A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-13 / 20. szám
A tokiói egyetem ichtiológusai és genetikusai beható anatómiai vizsgálatokat végeznek egy Coelachantus-on, az évő kövületnek nevezett halon, amely a feltevések szerint semmit sem változott a kifejlődése óta eltelt 35 millió év alatt. Heather Thomasnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy kiüsse a nyeregből Farrah Fawcettet. A 24 éves kaliforniai szőke szépség azonban más babérokra vágyik. Rendező akar lenni. Filmszinésznöként szerzett kapcsolatai segítségével szeretne a kamera egyik oldaláról átkerülni a másikra. me, egy ifjú mester, aki nem lépcsőfokonként hódítja meg művészetét, hanem mint Minerva, teljes fegyverzetben pattan elő Kronosz koponyájából. Johannes Brahmsnak hívják az ifjú művészt. Hamburgól jött, ahol áhitatos magányban dolgozott és egy hivatott lelkes oktató vezetésével a művészet legigényesebb formáiba hatolt bele (...) Ő már külsejében is magán viseli a bélyeget, mely hírül adja nekünk: hivatott művésszel állunk szemközt Zongoramuzsikájával csodálatos régiók felé ragad bennünket. Varázsköréből nem tudunk szabadulni többé." — Ezek a lelkendező sorok a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain láttak napvilágot 1853 októberében. A cikket Robert Schumann írta egy szőkehajú, lányosképű húszéves fiatalemberről, akit épp csak néhány napja ismert meg személyesen, de akiben csalhatatlan ösztönnel sejtette meg a lángelmét miután meghallgatta néhány kompozícióját, amelyet a szerző adott elő Schumannék zongoráján. Brahms valóban Hamburgból jött, s valóban csodagyermekként indult, de arra a világra, amelyben addig élt, minden más inkább jellemző volt mint az „áhitatos magány". Brahms Hamburg szegénynegyedében nőtt fel, utcalányok dédelgették-becézgették őt, s amikor a szükség úgy hozta, apjával — aki a városi zenekar bőgőse volt — részeg matrózoknak húzták a búfelejtőt és a talpalávalót Johannes Brahms, Wagnerhoz hasonlóan már igen korán megismerkedett a színház világával is, de híres kortársával — és későbbi ellenlábasával — ellentétben sohasem került a vonzáskörébe. Egyetlen operát sem komponált, kedvenc terepe a kamaramuzsika maradt; ez természetesen nem azt jelenti, hogy idegenkedett az emberi hangtól, épp ellenkezőleg, nagyon sok remek vokális művet alkotott. „A romantika korában egyedül Brahmsnak sikerült a renaissance és barokk hagyományokat hiteles módon életre keltenie és egyeztetnie saját stílusával, mindenekelőtt a cappella kórusaiban, korálfeldolgozásaiban, fúgáiban, hiszen még Mendelssohn és Schumann sem maradt mentes a korabeli Liedertafel-stílus modorosságaitól." — írja „Zene Bachtól napjainkig" című könyvében Darvas Gábor. Zenepedagógusként is nagy figyelmet szentelt az énekoktatásnak, az általa létrehozott és irányított énekkarok komoly sikereket arattak. Legnagyobb szabású vokális műve, amely anyagilag is egyenesbe hozta, a héttételes Német Requiem volt Más requimekkel ellentétben itt a liturgikus szöveg nem latin nyelven szólal meg, hanem németül, s a zeneszerző szabadon választotta ki a bibliai idézeteket. Brahms szívesen fordult régebbi német szerzők műveihez, mert azt vallotta, hogy ezek a mesterek kellőképpen még ki nem aknázott lehetőségeket hagytak ránk örökül. Ezért tűnik aztán első szimfóniája olyan „beethovenesnek", s ezért van az, hogy a Német Requiem egyik-másik részlete mintha Bachra, Hándelre vagy még korábban élt szerzőkre emlékeztetne. Szó sincs azonban utánzásról, de még ihletmerítésről sem; ez egy tudatos művészi attitűd Brahmsnál, a legjobb német hagyományokat tanulmányozva jutott el fokozatosan ahhoz a jellegzetesen brahmsi dallamvilághoz, amelynek higgadt értékelésével a zenetörténet tulajdonképpen mind a mai napig adós. Brahmst Schumann indította el a pályán, a későbbiekben pedig a zeneszerző özvegye, Clara Schumann és két magyar hegedűművész: Reményi Ede és Joachim József egyengette az útját de a nagy küzdelmekben már egyedül kellett szembenéznie az ellenfelekkel, mindenekelőtt Liszt Ferenc híveivel és a wagneriánusokkal. Liszttel sohasem tudott megbarátkozni, Wagner zenéjét viszont őszintén csodálta, s a két zeneszerző között tulajdonképpen a hívek és a tanítványok „hathatós közreműködésének" köszönhetően romlott meg a viszony. Igaz persze, hogy Wagner zenéje egészen más irányba mutat mint Brahmsé, s talán a századforduló zajos Wagner-kultuszának is szerepe volt abban, hogy a „klasszicista", „melankolikus" és önmagába forduló Brahmst nem érdemei szerint értékelték. Századunk zenéjének néhány kiválósága is meglehetősen lekicsinylőén vagy éppen értetlenül nyilatkozott Brahmsról, s igazából tulajdonképpen csak az ötveneshatvanas évektől kezdődően került művészete ismét előtérbe. Sok zeneesztétának Brahms állítólagos „megkésettsége" okozott gondot: korábban kellett volna születnie, mondogatták, Haydn vagy Beethoven kortársaként; mások egyenesen konzervatívnak bélyegezték meg. Pedig ha jól belegondolunk csupán az volt a vétke, hogy nem akart olyan zenét komponálni mint zajos epigoncsapatokat vonzó kortársai: Liszt, Wagner stb. A népzene, kivált a német népdal fontos szerepet játszott művészetében. Magyar barátai révén a magyar zenével is kapcsolatba került, s noha a valódi magyar népzenével nem adatott meg neki találkozni, „a Magyar táncok második sorozatában mindenkinél magasabb szintre emelte múlt századi városi műzenénk jellegzetességeit" (Darvas G.j. Brahms zenekari műveit manapság egyre gyakrabban hallani. Négy szimfóniája a műfaj remekei közé tartozik. Akadémiai ünnepi nyitánya kedvelt nyitószáma a legjelentősebb karmestereknek is. Két zongoraversenye közül az 1881.-ben keletkezett B-dúr versenymű az ismertebb, Hegedűversenyét hegedűre és gordonkára írt Kettősversenyét pedig az utóbbi évtizedekben „fedezték fel" újra. LACZA TIHAMÉR Fotó: Gyökeres György 9
