A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-20 / 21. szám
sok, hogy a gyerekeknek nincs hallásuk, zenei érzékük, nem szívesen tanulnak verset, olvasnak mesét — nem tudnak játszani. A nevelés összetett, nehéz feladat. Célunk viszont csak az lehet, amit a XVI. kongreszszus fö beszámolója így fogalmazott meg: „Minden törekvésünk értelme, hogy sokoldalúan fejlett személyiséget neveljünk, gondolat- és érzelemvilágát szocialista elveink, erkölcsi normáink és értékrendszerünk szerint formáljuk úgy, hogy előtérbe kerüljenek az új társadalom gazdájának és alkotójának legnemesebb vonásai." A Vili. Dunamenti Tavaszra készülünk, a gyermekszínjátszók, a kisszínpadok. bábjátszók, vers- és prózamondók központi versenyére, amelyet a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének Központi Bizottsága rendez meg a csehszlovák dolgozó nép februári győzelme 35. évfordulójának jegyében. A vendéglátók ezúttal is a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási és városi szervek, beleértve a járási népművelési központot és a városi művelődési otthont. Nincs ok ezen változtatni, hiszen mindig jó vendéglátók voltak, arról már nem is beszélve, hogy ott Dunaszerdahelyen született meg az ötlet, hogy ilyen seregszemlét kell rendszeresíteni a gyermekek számára. A sokoldalúan fejlett személyiség formálásának kitűnő eszköze ez katársnőm, Kótor Mária. Csak minden második nap dolgozunk, reggel hattól délután fél négyig. Leporoljuk a ventillátorokat, a vízcsöveket, a plafonokat; felkaparjuk az utakat. A szalagokról összeszedjük a tojást. Az előcsarnokban levő fő szalagra nyolc futószalagon érkezik a tojás. Ezt kartonokba szedjük s előkészítjük az elszállításra, mert az autó naponta jön érte. A mi dolgunk az átvételi elismervény aláíratása is. — És a baromfi etetése? — kérdem. Az előcsarnokban levő kapcsolótáblára mutat. — Reggel bekapcsoljuk az etetőláncot, s az helyére szállítja a kész eledelt. Nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy a készítmény nem szóródik-e ki, nem kell-e leállítani a szállítást. Ha baj van az etetölánccal, azonnal jelentjük a karbantartónak. — Ez gyakran előfordul? a rendezvénysorozat, bővíti az iskolai tananyagot, fejleszti a gyerekek anyanyelvi és zenei kultúráját. A nevelés nehéz, összetett feladat. Sokat beszélünk arról is, hogy gyermekeink manapság félénkek, nem mernek a nagy nyilvánosság előtt szerepelni, csöndben visszahúzódnak, szinte az érdektelenség határát súrolja magatartásuk. Komoly pedagógiai felkészültséget igényel változtatni ezen, s néha bizony kudarccal végződik a sok-sok kísérletezés. A módszerek sokfélék, én mégis kiemelem azt, amelyet a Dunamenti Tavasz biztosít: a nyilvános szereplés valamilyen amatőr művészeti csoport tagjaként. Teszem ezt annál inkább, mert az előkészületek folyamán is közel ezer gyermeket láttam szerepelni. figyelhettem meg viselkedésüket, magatartásukat a fellépés előtt, után. A látott gyerekek tudnak játszani, bátrak, fellépésükből, a beszélgetéseken kinyilvánított nézeteikből sugárzik az önbizalom, a magabiztosság, és ami talán még ennél is fontosabb — minden érdekli őket. így tanulnak egymástól bábokat készíteni, dalokat, verseket, tánclépéseket. A gyermek jellemének formálásában ez a módszer vall talán a legritkábban kudarcot. A Vili. Dunamenti Tavaszt köszöntve fontosnak tartom mindezt elmondani, még ak— Van, hogy hosszabb ideig