A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-10 / 24. szám
tisztán találtam a fehémemüs szekrényben, néhány pár zoknit és valami alsóneműt. Meg a pulóverét. Az előszobából még egyszer visszatértem, s a táskába beledugtam a Rodinról szóló könyvet. Ondrej kedvelte, de sohasem olvasta végig. Talán most rászánja magát. Három óra volt, amikor beléptem az intézet kapuján. Senki sem kérdezte, kit keresek. Felmentem az emeletre, de nem nyitottam be egyik szobába sem, hanem megkerestem a nővérek szobáját. Egy húszkoronással nyomatékosítva megkértem a fiatal ápolónőt, aki éppen kezet mosott, hogy adja át a holmit Ondrej Lánský úrnak. A kislány a fehérneműt elvette, a húszast nem. Bájos jelenség volt, szecessziós angyalarc. — Nem akar beszélni a doktor úrral? — kérdezte. — Nem, köszönöm, sajnos, sietek. — Üzenetet se adjak át... vagy üdvözletét? A kérdés váratlanul ért, hirtelenjében felelni sem tudtam rá. Az ajtóban, kifelé menet jutott eszembe: — Csak azt, hogy Abrahám doktor üdvözli. Nem mondhatnám, hogy új főbérlőm, Antonie Dubinská asszony, tárt karokkal fogadott volna. Ha Zoubek már jó előre meg nem nyugtat afelől, hogy jólelkű asszonyt ajánl, akinek megboldogult férje szintén újságíró volt, s aki ezért különösen jó szívvel viseltetik a szakma valamennyi képviselője iránt, ha mindezt nem tudtam volna, talán már a küszöbön sarkon fordulok, örökre búcsút mondva Dubinská asszonynak meg az albérletének. Dubinská asszony csak az ismerkedő fekete mellett — Így nevezte a csészékbe töltött híg, barnás löttyöt — enyhült meg kissé. Megtudtam, hogy egyetlen büszkesége Roman nevű fia, az orvos, a hires belgyógyász, akit idehaza minduntalan gáncsoltak és félreállitottak, ezért az ötvenes évek vége felé egy orvoskongresszus alkalmával Zürichben maradt, ahol ma már villája és két autója van. Édesanyjáról sem feledkezik meg, évente meghívja magához: nézzem csak meg, mennyi csodaszép dolgot kapott a fiától. Két nagy, ruhákkal, cipőkkel, kalapokkal zsúfolt szekrény tartalmát kellett türelmesen végigszemlélnem, s puszta udvariasságból még meg is dicsérnem. Viktortól nem vettem búcsút. Kapcsolatunk nem szakadt meg, csak éppen ezentúl úgy éltünk, ahogyan helyesnek tartottam. Aznap este egyébként meghívott vacsorára, mint mondta, megünnepeljük a költözésemet. Elfogadtam a meghívást, hálás voltam Viktornak, hogy olyan sokáig befogadott, és hálás voltam azért is, hogy elköltözésemet érzelemkitörések nélkül vette tudomásul. A homlokán a horzsolás már begyógyult. Zoubek úrnak fél kiló pörkölt kávéval fejeztem ki hálámat, de mert szabadkozott, kompromisszumos megoldást találtunk: a kávét kettesben fogjuk megiszogatni az ebédszünetek alatt. Újra elkezdtem az anyaggyűjtést mostoha sorsú könyvemhez. Gyűltek a jegyzetek, leírások, rajzok, de ennél tovább nem jutottam. Több időre, nagyobb nyugalomra lett volna szükség ahhoz, hogy munkám végére jussak. A szerkesztőségből is eltűnt a nyugalom. Nap mint nap hitelesebbnél hitelesebb értesülések járták be az emeleteket és az irodákat arról, ki bukott meg, kinek a trónja ingadozik, az ügyeletes kiválasztottak és kedvencek közül melyiknek a csillaga emelkedik kozmikus sebességgel az ég felé, ahol már amúgy is egymást érik a hasonló üstökösök. Megszólalt a telefon. — A főszerkesztő elvtárs hivatja. Mi a csoda, gondoltam, miközben megigazítottam a hajam, mint aki találkára készülődik, miféle kőkorszaki módszerek ezek, aztán fogtam a jegyzetfüzetemet és a ceruzámat, mert a főszerkesztő elvárta, hogy utasításait vagy az általa megszabott feladatokat a szerkesztők gondosan és hiánytalanul