A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-13 / 20. szám
NÉHÁNY JEGYZET AMATŐRSZÍNJÁTSZÁSUNK KÉT ÉVTIZEDES MUNKÁJÁRÓL • HELYZETEK ÉS LÁTÓSZÖGEK • A JUBILEUMI JÓKAI-NAPOK ELŐTT sabb eseményének. Nos, mindennek tudatában talán nem csoda, ha úgy tűnt föl nekem, hogy amatőr színjátszásunk két évtizedes munkájáról szólva jobbára csupán a tanulságok, tapasztalatok, esetleg az elért eredmények összegezése lesz a feladatom. Ám aztán, amikor gondolatban rendezgetni kezdtem tollhegyre kívánkozó mondanivalómat, akkor döbbentem rá, hogy az elmúlt húsz esztendő emlékeinek sorjázása kapcsán — tulajdonképpen műkedvelő színjátszó mozgalmunk jelenét s jövőjét érintő, alapvető fontosságú kérdésekről van szó! Mert gyakorlati szemmel nézve: mit is jelent amatőr színjátszásunkban a Jókai-napok első évfolyamától eltelt két évtized? Nyilvánvaló, hogy nem pusztán sikerekkel fémjelzett húsz esztendőt, hanem legalább ugyanennyi gondot, különféle tanulságokat rejtő, felemás síkénél járó próbálkozást, illetve a csoportok ideig-óráig tartó tündöklésének, elhallgatásának, esetleges újjászületésének körforgását is. De tartsunk sorrendet! Több esztendei postám érdekesebb leveleinek halmazából, amatőrhelyzetünket jellemezve, hadd idézzek két címemre érkezett tudósítást. Az egyiket egy dél-szlovákiai kisközségben adták postára: „Kedves Barátom! Mellékelten visszaküldöm a műsorfüzeteket, amelyekkel készségesen a segítségünkre voltál. Az emlékműsor valóban jól sikerült, tetszett a közönségnek is, a járási népművelési központ megbízottjainak is. Segítségedet köszönöm. A nyári és az őszi politikai évfordulók előtt ismét jelentkezem műsoTHÁLIA VARÁZSÁVAL A téma: a Jókai-napok két évtizednyi tapasztalatainak összegezése könnyűnek ígérkezett, hiszen riporterként, zsűritagként, esetleg szakmai előadóként; korábban pedig aktív szereplőként, majd műsorrendezőként jómagam is több mint negyedszázada járom szavalóink, prózamondóink, műkedvelő színjátszóink különböző szintű fesztiváljait. Sőt! Mindmáig személyes emlékként élnek bennem azok a felejthetetlen napok, amikor huszonnyolc esztendővel ezelőtt Komáromban (Komárno) megrendezték a csehszlovákiai magyar szavalok első országos versenyét, amelynek prózamondói között — harmadikos kisdiákként — én is ott lehettem ... Azóta bizony alig múlt el esztendő, hogy májusban, a szép szó komáromi ünnepein ne lettem volna vendége Jókai Mór hangulatos, s mit tagadjam, számomra különösen kedves szülővárosának. Ma már kevesen tudatosítják, hogy ezekből a hagyományossá vált (a MATESZ időközben lebontott székházában, a magyar tanítási nyelvű gimnázium aulájában és a Dunamenti Múzeum termeiben rendezett) országos szavalóversenyekből nőtte ki magát — a párt és állami szervek hathatós támogatásával — a mai Jókai-napok rendezvénysorozata. Az a seregszemle, amelyet immár húsz éve joggal tartunk nemzetiségi kulturális életünk egyik legrangorügyben, kérlek, már most gondolkozz! És ajánlhatnál végre valami betanulásra érdemes színdarabot is. Gondolkozz ezen, jó?!" A másik borítékban egy tetszetős meghívót találtam, amely arról értesített, hogy a kassai (Košice) Pinceszínpad sajátos hangulatú „zsebszinházában" mutatja be Szegény Francois című műsorát. A meghívó mellé pontos játékrendet is mellékeltek, mármint hogy a premieren kívül, milyen további időpontokban játsszák ismét a saját szerkesztésű, Villon életét és munkásságát idéző produkciót. E két levél az amatőr színjátszás két szélsőségét érzékelteti — a csoportok ambícióit, lehetőségeit és működési körét illetően. A két szélső pont között pedig ott „lebeg", illetve hát váltakozó sikerrel működik, szerveződik, átalakul, feloszlik s újratoborzódik az a kereken száz hazai magyar amatőr kisszínpad vagy felnőtt színjátszó csoport, amelyekről a statisztikák tájékoztatnak. És amelyekre — sajnos — a közvélemény aligalig figyel, mert látószögét lényegében meghatározza az élvonalba tartozó néhány együttes; s torzítja az a három-négy csoport, amely ki tudja mi okból, de évről évre elsősorban a műsorszerkesztés meghökkentően eklektikus fordulataira építi programját. De mert a horizont, legalábbis teljes egészében, sohasem látható, mindenki mást-mást vesz észre belőle. Ki-ki különböző emlékek örömével, vagy rossz szájízzel közeledik az amatőrök felé. Néhány hivatásos színész és rendező idegenkedik, mondván: amatőr színjátszó mozgalmunkra egyfajta egy helyben topogás. sőt visszaesés jellemző, ami a hivatásos színházművészet hitelét is rontja. Az újságírók? Ők az elmélyültebb munkát, a bátrabb kísérletezést s nem utolsósorban a hivatásos színházi szakemberek hathatósabb segítségét kérik számon, rámutatva egyben a darabválasztás