A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-06 / 19. szám

MIÉRT ÉPPEN PITYUKA?

(Magyar nyelvű ősbemutató a MA TESZ Thália színpadán)

Rudolf Mrlian A mai szlovák dráma (Súčasná slovenská dráma) című tanulmánykötetében írja Andrej Nemlaha: Pityuka (eredeti címén Pifulik) című darabjáról, hogy „Andrej Nemlaha komédiája már szinte kívülesik művészeti struktúránkon, mindössze egy rosszul sikerült kísérlet, amelyből hiányoznak a dráma alapvető jegyei.(...) A szerző témamegközelítése azt is jelenti, hogy művészileg éli át a problémákat és az objektív valóságot művészi valósággá változtatja. A művészi alkotásoknak ezt az alapvető törvényét azért kell ez esetben ilyen triviálisan kihangsúlyozni, mert a szerzőnél hiányzik az alkotói készség, amit a dráma egyes elemeinek vizsgálatával is demonstrálni lehet, de éppúgy az egész értékelésével is."

Dehát miről is szól a MATESZ Thália színpadán bemutatott vígjáték? Egy családról, amely olyannyira belelovalja magát a korrupcióba, hogy a végén egymás kárára folytatják kisded játékaikat a Megvesztegetett-tel, természetesen saját hasznukat szem előtt tartva. Egy családról, amely a „kisunokákbó!" (Pityuka) minden áron (a darabban harmincezerért) orvost akar faragni. Egy családról, amelynek egyetlen értékítélete a pénz, tárgyalási alapja a megvesztegetés, az emberek közötti kapcsolatok alfája és ómegája pedig a hazugság. És arról, hogy mindenki megveszteget és mindenki megvesztegethető. És még sok másról is, felsorolni is nehéz lenne, az olvasónak pedig unalmas.

Mint ahogy unalmas volt végignézni is. Mert egy nyúlfarknyi történet köré, amelynek valóságalapját nem lehet vitatni, csupa hihetetlen, valótlan történetecskéket kreált a szerző, felszínesen, frázisszerűen észlelteivé néhány más. olykor oda sem illő problémakört. A korrupció ellen harcolni kell (ez ma már kormányprogram is), de nem úgy, ahogy ezt Nemlaha teszi. Pityuka című darabja a sematizmus jegyeit hordozza magán formailag és tartalmilag egyaránt. Kreált figuráihoz az elítélés szintjén sem tudunk közel kerülni. S mert ők fölismerhetetlenül torzak, fölismerhetetlenül torznak tűnik föl a történés is. Ésszel eljutunk oda az előadás alatt, hogy fölfedezzük: nem idegen ez a téma, s még azt is leszögezzük, hogy az ilyen viszonyok ellen szót kell emelni, de akkor már tulajdonképpen messze kerültünk a darabtól, nem a színpadot nézzük, hanem a földet, s csak testben vagyunk jelen a színházban, lélekben valahol egészen másutt. Ez pedig nem jó, hiszen nem ezért mentünk színházba.

Ez az idegesség érződött a bemutató megvalósításán fáradozó kollektíván is. A fordító (Takáts Ernőd) nem tudta felfrissíteni a szöveget, nagyon kevés igazán sikerült szójáték volt a darabban. És bár a nyelvészek újabban elfogadják a páros végtagok többesszámú használatát a köznyelvben, úgy érzem, a színháznak nem szabadna ezt propagálni. Annál is inkább, mivel anyanyelvűnk tisztaságát egyre több idegen nyelvi befolyás veszélyezteti, egyre silányul kifejezési eszköztárunk. Aki valamit is tehet nyelvünk tisztaságának, gazdagságának megóvásáért, kettős felelősséggel kell, hogy tegye.

