A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-06 / 19. szám
ORVENYLO IDO Vaskos, ötödfélszáz oldalas regény fekszik előttünk. Duba Gyula legújabb müve, az „Örvénylő idő". A könyv egy szlovákiai magyar falu. Füzesnyék lakóinak története és abban az időben játszódik, amikor nagy rengések rázták meg a szlovákiai magyar falvakat. A társadalmi átalakulások sohasem mentek végbe megrázkódtatások nélkül s kisebb-nagyobb emberi tragédiákkal jártak együtt. Duba Gyula ezeket a küzdő, reménykedő vagy meghasonló falusi lelkeket hozza emberi közelségbe, sorsuk az egész szlovákiai magyarság sorsát példázza ebben a lassan hömpölygő epikai körképben. Duba Gyula Füzesnyékről szóló első nagy regénye az „ívnak a csukák" volt, az „Örvénylő idő ” ennek a folytatása. Az utóbbiban a cselekmény ideje 1948-tól 1968-ig tart, tehát húszévnyi időt ölel fel. — Milyen elképzelések vezetnek, tulajdonképpen trilógiát akarsz írni? — Talán igen, de nem szabályos trilógiát. A gondolat csábító, nemcsak azért, mert egy trilógia impozáns írói teljesítmény is lehet egyben, hanem azért, mert a háború utáni szlovákiai magyar történelem képiét a feltételezett trilógia harmadik kötete szépen kikerekíthetné és egészen napjainkig — megjeleníthetné. Átfogó és reális képet nyújtani arról, hogy mi történt a nemzetiséggel a második világháborútól napjainkig — nagyon komoly és vonzó feladat lenne. Szabályos trilógia mégsem lesz belőle, mert az eddig megírt két kötet sem ilyen jellegű. A trilógia egyben egységet jelent: egységes stílust, idöábrázolást, kompozíciót, belső homogenitást és egységes nyelvezetet. Ezzel szemben az ívnak a csukák három év történetét jeleníti meg, míg az Örvénylő idő közel két évtizedét. Ebből az következik, hogy más ritmusú bennük a regényidö, a tömörítés mérete eltérő, és a nyelvi kifejezőeszközök is szükségszerűen mások, mert a valóságábrázolás változó követelményeihez alkalmazkodnak. A harmadik kötetre vonatkozóan a különbségek lehetősége még fokozottabban érvényes, mert ha egyszer megíródna, a ráeső korszak, tehát hozzávetőlegesen a hetvenes éveknek a története mellett, illetve ennek fényében mintegy az előző két kötet valóságtartalmának a szintézisét is meg kellene valósítania egy magasabb fokú egység jegyében. Képletesen szólva olyan ez, mint amikor a regényíró minden könyvében egy fokkal magasabra lép s ezért messzebb lát. Ehhez viszont új prózastílust és időbeni látásmódot kellene kikisérleteznem, a trilógia esetleges harmadik kötetéhez tehát előtanulmányok kellenek. — Te vagy Szlovákiában az egyedüli magyar író, aki ilyen hatalmas, a szlovákiai magyar falu sorsát megjelenítő epikai körképre vállakoztál. A feladat felemelő, de egy csöppet sem néz ki könnyűnek. Te magad mennyire élsz benne könyvedben, mint szereplő, mint aki átélte a megjelenített éveket, évtizedeket? — A prózaíróra — de a költőre is — döntő hatással van a saját élményanyaga, mert a valóság értelmét és értékét a legpontosabban olyan dolgokon mérheti le, amelyek vele estek meg és amelyeket igy vagy úgy, el kellett fogadnia, érzéseiben, gondolataiban, idegeiben és sejtjeiben megélnie és alkalmazkodnia hozzájuk. De az olvasó mégis téved, amikor a regényhősök mögött közvetlenül keresi az írót, mint olyan embert, akivel a leírt tények megtörténtek. Én is tudom, mert az olvasók elmondják, hogy egyszer Kádár Zoltán, máskor Morvay szerkesztő, majd meg Nagybene Péter vagyok a képzeletükben, s ez részben igaz lehet azért, mert az íróhoz egyes hősei nemcsak azért állhatnak közelebb, mert alkatilag is rokonok, hanem azért is, mert ezekben az alakokban, ezeknek az érzésvilágában, jellemében, tetteiben formálja meg pozitív írói programját, tehát azt, hogy véleménye szerint milyenek, vagy milyenek legyenek az emberek. De ezek a közeli hősök sok mindent tesznek, amit