A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-10 / 24. szám
KAREL HOUBA 24. Fölpillantott egy megvert kutya tekintetével. — Hánykor indul a reggeli gép? — Kilenc húszkor. — Korán kell kelnünk. Amíg innen kiérünk a repülőtérre ... Bevégeztetett. A sajtot magam ettem meg, a jókora darab fehér kenyeret is, száraz volt, de ízletes, ropogtattam az aranyszínűre pirult vékony kenyérhéjat, bort ittam rá, és éreztem, mint lesz egyre nehezebb a szemhéjam. Terveztem még egy utolsó sétát a környéken, de amint Viktor újra elnyúlt az ágyon, megkérdeztem, szüksége van-e még valamire, jó éjszakát kívántam neki, és átmentem a szobámba. Levetkőztem, kinyitottam az ablakot, és bámultam a reklámfényes utcát. Az élet most zajosabb volt odalenn, mint reggel vagy estefelé. A szemközti házban is üzemelt egy kisebb trattoria, nyitott ajtaján élénk zsivaj szűrődött ki, valaki énekelt, az utcán egyre-másra autók húztak el, egyik sem dudált, elvétve fékcsikorgás hasított bele az éjszakába, a szemközti házsor tetőin túl további háztetők, kupolák és tornyok látszottak; az Örök Város kővé dermedt óceánja. Holnap ilyen tájban már otthon leszek. Talán még a szerkesztőségbe is benézek. Milyen különös, gondoltam, egyáltalán nem érzem bánatosnak magam amiatt, hogy rövidesen búcsút kell vennem ettől a várostól, amelyben oly keveset láthattam s mégis annyi mindent éltem át. Nem voltam szomorú. mert örültem az elutazásnak. A hazautazásnak. Valóban különös ... Egy délelőtt kopogtak a szerkesztőségi szobám ajtaján. A küszöbön Abrahám doktor állt. Alig ismertem rá, olyan öreg lett. Kávéval kínáltam, de nem kért, nem tesz jót a gyomrának. Fekélye van. Csak ült az asztalnál, nézelődött, kerülte a pillantásomat, nyilván maga sem tudta, hogyan kezdje. — Ne haragudjon, hogy zavarom. Jómagam is sokat üldögéltem ilyenféle sivár irodahelyiségekben, és körmöltem — szólalt meg kis idő elteltével. — Fárasztó robot az újságírás, aki nem próbálta, nem is hinné, mennyire az. — Én szeretek itt lenni — válaszoltam. — Olvastam a legutóbbi írásait. Ügyesek. Nem köszöntem meg ezt a bókot, azt hiszem, nem is várta. Hallgattam, feszült kíváncsisággal vártam a folytatást, de nem akartam kérdezősködni, mi késztette őt arra, hogy felkeressen. Végre nekifogott, persze még akkor sem tért azonnal a tárgyra. — Igyekszem figyelemmel követni, mi újság a művészet területén. Új nevek, új tehetségek bukkannak fel, az utóbbiak persze nem túlságosan nagy számban. Az én időmben bezzeg ... De hát épp ezért kellene jobban megbecsülnünk őket, jobban vigyáznunk rájuk... — Vigyáznunk? — Úgy értem, ügyelnünk kellene rájuk, hogy ne kövessenek el ostobaságokat. — Mint például kicsoda? — Elhatároztam, hogy elébe megyek az általánosítgatásoknak. — A férje, Ondfej, aggódom miatta. Rágyújtottam, mint mindig, amikor elfogott az idegesség. Abrahám doktor megviseltnek és betegnek látszott, észrevettem azt is, hogy a kabátujja jócskán megkopott a könyökén, és az egyik cipője nem volt befűzve. Hirtelen öregedett meg, a szeme azonban ugyanolyan kedvesen csillogott, mint azelőtt, s amikor beszélt, a szemembe nézett, nem valahová a fejem fölé. — Többet iszik, mint amennyit elbír, már kétszer vitték a kijózanítóba, ráadásul belekötött egy rendőrbe, állítólag tettlegességre is sor került. Hazaengedték, de jobban kéne vigyáznia magára. • — Azért keresett föl, hogy ezt közöljem Ondrejjal? — Maga még mindig Ondrej felesége, Katerina. Már a nyelvemen volt, hogy csak voltam, papíron ugyan még házastársak vagyunk, de különben nem. Aztán mégis lenyeltem a megjegyzésemet, szerencsére idejében rájöttem, hogy Abrahám nem értene meg, s nem is adna igazat nekem. De hazudni sem akartam, nem voltam hajlandó megígérni olyasmit, amit úgysem teljesítenék. — Most otthon van? — kérdeztem végül, amikor a csend már kezdett kínossá válni. — Egy hete elvonókúrán van, a harmadik botránya után szállították be ... — És ön meglátogatta ? — A kezelőorvosával beszéltem. Két-három hét múlva hazaengedik, ha jól viseli magát és javul az állapota. Fehérneműre volna szüksége ... Elmentem volna érte a lakására magam is, de nincs kulcsom. — Köszönöm, hogy idefáradt, hogy segíteni akar — mondtam és felálltam. Abrahám doktor nehézkesen feltápászkodott. — A lábam rendetlenkedik, nem akar szót fogadni — mentegetőzött, aztán kezet nyújtott, egy pillanatig száraz tenyerébe fogta a kezemet, majd fejébe nyomta a kalapját és kicsoszogott. Mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót, utánaszóltam: — Hol fekszik? — Az elmegyógyintézetben. — Némán bólintottam, mire ő hozzátette: — Első emelet, hármas szoba. Az órámra néztem. Két óra volt. Elnyomtan a cigarettát, otthagytam a kávét, magamra kaptam a kabátomat, és már a folyosón voltam, amikor hátulról a nagy halom kefelevonatot cipelő Zoubek szólt rám: — Elmegy? — El kell intéznem valamit — kiáltottam vissza, futás közben. — És visszajön még? — Nem tudom, de aligha. — Akkor majd holnap benézek magához az albérlet ügyében. — Csak nem talált valamit? — De, talán igen. — Hát ez óriási, holnap várom, és addig is köszönöm I A lakáskulcs ott volt a karikán a többi kulcsom között, Viktor lakásának kulcsa mellett. Kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó vagy tolvaj, azzal a különbséggel, hogy én nem tapogatóztam tolvaj módjára, hanem biztosra mentem. Ondfej szobájában mintha forgószél pusztított volna: a karosszék fölborult, a padlón szanaszét poharak, az asztal mindkét fiókja kirángatva, alattuk egy csomó szétszórt papiros. Benyitottam a műterembe, és megdermedtem a látványtól: mintha valamennyi szobrot egy örült kaszabolta volna le, a padlón levágott és összeszabdalt karok, fejek megcsonkított törzsek hevertek. Csak az én szobám volt ugyanúgy, ahogyan régen. Itt nem nyúltak semmihez. Még a vánkos is úgy feküdt az ágyamon, ahogy utoljára fölráztam, aznap, amikor estefelé végleg otthagytam Ondfejt. A kamrában tartottam a bevásárlótáskákat, ott voltak most is. Az egyikbe beletettem Ondfej két ingét, egy pizsamát, az egyetlent, amelyet még 10
