A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-06 / 19. szám
Réges-régen, vagy talán még az annál is korábbi időkben csu pán az eső meg a napfény, a fák meg a kövek léteztek. És a tüzet lobbantó villámok .. , Valaha réges-régen a tűz lett az ősember istene és segítője, áldása és átka. A tűz, amelyet az emberi fantázia az ősi hitregéRben csodálatos hatalommal és varázserővel illetett. A népi hiedelem szerint a tűzben élt, a parázsban született és ott perzselödött újra meg újra hamuvá egy fura, gyíkszerü állat: a szalamandra is, melynek fénylő szemét megpillantani — úgymond — csak a legszerencsésebbeknek adatott meg ... Egy szép napon azonban, már a bronzkorszakban, a sejtelmes tűzigyík helyett — homok, szóda, mészköliszt, hamuzsír és más anyagok keverékéből — valami tüzes buborék csillant meg a lángokban, s ragyogása még a szalamandrák tüzesen fénylő szeménél is szebbnek tűnt. Amikor ez a golyóvá gömbölyödött, izzó csöpp kihűlt, akkor elég volt enyhén megkoppantani, hogy eladdig ismeretlen, még sohasem hallott, tisztán csengő hangon szólaljon meg. A tűzben, a szalamandra helyett, megszületett az obszidián, azaz a természetes üveg! Mesterséges üveget egyesek szerint először a föníciaiak állítottak elő, mások szerint az egyiptomiak találták fel az üveggyártást: majd a római birodalom bukása után Bizánc lett az üvegkészítés központja. Víztiszta, ragyogó fényű üvegeket első ízben a velenceiek csináltak a korai középkorban, az ezerháromszázas évektől pedig az ugyancsak itáliai Mura noban. Ebben az időben indult meg Német országban is az üveggyártás, ahonnan Csehországba is átkerült, mignem a tizenhetedik században hazánk ebben a tekintetben át is vette a vezető szerepet. Manapság, a lakást ékesítő üvegtárgyak kapcsán, már aligha hisz valaki is a tűzben élő szalamandráról szóló mesének ... Az üvegfúvók, az üveggyáriak védjegye azonban — nálunk és külföldön egyaránt — mindmáig ez az arasznyi nagyságú kétéltű maradt. Talán épp pikkelyeinek meghökkentő sokszínűsége vagy szemének kristályos ragyogása mia fúvócsőt, ezt az alsó végén kürtszerüen kiszélesedő „pipát" kezelik épp olyan mozdulatokkal, mint apáik, nagyapáik, vagy még régebbi őseik tették ... A századforduló éveiben — s természetesen a még korábbi századok során is — az üveghuták olvasztókemencéit fával fütötték. Manapság generátorgáz hevíti a kemencéket. Van is körülöttük hőség a javából, hiszen az üveg egyik legfőbb alapanyaga: a homok csaknem másfél ezer Celsius-fokon olvad meg. Az alapanyag előkészítése különben is az üveggyártás egyik legfontosabbb szakasza. Régebben az iivegalapanyag-keverök nagy tudású, több évtized gyakorlati tapasztalataival bíró szakemberek voltak, akik általában szemmértékkel keverték a szódát, a homokot, a nátriumszulfátot, a dolomit- és mészkőlisztet, a bórsavat, a színezőanyagokat, no meg az elmaradhatatlan üvegcserepet. Kiválóan értettek az üveg „nyelvén", és a szemük „nyelvén", és a szemük is olyan pontos volt, akár a patikamérleg. Az új szakemberek viszont a vegyszerek képleteinek ismeretével és a vegyi folyamatok elméleti szintű tudá sával helyettesítik a sokéves tapasztalatot; s persze előszeretettel használják az érzékeny mérlegeket. A kemencék köré emelt fapódiumokon — vagy ahogy itt mondják: a placcokon — ingujjra, esetleg derékig pőrére vetkőzött üvegfúvók dolgoznak. Egyszerre többen is „hadonásznak" a pipákkal. Úgy dolgoznak, akár a zsonglőrök. Előttük a mindig nedves faforma, s gyakorlott mozdulatokkal be-benyúlnak a fúvócsövei a kemencébe, aztán a „pipák" tárogatókként emelkednek a levegőbe. A mesterek torkából azonban nem hangok szállnak a légbe, hanem a csövek száján tüzes gömbök imbolyognak. Az alkalmi látogatónak úgy tűnik, mintha a végső formát megadó sablónfa csupán azért lenne a műhelyben, mert ezt már így szokták meg évek, évtizedek óta; elvégre a képlékeny anyag csodálatosképpen en gedelmeskedik. A riporter, e keménykö tésü férfiak munkáját figyelve, egyben arra is rádöbben, hogy a művészi üveg gyártásánál miért tűnik szinte lehetetlen-GRAND m • aszalama jegyében A CSEH ÜVEG VARAZSA EGY GYÁR — 260 ÉVE AZ ÉLVONALBAN