A rendező. Daniela Kapitáňová érezte talán a leginkább, hogy valamit tenni kell azért, hogy az egyre kevesebb színházlátogató ne csalódottan távozzék az előadásról. Csakhogy próbálkozásai fáradtak, ötletszegények. Néhány kidolgozottabb jelenetsor sem tud segíteni az összbenyomáson, mert alig van olyan része a darabnak, amelyet érdemes lett volna kiemelni. Ezáltal az említett jobban kidolgozott jelenetek csak a

SZÍVVEL ÍRNI

Március utolsó hetében, mintegy a könyvhónap záróakkordjaként került sor első ízben a gyermek- és ifjúsági irodalom ünnepi hetére, amelyet a Szlovák írószövetség a kelet-szlovákiai kerületi szervekkel, valamint a Kassai (Košice) Városi Ifjúsági Könyvtárral közösen szerveztek a kelet-szlovákiai kerületben.

A rendezvényről — amelyen a Szlovák írószövetség küldöttségének tagjaként vettem részt — megpróbálom az alábbiakban összefoglalni élményeimet, észrevételeimet, tapasztalataimat. Az ifúsági könyvhéten a Szlovák írószövetség küldöttségét Ján Sohvič, a szövetség titkára vezette. A delegáció tagjai voltak többek között Rudo Móric, a Mladé letá könyvkiadó igazgatója, Klára Jarunková, Milan Ferko és Peter Ševčovič. A Cseh írószövetséget Jaroslav Slach, Václav Steijskal és Jaromir Tomeček képviselték a rendezvénysorozaton. Az ifjúsági könyvhét vendége volt még az Andersen-dijas Zbigniew Rychlicki, lengyel grafikus is.

Az ifjúsági könyvhét résztvevői koszorút helyeztek el Klement Gottwald szobránál. A koszorúzást követően Kassán a Jakab palota dísztermében fogadta a két nemzeti szövetség küldöttségét a kelet-szlovákiai KNB alelnöke Jozef Dobšinský és Kassa főpolgármestere Ján Ve/es. A fogadáson a kerület és a város

vezetői tájékoztatták a vendégeket Kelet-Szlovákia gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetéről, s azokról az eredményekről és tervekről, amelyeket ezidáig megvalósítottak, vagy amelyek realizálása folyamatban van.

A délutáni órákban a Barátság Háza kiállítótermeiben rendezett gyermek- és ifjúsági könyvek kiállítását Rudo Móric nyitotta meg. A kiállított könyvek a Mladé letá és a Kelet- Szlovákiai Könyvkiadó műhelyéből kerültek ki. A szép és gazdag kiállítás nagy érdeklődést ébresztett a gyermekek és a felnőttek körében egyaránt Éppen ezért úgy hiszem, helye lett volna itt a Madách Kiadó által megjelentetett gyermekkönyveknek is.

Az ifjúsági könyvhét első napjának eseménysorozata a bábszínházban zárult ahol az előadást követően a jelenlevő írók dedikálták müveiket

A következő napokban számos író-olvasó találkozót rendeztek az egész kelet-szlovákiai kerületben. Szepsi (Moldava nad Bodvou), Rozsnyó (Rožňava), Spišská Nová Ves, Eperjes (Prešov), Poprad és még számos más helység olvasói találkoztak az írókkal.

Szepsi be Jaroslav Slach és Peter Ševčovič társaságában érkeztem, s a könyvtárban amolyan „háromnyelvű" író-olvasó találkozó részesei lettünk — cseh. szlovák, és magyar nyelven folyt a beszélgetés, ami délután Rozsnyón folytatódott, de ott már valahányan más-más iskolában találkoztunk a fiatalokkal.

Természetesen a hivatalos fogadásokon, találkozókon kívül is sok szó esett a gyermek és ifjúsági irodalomról. Eperjesen a Šafárik Egyetem Pedagógiai Karán többek között szó volt arról is, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom oktatása elenyészően kevés az irodalomoktatás egészéhez viszonyítva. Holott a jövendő pedagógusok számára, különösen az alsó tagozatosokéra ez alapvetően szükséges volna.

rendezési egyenetlenséget domborították ki. Az élő zenei kíséret használata a zenekar összetétele és a színészek szegényes énekesi tehetsége miatt (kivételt csak Kiss Ágnes képez) fulladt kudarcba. A narrátor (vagy vásári kikiáltó?) szerepeltetése is olyan elem, amely valamelyest frissíthetné az előadást, közelebb hozhatná a közönséget a cselekményhez és az egyes figurákhoz. Csakhogy a narrátor szerepe is tisztázatlan, az epilóguson és a prológuson kívül ráadásul funkciótlan is.

