A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-10 / 24. szám

KAREL HOUBA 24. Fölpillantott egy megvert kutya tekinteté­vel. — Hánykor indul a reggeli gép? — Kilenc húszkor. — Korán kell kelnünk. Amíg innen ki­érünk a repülőtérre ... Bevégeztetett. A sajtot magam ettem meg, a jókora darab fehér kenyeret is, száraz volt, de ízletes, ropogtattam az aranyszínűre pirult vékony kenyérhéjat, bort ittam rá, és érez­tem, mint lesz egyre nehezebb a szemhé­jam. Terveztem még egy utolsó sétát a környéken, de amint Viktor újra elnyúlt az ágyon, megkérdeztem, szüksége van-e még valamire, jó éjszakát kívántam neki, és át­mentem a szobámba. Levetkőztem, kinyi­tottam az ablakot, és bámultam a reklámfé­nyes utcát. Az élet most zajosabb volt odalenn, mint reggel vagy estefelé. A szemközti házban is üzemelt egy kisebb trattoria, nyitott ajtaján élénk zsivaj szűrődött ki, valaki énekelt, az utcán egyre-másra autók húztak el, egyik sem dudált, elvétve fékcsikorgás hasított bele az éjszakába, a szemközti házsor tetőin túl további háztetők, kupolák és tornyok látszottak; az Örök Város kővé dermedt óceánja. Holnap ilyen tájban már otthon leszek. Talán még a szerkesztőségbe is benézek. Milyen különös, gondoltam, egyáltalán nem érzem bánatosnak magam amiatt, hogy rövidesen búcsút kell vennem ettől a város­tól, amelyben oly keveset láthattam s mégis annyi mindent éltem át. Nem voltam szo­morú. mert örültem az elutazásnak. A haza­utazásnak. Valóban különös ... Egy délelőtt kopogtak a szerkesztőségi szobám ajtaján. A küszöbön Abrahám doktor állt. Alig ismertem rá, olyan öreg lett. Kávéval kínáltam, de nem kért, nem tesz jót a gyomrának. Fekélye van. Csak ült az asztal­nál, nézelődött, kerülte a pillantásomat, nyilván maga sem tudta, hogyan kezdje. — Ne haragudjon, hogy zavarom. Jóma­gam is sokat üldögéltem ilyenféle sivár irodahelyiségekben, és körmöltem — szólalt meg kis idő elteltével. — Fárasztó robot az újságírás, aki nem próbálta, nem is hinné, mennyire az. — Én szeretek itt lenni — válaszoltam. — Olvastam a legutóbbi írásait. Ügyesek. Nem köszöntem meg ezt a bókot, azt hiszem, nem is várta. Hallgattam, feszült kíváncsisággal vártam a folytatást, de nem akartam kérdezősködni, mi késztette őt arra, hogy felkeressen. Végre nekifogott, persze még akkor sem tért azonnal a tárgy­ra. — Igyekszem figyelemmel követni, mi új­ság a művészet területén. Új nevek, új tehetségek bukkannak fel, az utóbbiak per­sze nem túlságosan nagy számban. Az én időmben bezzeg ... De hát épp ezért kelle­ne jobban megbecsülnünk őket, jobban vi­gyáznunk rájuk... — Vigyáznunk? — Úgy értem, ügyelnünk kellene rájuk, hogy ne kövessenek el ostobaságokat. — Mint például kicsoda? — Elhatároz­tam, hogy elébe megyek az általánosítgatá­­soknak. — A férje, Ondfej, aggódom miatta. Rágyújtottam, mint mindig, amikor elfogott az idegesség. Abrahám doktor megviseltnek és betegnek látszott, észrevettem azt is, hogy a kabátujja jócskán megkopott a kö­nyökén, és az egyik cipője nem volt befűzve. Hirtelen öregedett meg, a szeme azonban ugyanolyan kedvesen csillogott, mint azelőtt, s amikor beszélt, a szemembe nézett, nem valahová a fejem fölé. — Többet iszik, mint amennyit elbír, már kétszer vitték a kijózanítóba, ráadásul bele­kötött egy rendőrbe, állítólag tettlegességre is sor került. Hazaengedték, de jobban kéne vigyáznia magára. • — Azért keresett föl, hogy ezt közöljem Ondrejjal? — Maga még mindig Ondrej felesége, Katerina. Már a nyelvemen volt, hogy csak voltam, papíron ugyan még házastársak vagyunk, de különben nem. Aztán mégis lenyeltem a megjegyzésemet, szerencsére idejében rá­jöttem, hogy Abrahám nem értene meg, s nem is adna igazat nekem. De hazudni sem akartam, nem voltam hajlandó megígérni olyasmit, amit úgysem teljesítenék. — Most otthon van? — kérdeztem végül, amikor a csend már kezdett kínossá válni. — Egy hete elvonókúrán van, a harmadik botránya után szállították be ... — És ön meglátogatta ? — A kezelőorvosával beszéltem. Két-há­­rom hét múlva hazaengedik, ha jól viseli magát és javul az állapota. Fehérneműre volna szüksége ... Elmentem volna érte a lakására magam is, de nincs kulcsom. — Köszönöm, hogy idefáradt, hogy segí­teni akar — mondtam és felálltam. Abrahám doktor nehézkesen feltápászkodott. — A lábam rendetlenkedik, nem akar szót fogadni — mentegetőzött, aztán kezet nyúj­tott, egy pillanatig száraz tenyerébe fogta a kezemet, majd fejébe nyomta a kalapját és kicsoszogott. Mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót, utánaszóltam: — Hol fekszik? — Az elmegyógyintézetben. — Némán bólintottam, mire ő hozzátette: — Első eme­let, hármas szoba. Az órámra néztem. Két óra volt. Elnyomtan a cigarettát, otthagytam a ká­vét, magamra kaptam a kabátomat, és már a folyosón voltam, amikor hátulról a nagy ha­lom kefelevonatot cipelő Zoubek szólt rám: — Elmegy? — El kell intéznem valamit — kiáltottam vissza, futás közben. — És visszajön még? — Nem tudom, de aligha. — Akkor majd holnap benézek magához az albérlet ügyében. — Csak nem talált valamit? — De, talán igen. — Hát ez óriási, holnap várom, és addig is köszönöm I A lakáskulcs ott volt a karikán a többi kulcsom között, Viktor lakásának kulcsa mellett. Kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó vagy tolvaj, azzal a különbséggel, hogy én nem tapogatóztam tolvaj módjára, hanem biztosra mentem. Ondfej szobájában mintha forgószél pusz­tított volna: a karosszék fölborult, a padlón szanaszét poharak, az asztal mindkét fiókja kirángatva, alattuk egy csomó szétszórt pa­piros. Benyitottam a műterembe, és megder­medtem a látványtól: mintha valamennyi szobrot egy örült kaszabolta volna le, a padlón levágott és összeszabdalt karok, fe­jek megcsonkított törzsek hevertek. Csak az én szobám volt ugyanúgy, aho­gyan régen. Itt nem nyúltak semmihez. Még a vánkos is úgy feküdt az ágyamon, ahogy utoljára fölráztam, aznap, amikor estefelé végleg otthagytam Ondfejt. A kamrában tartottam a bevásárlótáská­kat, ott voltak most is. Az egyikbe beletettem Ondfej két ingét, egy pizsamát, az egyetlent, amelyet még 10

Next

/
Thumbnails
Contents