és -értelmezés, illetve a színpadi megjelenítés évről évre ismétlődő gondjaira. A művelődéspolitikai irányítók a közéletiséget, a popularitást, a közművelődésben való aktív részvételt igénylik; a nagyközönség java viszont a szórakoztató műsorokat kedveli. Amatőr rendező, csoportvezető legyen a talpán, aki folyamatosan emelkedő művészi szinten tud eleget tenni e sokrétű követelményrendszernek. Egy nézőpontban azonban valamennyi szándék megegyezik. Abban, hogy amatőr csoportjaink törekvéseinek lényege: az anyanyelven történő közművelődés gazdagítása, hiszen akik — szereplőkként, rendezőkként vagy akár „csak" fogékony nézőkként — bekapcsolódnak ebbe a hazai magyar viszonylatban a Jókai-napok történeténél jóval nagyobb múltú mozgalomba, azok gondolkodásukban tájékozottabbak, eszmeiségükben erősebbek lesznek. A sok tekintetben lenézett amatőr mozgalom így alkot közösségteremtő s megtartó erőt; a tudás és az elhatározás — a helyi bemutatókon és az országos fesztiválokon — így lendíti mozgásba a művészet iránt fogékony emberek tettvágyát. S aki életében akár csak egyszer is állt már színpadon, az tudja: egy-egy irodalmi mű lényegét megismerni, átélni és mások számára közvetíteni, ez mérhetetlenül sok fáradságot igénylő feladatot jelent. NÉHÁNY PILLANATFELVÉTEL AZ EMLÉKEZET LEMEZÉN A mindennapi rohanás közepette az ember észre sem veszi, húsz éve már, hogy első ízben megrendezésre került Komáromban (KomárnoI a csehszlovákiai magyar amatőr színjátszó együttesek, irodalmi színpadok, vers- és prózamondók országos seregszemléje. Húsz év! S az embernek úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Sokan úgy vélik, könnyebb a tegnapelőttre emlékezni, mint a tegnapra, mert a tegnapi emlékek még túl frissek, s nehezebb a rendszerezés. Mégis megpróbálok előhívni az emlékezet lemezén néhány tegnapi képet... de vajon melyiket a sok közül? Sanyi bácsi (Tóth Sándor, a Népművelési Intézet egykori vezetője). Úgy él bennem, mintha nélküle nem is lehettek volna Jókainapok. Az elmúlt tíz évben mindig ott volt. idősebb kora ellenére is mindennel ö törődött, ő volt a lelke, motorja az egész rendezvénynek. Igazi népművelő volt Sanyi bácsi, olyan, akiből már egyre kevesebb van. Képes volt feláldozni kényelmét, szabad idejét, amikor a közösségért tett-vett szervezett, tanácsot adott, látogatta a csoportokat biztatta őket. Sok válogató körúton vettem részt vele. Emlékszem az első napokon, mennyire bizalmatlanul fogadott, nehogy a hivatásos színészekre szabott értékelési módszert használjam az amatőrökkel szemben, akik a színjátszást a mindennapi nyolcórás munka után, szabad idejükben művelik a társadalom javára. Hoszszú éveken át emlegette, hogy egy bizonyos zsűritag meggondolatlan értékelése következtében megszűnt Losoncon a színjátszás! És mennyire bántotta öt ez Azt szerette volna, ha minden városban, községben lenne legalább egy színjátszó csoport, mint hajdanán, az ő korában. Pedig ő is tudta, hogy ez ma már elképzelhetetlen gyorsuló, rohanó világunkban. A társadalommal szembeni felelősség benne volt a tényében. Tőle tanultam meg. milyen nagy gondot kell szentelni még a legapróbb részleteknek is. A dramaturgiai terv összeállításának. Kell, hogy tegyen benne ez is, az is.. Művészet és szórakozás. Tanulság és kikapcsolódás. Egy ilyen, egy amolyan darab. Egy dráma, egy zenés vígjáték. Nincs jogunk arra, hogy a néző, aki bejön a színházba, csalódjon. Meg kell őt nyerni az igaz ügynek, a szocialista kultúrának. Emlékszem, 1971 januárjában felhívott a rádióban telefonon. Ez idő tájt emlékeztünk meg a CSKP megalakulásának 50. évfordulójáról. Akkor mutatta be a rádió Véres pünkösd című hangjátékomat a kosúti mezőgazdasági munkások emlékezetes sztrájkjáról, a párt harcairól a kizsákmányoló társadalmi rend ellen. Röviden beszélt velem. Mennyi idő alatt tudsz a hangjátékból színdarabot írni? Mondom: Mikorra kell ? Ő: azonnal! Egy hét alatt kész lesz a darab — mondom. Kész is lett! Két hétig tartott aztán a gépelés és sokszorosítás, úgyhogy február derekán már lent voltunk az első olvasópróbán a régi dunaszerdahelyi kultúrház próbatermében. Sanyi bácsi tudta, hogy a Jókai-napok műsortervében nem szabad megfeledkezni a párt megalakulásának 50. évfordulójáról. S a CSEMADOK dunaszerdahelyi színjátszói örömmel és lelkesen fogadták a megbízatást Molnár János, a művelődési ház dolgozója rendezte a darabot Ott volt az első olvasópróbán, de aztán gyakran az előadásokon is: Fél Miklós, a CSEMADOK járási bizottságának titkára, aki szintén megtett mindent az előadás sikeréért A dunaszerdahelyi helyi szervezet színjátszói akkor már nem egy nagy színházi sikert tudhattak a magukénak. Még 14