semmi gond nincs, de olyan nap is akad, amikor többször is elromlik. Az előcsarnok szinte ragyog a tisztaságtól. — Ezt naponta felmossuk. Nagyon ügyelünk a rendre, tisztaságra. Még valamire felfigyelek: egy faliújságra. — Én szerkesztem — mondja szerényen Faskó Ilona. — Éppen mostanában akarom kicserélni a kirakott anyagot. Ez az én feladatom. De nemcsak ennek a faliújságnak a szerkesztése, hanem azé is, amelyik az öltözőben van ... Ha látom, hogy valaki nem úgy végzi a rábízött feladatot, ahogy kellene, szóvá teszem. Ahhoz persze, hogy ezt meglehessem, a saját munkámat kell kifogástalanul végeznem. Azt nem tudnám elviselni, hogy valaki énrám, helyettem dolgozzon. Ez a munka különösen érdekel, s nem'mennék el innen. Tudom, mit csinálok és miért. A Dunamenti Tavasz előadásán 1981-ben kor is, ha többszörösen hangoztatott tényeket ismétlek meg. Lényeges kiemelni még egyszer — sokadszor —, milyen fontos munkát végez az a pedagógus, akinek szabad idejét ilyen jellegű tevékenység tölti ki. Mert azon kívül, hogy a közös társadalmi célok megvalósítását segíti elő, alkotó egyéneket és közösségeket is nevel. Olyan embereket, akiknek értékrendszere, gondolat- és érzelemvilága gazdag, ezáltal elveikben szilárdabbak, erkölcsi magatartásformáik kifinomultabbak. A pedagógus-rendező egyúttal az irodalmi, anyanyelvi és zenei nevelést is hatékonyabbá teszi. Amikor nevelésről és egyúttal amatőr művészeti tevékenységről van szó, a szülőket is meg kell említeni. Rég bebizonyított igazság, hogy mindennemű nevelés alapja a családi nevelés. Gyermekének segít az a szülő, aki megérti, hogy nem önmaga megvalósíthatatlan álmait kell gyermekének megvalósítania, hanem személyiségét kell kibontakoztatnia. S ha a gyermek igényli az ilyen jellegű művészeti tevékenységet, a legnagyobb hiba lenne ezt megtiltani neki, s kétes értékű és kimenetelű nyelvtanulásba, zongorázni tanulásba hajszolni őt. A pedagógusokon kívül tehát köszönet jár azoknak a szülőknek is, akik nem gátolják gyermeküket az amatőr művészeti munka végzésében, sőt ösztökélik őket ebben. Csaknem ötszáz gyermek vesz részt a Vili. Dunamenti Tavasz központi vetélkedőjén. Bizonyára elmondják majd barátaiknak, hogy otthon, a járási vagy a kerületi fordulóban kiket, milyen csoportokat előztek meg. így kerekedik majd ki az a több mint ezerötszázas szám, amely a mozgalom erősségét tükrözi, s arról tanúskodik, hogy egyre több szülő és pedagógus érti meg e nevelési forma szükségességét, fontosságát, hatóerejét. Ez a szám bizonyítja hogy nincs válságban az amatőr művészeti mozgalom, sőt, a jövőt illetően derülátók lehetünk, hiszen nő az utánpótlás, amely bizonyára magasabb szinten, igényesebben dolgozik majd. elmélyültebb műsorpolitikával. A CSEMADOK Központi Bizottsága és a társrendezők nevében köszönöm a gyerekeknek, a pedagógusoknak, a szülőknek az eddig elvégzett munkát. Azoknak, akik eljutottak a Dunamenti Tavasz központi versenyére, további sikeres szereplést, magas művészi értékű előadásokat kívánok, a közönségnek pedig jó szórakozást, s azt, hogy a látottak egyre több gyereket, pedagógust, szülőt ösztönözzenek hasonló tevékenységre. Igazságosnak tartom, hogy nemcsak az órabért kapjuk meg, hanem a kitermelt tojás mennyisége után is fizetnek bennünket. A Koopera termelőrészlege tavaly elnyerte a vándorzászlót s Faskó Ilona egyik kívánsága, hogy továbbra is náluk maradjon. — Mit szeret