A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-13 / 20. szám
KAREL HOUBA Éreztem, milyen nevetséges vagyok, karom lehanyatlott, testem mozdulatlanná dermedt, csak néztem, ahogy Viktor lassan, szinte csigalassúsággal közelít felém, arcán komoly, sőt valamiképpen feszült kifejezés. Amikor megállt előttem, lesütöttem a szemem, és megfordultam, hogy induljak, de ö visszatartott. — Katerina ... — Menjünk... — Valami baj van? — Nem, dehogy ... — Miért csináltad ezt? — Bocsáss meg, de egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy valóban nem vagyunk már gyerekek ... — Gyönyörű voltál az előbb a napfényben ... — Ostoba voltam. Mint már annyiszor életemben. — Azt hittem ... — Vissza kell mennünk — mondtam szaporán szedve a levegőt. Össze kell még csomagolnom, segítenél? Kávéztunk, fagylaltoztunk, aztán kocsiba ültünk. A gerendákkal megerősített mellékútón mélyen behajtottunk a lápvidékre. A tónál kiszálltunk, üldögéltünk egy kicsit a szálfából ácsolt partszegélyen, megmártottuk lábunkat a kristálytiszta és jéghideg vízben, majd amikor a nap már az erdős hegygerinc fölé hajolt, visszatértünk az autóhoz. Este kilenc után érkeztünk vissza. Ezen az éjjelen mély. öntudatlan álomba zuhantam. — Nem tudom, mit szólnál hozzá — bökte ki Viktor, reggeli alatt —, ezért tegnap, amikor érted mentem, inkább hallgattam a dologról. — Miféle dologról? Kettévágott vajjal megkent kiflit tettem Viktor tányérjára. — Arra gondoltam, hogy állást kéne változtatnod ... — Otthagyjam az igazgatómat? De miért? — Hát az örökös rohangálás szállodáról szállodára... — Hisz az nagyszerű élmény volt, Viktor! Csinálhatnál valami értelmesebbet is ... — Értelmesebbet? Ugyan mit? — Dolgozhatnál, mondjuk, egy szerkesztőségben. Rámeredtem. — Ezt úgy értsem, hogy már találtál is állást nekem? Rábólintott. — És hol? — A Kultúra Világában. Meghökkentem. Mind ez ideig meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam a műemlékvédelmi hivatalt meg az igazgatómat, s valami más munka után nézzek. És meg is lepődtem: Viktor törődik velem. Ez kissé meghatott. Állást szerzett nekem, s most köszönetét illene mondanom érte. Ahelyett ezt mondtam: — Csakhogy nekem fogalmam sincs, mit is csinálhatnék ott! — Azt, amihez értesz, és amit a mostani hivatali munkádban nem használhatsz föl. Kiállításokról imái, a mai művészetről meg más ilyesmiről. Ök majd bővebben elmagyarázzák. — Szóval már döntöttél is helyettem ? Harapott egyet a kifliből. — Tagja vagyok a szerkesztő bizottságnak, a lap indulásától kezdve ... — Á. vagy úgy! — mondtam kiábrándultán. — És én még azt hittem, ők maguk érdeklődnek irántam ... — Ejnye, Katerina — még egy jóízűt harapott a ropogós kifliből —, meddig akarsz még ártatlan kisleány lenni? — Csodálkozni fogsz, de az szeretnék maradni egész életemben. — Tehát csalódást okoztam neked azzal, hogy... — ...hogy ezt elintézted? Nem is tudom ... Elégedett vagyok az igazgatómmal, nagyszerű ember, jól érzem ott magam. Lehetőséget kaptam tőle, hogy bizonyíthassak. Lehetőséget adni egy tapasztalatlan csitrinek, aki még semmihez sem ért, hát nem óriási dolog ez tőle? És most hagyjam faképnél ? — Ahogy akarod. — Remélem, nem azért mondod... — döbbentem meg, s csak egy pillanatnyi szünet után tettem hozzá: — Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? — Vissza is utasíthatod — felelte Viktor. Fürkésző pillantást vetettem rá. De Viktor arcáról semmit sem tudtam leolvasni. — Először is pótolnom kellene valamennyi lemaradásomat és mulasztásomat a munkahelyen, aztán meg a könyvemmel is szeretnék előrehaladni. Az utóbbi időben egyetlen sort sem írtam, ez elég lehangoló, nem? Nem nyugszom, amíg tető alá nem kerül. Az igazgatóm is számít rám még egy-két kiküldetés erejéig. Ha onnan megjövök, megmondom, hogyan döntöttem. Jó? — Persze, hogy jó. — Ezt nem mondtad túl lelkesen ... — Még csak most kezdelek megismerni — mormogta Viktor. Csaknem egy teljes hónapig voltam úton. Akárcsak korábban, ezúttal is negyedosztályú szállodácskákban éjszakáztam, vendéglőkben vagy önkiszolgáló éttermekben ebédeltem, esetleg főztem magamnak valamit. Olykor meghívtak vacsorára, így tett a doubravai kastély gondnoka is. Porcelánból ugyan — az érdekelt volna — meglehetősen szegényes gyűjteményük volt, helyette viszont örvendezhettem a lenyűgöző mennyezeti freskóknak és a jó állapotban megőrzött rokokó bútorzatnak. A gondnok Raszputyinra emlékeztető szakállt viselt, s a tekintete is szinte delejes volt. A helyi vendéglőben elfogyasztott vacsora közben hihetetlenül kanyargós életútjának élményeivel szórakoztatott, méghozzá szellemesen. Lapátolt szenet a hamburgi kikötőben, jelentkezett az idegenlégióba, később egy évig csücsült egy javítóintézetben, volt könyvügynök is, két ujját a Kolben-gyártoan hagyta, majd egy könyvtár létráin mászkált föl-alá, közben tiltott könyveket hordott haza, amiért ismét ült néhány hónapot, szabadulása után sodródott ebbe a faluba, a helyi kertészetben talált munkát, s amikor abba kellett hagynia a kertészkedést, mert az üvegházak helyére egy új üzlethéz épült, megtették gondnoknak. Ennek már kis híján öt éve. Másnap a kastély egyik barátságtalan helyiségében nagy halom iratot rakott az asztalomra, hogy bizonyítsa, ő mindenben példás rendet tart. Ezután kerített egy palack rizlinget. Amikor azt kiittuk, nyilván úgy gondolta, hogy a szesz már megtette a magáét, mert bizonyítani szerette volna férfiasságát is. Legnagyobb meglepetésére azonban én nagyobb érdeklődést tanúsítottam a második palack bor iránt, miközben lélekben hálásan gondoltam vissza azokra az esztendőkre, amikor Ondfej oldalán borozóról borozóra járva tanultam az élet iskoláját. A második palack után a gondnok meg akart csókolni, de ahhoz már túlságosan bizonytalanul állt a lábán, végül mire a ruháival meg a szennyesével telehányt szekrényből elővarázsolta a tartalék palackot is, már csak arra futotta erejéből, hogy a széken ülve az igazak álmát aludja. így — éjfélre járván — a maradék bort egyedül kellett meginnom. 10