A színészek sem tudtak tiszta szívből komédiázni. Ki-ki felkészültsége, gyakorlata, tudása és művészi igényessége szerint játszotta szerepét, de egyikük sem mondhatja el a nyújtott teljesítmény alapján, hogy azonosulni tudott volna a megformált figurával. (Gombos Ilona a nagyanyát, Várady Béla a nagyapát, Kövesdi Szabó Mária Málcsit, Hizsnyai Zoltán Tibort, Pólós Árpád Héjasit, Mihályi Mária Verát, Kiss Ágnes pedig Zsuzsit alakította.)

A jelmezeket és a díszletet dr. Platzner Tibor tervezte. Munkáját dicsérni kell, hiszen megfelelően jellegtelen volt a díszlet is, a jelmezek is, ami — gondolom — a cél volt. Hogy aztán a darab is, az előadás is ilyen jellegtelen, arról már nem ö tehet.

Rudolf Mrlian említett írásában leszögezi, hogy maga a téma közérdekű lehet és nem zárja ki azt, hogy megfelelő művészi megközelítéssel egy igényesebb mű alaptémája maradjon, „de Nemlaha feldolgozásában ez csak külső elem, amely inkább ellenszenvet, semmint vígjátéki élményt vált ki". Sajnos, egyet kell értenünk Mrlian megállapításával, és akkor fel is tehetjük a kérdést: Miért éppen a Pityuka című alkotást választotta színházunk, amikor a kortárs szlovák drámairodalomban igényesebb, jobb, tartalmasabb művek egész sora található, még vígjáték is, ha már a MATESZ vezetősége annyira ragaszkodik ehhez a műfajhoz. És egyet kell értenünk azzal a nézővel is, aki a bemutató után így összegezett: „Ezt az előadást gyorsan el kell felejteni."

NESZMÉRI SÁNDOR (Bodnár Gábor felvétele)

Később — mintegy háromszáz hallgató jelenlétében — e kérdésekről három referátum hangzott el. (A gyermek- és ifjúsági irodalom kérdései; Megemlékezés Fraňo Kráľ születésének 80. évfordulójáról, A gyermek- és ifjúsági irodalmi alkotások helyzete a kelet-szlovákiai kerületben.)

Mindhárom előadásból egyértelműen az derült ki, hogy a gyermekek számára írt alkotások nem kapják meg azt a figyelmet, tudományosan megalapozott értékelést, amely pedig joggal megilletné őket Mindez annál is sürgetőbb, mert az olvasóváválás, a jellemformálás össztársadalmi szempontból sem elhanyagolható feladat Vagyis nem tehet senki előtt közömbös, hogy gyermekeink mikor, s milyen irodalmi alkotásokat kapnak. S az sem lehet közömbös, hogy amit a kezükbe adunk, milyen eszmei és esztétikai értékek hordozója.

Úgy érzem Jaromír Tomeček érdemes művész fogalmazta meg legtömörebben ennek a lényegét: „A gyermekeknek szívvel kell írni." Mintha csak Mikszáth Kálmán sorait visszhangozta volna: „Népmeséken aludjanak el esténként gyermekeink, s folytassák tovább álmaikban a királyfiak csodálatos kalandjait. .." Hadd tegyem hozzá utólag, hogy Jaromír Tomeček kitűnő ismerője a magyar irodalomnak és a magyar nyelvnek.

Az ifjúsági könyvhét második része a keletcsehországi kerületben folytatódott.

GÁL SÁNDOR (Alžbeta Linhardová felvétele)

15