a munkájában? — Azt, ha sok a tojás. Ha teljesítjük a tervet és nincs üzemzavar — mondja, majd még egyszer körüljáratja fürge tekintetét a csarnokon, hogy mindent rendben hagyott-e. Aztán kulcsra zárja a vasajtót, s elindul az öltöző felé. Lehet, arra gondol, mi mindent kell még tenniök azért, hogy a vándorzászló az övék maradjon. FÜLÖP IMRE Hétvégi levél Egy hűvös, esős tavaszi reggelen ütök a városi autóbuszban. Véletlenül nincs is teli. Az utasok egy része morózusan nézeget ki a párás, könnyező ablakon, a többiek magukba merülve, szótlanul, álmosan a hétköznapi munka előttük álló feladatain töprengenek. Csöndes bágyadtság terjed a levegőben. Ám az egyik megállónál mégis történik valami. Egy fekete bogárszemű kislány — olyan négyéves forma — anyukája kezét erősen fogva, libben be a buszba. Amikor talpraáll, csillogó szemmel körülnéz, hangosan köszön a buszvezetőnek és a többieknek is: — Jó reggelt kívánok, sofőr bácsi! Jó reggelt bácsik, nénik! Az álmos emberek arca egyszerre felderül. Hirtelen mozgolódás támad a buszban, mindenki a szomszédja felé fordul, beszélgető kedve kerekedik, mosolyognak, magyaráznak, integetnek a kislány felé. Ő pedig csodálkozó, őszinte nagy szemekkel tekint körűi, mint aki jót végezte dolgát és odabújik a rávetődő tekintetektől szégyenlősen piruló fiatal anyukájához. A „sofőr bácsi" fütyörészve vezeti tovább az autóbuszt vidáman recseg a motor is. mintha méty basszushangon énekelne a szemerkélő esőben. Ki tudja, hol tanulta a kislány, hogy mindenkinek köszönni kell. Mert a köszönés az emberi tiszteletadás alapja. Talán az óvodában ? A nagyapja, nagyanyja, a szülei tanították ? Az is meglehet — nem akarok még gondolni se rá — hogy ha leszállnak, az anyukája jól megszidja: Nem való a buszban, vagy az utcán ismeretien embereknek köszönni! És ne adja az ég. talán a kislány meg is fogadja a jótanácsot és többet már nem köszön rá a sofőr bácsira, a reggeli utazókra. S utazhatunk megint bágyadtan, napi gondjainkba merülve. Azért írtam le e kis történetet oly részletesen, mert nálunk — tisztelet a kivételnek — egyre ritkábban köszönnek a fiatalok a felnőtteknek és a felnőttek egymásnak. Ha mégis, akkor is csak valamit morognak az orruk alatt. Vehetem köszönésnek, de szitoknak is. Az ülőhely átadásáról most nem is beszélek, hiszen, erről már karcolatok tömege látott napvilágot A valamikori iskoláskönyvekben versbe szedett illemszabályok voltak, amelyek a viselkedés elemi normáit rögzítették és vésték a nebulók agyába. Tudom, a mai mhanó világunkban az ehhez hasonló versikék, klapanciák tanulása elavult dolog. Nem is lehet számonkérni, bemagolni. De valamit tenni kellene, hogy az egymás iránti kölcsönös tisztelet az udvariasság, a megbecsülés ne legyen ritka, mint a fehér holló. Mert a felnőttek a gyermek szemében a példaadók. És ha az üzletben az eladó még köszönésre sem méltatja azt a vevőt aki véletlenül gyermekeivel megy vásámlni. ne csodálkozzunk, hogy a gyerek ezt majd utánozni fogja. Az emberek nagy része, mint a köszönő kislány esete is bizonyítja, örül a tiszteletadásnak, az őszinte megbecsülésnek. Azt szoktuk mondani, hogy a köszönés pénzbe nem kerül. Ne mérjük hát drágán. Éljünk vele és tanítsunk meg másbkat is rá. Akkor nem lesz többé szokatlan, mosolyt fakasztó eset de természetes, mindennapi, emberi dolog. NESZMÉRI SÁNDOR, a CSEMADOK KB titkára Prand! Sándor felvételei 3