az író sosem tett meg, és sok mindent éreznek vagy gondolnak, amit az író azért élt át képzeletében, hogy regény legyen belőle. Ezért az író teljes azonosítása hőseivel eleve elhibázott és megtévesztő dolog. De a megélt történelem fontos az író számára, áz, amit maga élt meg, s amit a legközelebbi hozzátartozói éltek meg, mert ez a közösséggel való szoros kapcsolatát teszi lehetővé, azzal a közösséggel, amelynek történelmi sorskérdéseire keres válaszokat. Én sok mindent megéltem abból, ami a novelláimban, regényeimben olvasható, s ez talán biztosítéka annak, hogy amit elmondok, ha nem is saját élményeim, de hiteles tapasztalatok. — Ha a történéseket nem élted volna át saját faludban, mert hiszen közben valamelyik városba is elkerülhettél volna onnan, akkor is váltakozhattál volna egy ilyennemű munkára? Mondjuk, ha hallomásból, történelmi munkákból, esetleg mások könyveiből és a saját képzeletedre utalva kellett volna megmintáznod a szlovákiai magyar falut, milyen könyv születhetett volna ? — A kérdést most fordítva, a végétől kiindulva próbálom megválaszolni. Az író azt képes megírni, amihez ért, s rendszerint ahhoz ért, amit maga is átélt. Nem tudom, mi történt volna akkor, ha húszéves koromig nem élek a szülőfalumban, talán író sem lettem volna. A megkésettség élménye és a szabálytalan tanulási lehetőségek sodortak alighanem az élet olyan szemléletmódja irányába, amely végül is az írásban nyert alakot és értelmet. De a történetemtől többek között azt is megtanulhatjuk, hogy ami megtörtént, az szükségszerű volt, s ami úgy történt, annak úgy is kellett történnie, a történelem csak eseményeket és tényeket ismer el, de nem feltételezéseket. Ezért a válaszom soványnak tetszik majd; azt tettem, amit tennem kellett és nem gondolkoztam még azon, hogy mit tettem volna vagy tennék, ha minden másképpen történik. — Az Örvénylő idő-nek magyarországi visszhangja is van már. A könyvről pozitív kritikát írtak, de akad egy megjegyzés, amely megállapítja, hogy az írásmód, nevezhetjük stílusnak is, nem a legkorszerűbb. Mit fűznél mindehhez hozzá? — Forma és tartalom egysége, tehát a mondanivaló és a stílus egysége a művészi Duba Gyulát a napokban érdemes művész címmel tüntették ki és az Örvénylő idő című regénye elnyerte a Madácb-dijat alkotás alapkövetelménye. E nélkül nincs mű és nincs igazi érték. A stiluskísérletek korszakát éljük, a közfigyelem világviszonylatban is a nyelvre, a nyelvi lehetőségekre irányult, különös tekintettel a struktualizmus és a szemiotika elméleteinek térhódítására. Az olyan fajta véleménnyel, hogy a stílusa nem a legkorszerűbb, az írónak nagyon nehéz szembeszállnia vagy vitatkozni vele. De nem is érdemes. Nekem az a véleményem, hogy a prózastílus legyen pontos, a mondanivalónak megfelelően érzékletes, megjelenítő erejű és szabatos, tehát könnyen érthető. Különbséget tennék a vers nyelvezete — amely költői képekkel dolgozik — és a próza nyelvezete — amely leíróan megjelenítő jellegű — között. A stílus alkat kérdése, tanulni is lehet és kell is, de alapfokon az emberben él. mert az ösztönvilág és a tudat egymásrahatásának a kifejeződése. Stíluskisérleteket említettem. Úgy látom, hogy a mai prózastílusegyrészét áthatja bizonyos lirizálódásra való törekvés, az áttételesség és átvittség igénye, mintha ez a próza nem megjeleníteni és kifejezni akarna, hanem sejtetni, olyan tartalmakat sejtetni, amelyek jószerével kifejezhetetlenek. Ennek érdekében a nehézkesség vagy érthetetlenség tényét is vállalja, a modorosság és csináltság tényét, az eröszakoltság és bonyolultság lehetőségét. Nem ítélem el ezt a prózát, várom, mire mennek vele. Egyik kritikusom azt írta, hogy ma nyugtalanabbul és zaklatottabban írnak, nem olyan nyugodtan, mint én. Ezt a megállapítást vállalom, nem nyugtalanít. Fliszen az irodalom