudom, hogy egy ideig a műemlékvédelmi hivatalban dolgozott, nyilván szerzett bizonyos ismereteket és tapasztalatokat ezen a téren. Szakavatott tudósításra van szükségem az elhangzó előadásokról és a vitákra kerülő fontosabb kérdésekről, ezenkívül egy-két rövidebb írás kellene az NDK mai művészetéről. Útlevele van, a többit elintézik a személyzeti osztályon. A szimpózium négy napig tart, harmadikától hetedikéig. Remélem, nincs más terve arra a hétre ... — Nem, de az előtte való héten szabadságot vennék ki. — A tengerpartra utazik? — Nem oda. Van egy fogadalmam, annak akarok a végére járni. — Valami kötelezettségvállalás? — faggatott szokatlanul nyájasan a főszerkesztő. — Olyasmi — feleltem. Semmi kedvem sem volt beavatni őt a magánügyeimbe. — Csak nem fát fog ültetni — mosolygott. — Ha kell. talán még azt is. — Hát akkor jó munkát — fejezte be. és az asztal fölött kezet nyújtott. Lám, lám, gondoltam, fölfelé ballagva a lépcsőn: kirúgás helyett drezdai kiküldetés, ez már igen! Még örülök is neki. Ha lesz rá időm, végigjárom a Zwingert. Felhívtam régi igazgatómat a műemlékvédelmi hivatalban, és megkértem, adjon ajánlólevelet abba a két kastélymúzeumba, ahol a porcelángyüjteményt akartam megvizsgálni, s ehhez a magánjellegű kutatáshoz szükségem volt a gondnokság jóindulatára. Hiába, a pecsét az pecsét. Az öregúr meg is ígérte, érdeklődött még a munkám és a hogylétem felől, felsóhajtott, hogy nem lett volna szabad engem elengednie onnan, aztán megköszöntem a szívességét és elköszöntem. Végül bekopogtam Zoubekhez. Elmondtam neki, hogyan jártam Dubinská asszonynyal, aki kereket oldott és én hoppon maradtam, majd megkértem, hogy ne feledkezzen meg rólam, ha netalán tudomást szerezne kiadó albérletről, persze, ha lehet, hosszabb időre... Dubinská asszony lakásában összecsomagoltam maradék holmimat, könyveket, füzeteket, jegyzettömböket, s egy hatalmas borítékot, tele fényképpel. Végül becsuktam a kopott, de hűséges, valamennyi utamra elkísérő bőröndöt, és fáradtan, mégis boldogan ágyba bújtam. Reggel majd leadom a lakáskulcsot az öreg házfelügyelőnek, elszaladok volt igazgatómhoz, az ajánlólevelekért, beindítom kiszolgált Feliciámat, és isten veled, város, isten veled, búbánat, isten veletek gondjaim, tudni sem akarok rólatok... Egy héttel később, vasárnap este érkeztem vissza a két morvaországi kastélymúzeumból, s egyenesen Viktor lakásához hajtottam. Megfeledkeztem a lakáskulcsról, becsöngettem és vártam, hogy Viktor ajtót nyisson. Csakhamar észbe kaptam, és a táskából előhalásztam a kulcsot. Odabenn állott, fülledt levegő fogadott, mintha a szoba hosszabb ideje lakatlan lett volna. A fehérneműtartón álló azália kókadozott, ujjammal megpiszkáltam a földjét, száraz volt, mint a tapló. A vászonredőnyök valamennyi ablakon lehúzva, a lakásban rend és tisztaság. A bőröndömet átvittem a szomszéd szobába, ott állt a rézágy. első itt-tartózkodásom fekhelye. A redőnyök itt is leeresztve, a levegő fullasztó. Felhúztam a redőnyt és ablakot nyitottam. Az asztalhoz lépve levelet pillantottam meg rajta. Az üres vázához támasztva állt, rajta a nevem. Szerettem volna megfürödni vagy legalább lezuhanyozni a fárasztó