feljegyezzék. Lementem egy emelettel lejjebb, s bekopogtam. A titkárnő csak a fejével intett a főnök ajtaja felé: mehetek. Ismét kopogtam, megvártam az elnyújtott tesséket, és beléptem. A főszerkesztő ezúttal kávét hozatott számomra. — Igen érdekes könyv jelent meg nemrégiben, kartársnő: A cseh avantgarde és a mai cseh művészet. A szerzőjét bizonyára ismeri, Arnold Struna írta, a képzőművészeti szövetség új főtitkára. — Elhallgatott, a titkárnő most hozta be és tette elém a gyüszűnyi kávét. Amikor becsukódott az ajtó, folytatta: — Arra kérem, szenteljen megkülönböztetett figyelmet ennek a könyvnek. Megint elhallgatott, s én gyorsan kiittam a kávémat, mert megértettem, hogy a kihallgatás véget ért, további jelenlétem nemkívánatos. Még cigarettára sem mertem gyújtani. — Nagyon fontos, hogy Struna főtitkár könyvét szakmailag megalapozott, színvonalas írásban méltassuk. Köszönöm. Rövid, de velős beszéd. Az ajtó felé tartva még ennyit hallottam: — Szeretném, ha a legközelebbi számok valamelyikében megjelenne. — Megpróbálom — mondtam hátranézve, s behúztam az ajtót. A könyv, amelyet a főnök a kezembe nyomott, szokatlanul súlyos volt. Arnold Struna, böngésztem az emlékezetemben, annyi rémlik, hogy festő is, díszlettervező is, művészeti író is. Mindenhez ért egy kicsit, de sebaj. A könyve valóban sokat nyomhatott. Már a folyosón türelmetlenül kinyitottam, ahá, vastag és súlyos krétapapir: a kötet fele reprodukció és fényképmelléklet. Arra kérem, szenteljen megkülönböztetett figyelmet ennek a könyvnek ... Az egész hetet, valamennyi estémet a könyvnek szenteltem, miatta lemondtam Viktor vacsorameghívását, s két éjszakámat is rászántam, mert végre nyugodtan dolgozhattam, egyedül voltam a lakásban Igen, egyedül, Dubinská asszony ugyanis elutazott. Belgyógyász fia hívta meg magához Zürichbe. Már össze is csomagolt, amikor egy este elbúcsúzott tőlem: látja, egy bőrönd, mondta, minek cipelnék magammal annyi mindent arra a néhány napra. Megkért, ne felejtsem el öntözni a fikuszát, ha posta jönne, levél vagy utalvány, legyek szíves az asztalára tenni, én pedig jó utat. kellemes pihenést és szerencsés hazatérést kívántam, majd búcsúzóul ittunk egy-egy csésze kávét, s most sem kellett tartanom tőle, hogy álmatlanságot okoz. A háziasszonyom tehát elutazott, én meg befejeztem a könyvet de nem tudtam, mitévő legyek. Csak ültem az asztalnál az érintetlen papírlapok fölött, és rágtam a toliamat, akár egy diáklány, aki nem tudja megoldani a leckét. A könyv ugyanis nem tetszett. Nem tetszett, sőt fölháborított. Felszínes eszmefuttatásokkal megfejelt fércmű volt, híján a mélyebb megalapozottságnak. Struna meg sem említett jó néhány olyan művészt, akinek szerepe volt az avantgarde vagy a jelenkor művészetében, mintha sohasem hallott vagy nem akart volna hallani róluk. (Folytatjuk) KONCSOL LÁSZLÓ KARD-SZÁRNYAIN A zöld homály, a szellemek. Kard-szárnyain a rém s az árnya. Lent, fent, körül egy térbe tárva. Fák, oszlopok. Lomb, mennyezet. Sötétlő, fénylő rengeteg. Csak egy kicsiny kört, mint a lámpa . . . A kör mögött a semmi szája. Az ágon tépett toll remeg. A karcsú kórus, néma fák. Lomb-ívet bontott minden ág. Tárt ág-karok közt jár a szellő. Viharszél serken, szárnyra kel. Hajlong a kórus, énekel. Recsegve indul rám az erdő. BARAK LÁSZLÓ FEJEMBEN KEGYETLEN Egész nap bámul rám a Nap, jól jönne már egy szalmakalap; egész nap bámul rám a Nap — szobám falai gumifalak... SÁNDOR KÁROLY HELYZETJELENTÉS Ez már nem is csak fásulás bennem — kövülés Nehezül valami bennem kövül és nehezül valami bennem BOLDOGSÁG Fotó: BILSKÝ VLADIMÍR 11