rendteremtö, törvénytevő és megörökítő hivatásában, és abban, hogy ha korunk rohanó, zaklatott és nyugtalan, akkor azt nem a nyugtalanság formai lemásolásával, stílusbeli megjelenésével kell megörökíteni, hanem jellemző alakok tetteinek és környezetének tárgyilagos, lélektanilag pontos és érzékileg hatásos leírásával. Tudom, hogy a stílust fejleszteni kell, előbb már említettem, hogy a trilógiám megírandó harmadik kötete új stílus kialakulását is előfeltételezi, de hozzá kell tennem, hogy az új stílus is az enyém lesz és bizonyára nem lesz homlokegyenest ellentétben az eddigi stílusommal, vagy megegyező azokkal a törekvésekkel, amelyekről most inkább elmarasztalóan nyilatkoztam. — Mit gondolsz, a fiatal szlovákiai magyar írástudók Beszélgetés Duba Gyula érdemes művésszel új regényéről között vannak követőid ? Csábitó még a realizmus? Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy a világ legértékesebb regényei realista stílusban íródtak és minden időben megállják a helyüket. Az ellenvélemények ellenére legyőzhetetlenek és fölülmúlhatatlanok. — Az irodalmi — művészi — realizmus nem kell, hogy csábító legyen, mert anélkül is szükségszerű. Igazad van, amikor a klaszszikusok realizmusára hivatkozol. Csak azt kell hozzátenni, hogy a realizmus nem valami leszűkítő fogalom, nem is kizáró, vagy tagadó, hegemóniára törő művészi alaptétel. Nem is elsősorban forma kérdése, hanem az írói életérzésé és valóságszemléleté. De tegyük hozzá azt is, hogy a realizmus nem a tartalom abszolutizálása a forma rovására, nem is a társadalmi didakticizmus művészi alapelvévé való kizárólagos avatása; a realizmus az a művészi alkotómódszer, amely az egyén és a kollektíva közös igazságait képes megfogalmazni. A művészi igazság ugyan egyéni teljesítmény, de a közösség életterében érvényesül. Nem vagyok hivatott arra, hogy elvontan megfogalmazzam a realista alkotómódszer — tehát valóságlátás és stílus — törvényeit, úgy érzem elég, ha gyakorlatilag igyekezem azt megvalósítani. Erre viszont bevallottan törekedem. Eléggé köztudott, hogy a realista nagyepikai koncepció híve vagyok és próbálom védeni annak életrevalóságát, hitelét és létjogát oly modem — vagy modernista — törekvésekkel szemben, amelyek az irodalom számára már csak a jelzések, a tiltakozások, és a töredezettség sugallását vélik lehetségesnek. S hogy kérdésed nyitómondatára is válaszoljak: nem tudom, követnek-e fiatalok. Inkább nem, mint igen! Legalább is látványosan úgy gondolom, nem. De ez nem baj, nem érzem magam iskolateremtő alkatnak. A magam útján járok én is, s talán ez az út nehezen követhető, vagy mások számára kevésbé vonzó, hiszen az én testemre, alkatomra szabott. Aztán azért sem baj ez, mert a mi kicsi irodalmunknak csak hasznára válhat, ha a komoly fiatal alkotótehetségek maguk törnek a maguk számára járható csapást. — Végül megkérdezném: mit szeretnél még megírni? Milyen utak csábítanak és merre ? — Amikor a regénytrilógia lehetőségéről beszéltünk, úgy gondolom, kiérezted a szavaimból. hogy azért ez valamivel több, mint lehetőség, inkább terv talán. Bizonyosra vészé, hogy némi előtanulmányok után belefogok, aztán majd munka közben kiderül, hogy befejezem-e. Jó lenne újra novellákat írni, bizonyára hálás munka lenne humorral, szatírával foglalkozni és nem utolsósorban néhány esszét összehozni égető és értékes nemzetiségi témákról, pályatársakról, könyvekről. Dehát jönnek a hétköznapok és hozzák a napi kötelességeket, gondokat, és az Írói tervek, a vágyak egyszerre elodázódnak, az időhiány a lehetőségek legszélére szorítja őket és bizony egészen lehetetlenné teheti valóra váltásukat, ha ebbe egykönnyen belenyugszunk. Csakhát nem nyugodhatunk bele, mert az író attól író, hogy ír. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY (Fotó: PrandI Sándor) 14