autózás után, de most mégis leültem az ágyra és föltéptem a borítékot. Megismertem Viktor jellegzetesen egyenetlen írását. Katerina, amikor legutóbb elmentél, hosszan gondolkoztam kettőnkről és önmagámról. Régóta ismerlek, nem is merem megszámolni, hány esztendeje annak, hogy Ondfej pincelakásában először találkoztunk. Kezdettől fogva úgy éreztem, mi ketten különösen közel állunk egymáshoz, pedig ennek a közelségnek a határait egyszer s mindenkorra megszabták a körülmények, s e határokat sohasem lépte át egyikünk sem. Nem beszélhetek a Te nevedben, egyedül a magaméban, márpedig én még a legkedvezőbb pillanatban, amely a közelségnél sokkal többet kínált még abban a pillanatban sem tudtam leküzdeni belső határozatlanságomat amely, egyre világosabban érzem, már-már a végzetemmé válik. Egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Ez így volt amióta az eszemet tudom. Eddigi életem látszólagos sikereit legalábbis a munkámat illetően, az engem segítő körülményeknek és a kedvező véletleneknek köszönhetem. Az én személyiségem a háború alatt alakult ki, akkor, amikor mint tudod, a birodalomban voltam kényszermunkán. Más emberként tértem vissza onnan, tele kételyekkel; elvesztettem a hitem az életben, mert ott az élet és a halál arca egy és ugyanaz volt (Folytatjuk) DÉNES GYÖRGY NYUGTALAN CSÖND A zűrös csönd ott patakzik már küszöböd alatt, ringatja Édened, amely nem is a tiéd, hiszen nem kérdez rá a szíved... Nézed a bérházak kusza rajzát, ahogy fényüket titkon elcsöppentik, ahogy összesúgnak, s a korcs éjszakában fölsejlik a lelkűk... Lent, a mélyben aranybogarak futosnak, nem szent szkarabeuszok, motoros példányai az emberi gondviselésnek, s e bogár-hadak egyre jobban szétáradnak a távolba vesző utak szövevényén és megkínzott agyadban tovább tapogatnak... Lelkedben nem csevegnek többé szelíd patakok, százszorszépek sem integetnek magányosan s egymásba folyva, egy nyír sem rezdül, egy fűszál sem hajlik, ' mert sívó föld már a képzelet s vergődve fordul lomha porba... Te már nem érted azt a romantikát mely önmagát emésztve lombosodik a bérházak közötti huzatban, termi kőrügyeit és vasvirágait mintha természetes elemében lubickolna, mintha kezdettől élne ez a forma... így szorít téged a jövő, ez a lihegő, sötét szörnyeteg, melynek rejtelmes szívébe nem láthatsz soha. Új és új fondorlatokkal csalogat, s te, mint megbűvölt lunátikus, vele lihegsz tovább beton falanszterek kifutópályáin át... És elsüllyedt világodból valaki szava visszakoppan: — Nem halhatsz meg nyugodtan! IVAN KRASKO SZÍVEM, SZÍVEM Szívem, szivem, bolond szívem, mért hagytad el csöpp aktodat? Hova száguldsz, merre vágtatsz, mondd, mi csábít ki csalogat? Kószálhatnánk hegyen-völgyön, szirommal szőtt lankán, réten; csalitoknak árnyas csöndje vágyadat lehűtné szépen. Nézd, a fű közt mennyi virág: mindenikük csupa derű! S berkünk egy-egy fáján, bokrán víg madarak serege ül! Lombok alján, patak partján furulya szól, dallam éled — napsugarat fonó vi/lők sorra játszanának véled! De te nem hallasz most, nem látsz, árván hagytad szűk aktodat... És csak vágtatsz, egyre vágtatsz, merre két éj-szem csalogat (SIMKÓ TIBOR FORDÍTÁSA) 11
