A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-06 / 19. szám
ként hátrasimította őket. Szürkéskék színű, tiszta tekintetű szeme volt, az álián gödröcske látszott. — Hogy érezted magad ? — A lábadozás jelentékenyen előrehaladt ... Örülök, hogy újra látlak, Viktor. — Én is örülök, hogy találkoztunk, Katerina. — Ugye, megéheztél? — Igazán nem enni jöttem ide. — Akkor gyerünk! Nekivágtunk a meredek hegyoldalnak, Viktor félúton megállt, hogy rágyújtson, de aztán elhajította a cigarettát. A megfigyelőállomáshoz érve a fűbe rogyott. — Elképesztő, milyen jól bírod szusszal, Katka, én már bizony kevésbé! Nem tiltakoztam a becéző megszólítás ellen. Leheveredtem Viktor mellé. — Tudod mit, Viktor, tegyünk fogadást, hogy leszokunk a dohányzásról — mondtam nagyot szippantva a levegőből. — Ragyogó ötlet, ezennel ünnepélyesen fogadom, hogy leszokom! — Fogadjuk meg azt is, hogy nem beszélünk többet arról, ami volt, csakis arról ami lesz... — Fogadom! — És fogadjuk meg, hogy egyetlen napot sem fecsérelünk el haszontalanul! — Fogadom! — Mit nevetsz? Erre megfogta a kezem. — Hány éves vagy? — Rengeteg, Viktor. Harminckettő. — Én a múlt héten töltöttem be a negyvenet, épp akkor, amikor beállítottál... — És ezt csak most mondod? Meg kellett volna ünnepelnünkl — Van néhány dolog az életben, amit ki nem állhatok. A születésnapok megünneplése is közéjük tartozik. — Miért voltál kíváncsi arra, hány éves vagyok? — Nem vagyunk már gyerekek, Katerina ... — Bizony, nem — sóhajtottam a friss, illatozó levegőbe, hanyatt vetettem magam a fűben, s néztem a végtelenbe vesző, azúrkék égboltot. — De miért ne lehetnénk most mégis gyerekek, legalább egy kis időre ... Legalább itt... Amíg el nem indulunk ... — Na és azután? Mi lesz, ha hazaérünk? — hallatszott mellettem. — Azután, ha hazaérünk... — Amikor kislány voltam azt hittem, könnyű boldognak lenni. — És már nem hiszed? — Rájöttem, hogy boldognak lenni és akarni a boldogságot két különböző dolog. — És most boldog vagy, vagy csak szeretnél az lenni? — Rettentően szeretnék, mégsem vagyok az. Hm, miért? — Erre magadnak kell felelned. Viktor felé fordítottam az arcom. — Art hittem, te tudod. — Nem vagyok gondolatolvasó, Katerina. Egyébként is, mintha megfogadtuk volna, hogy többé nem beszélünk arról, ami volt... — Az emberek elképesztő dolgokat képzelnek az írásról, pedig valójában egyhangú robot. Sokan azt hiszik, kellemes időtöltés az egész, az ember csak leül és ír, vagy veri a gépet, megy az szinte magától. És ha nem állsz le fecsegni az emberekkel, mert nyakig vagy a munkában, mert megvan a gondolat, csak az alkalmas formát kell megtalálnod, de fogalmad sincs, hogyan fogj hozzá, kerülöd az ismerősöket, nem veszed észre a köszönésüket, akkor ők beképzelt hólyagnak fognak tartani, aki naphosszat otthon heverészik, miközben ők munkába járnak. Én meg esténként rettegve alszom el, mi lesz, ha reggelre elfelejtem a folytatást, ha elfelejtem a minduntalan összebogozódó szálakat, viszonyokat, kapcsolatokat, amelyek az én képzelet szülte alakjaimat egymáshoz fűzik, ha összekeverem a tényeket, és az időpontokat, ha elfelejtem, kinek milyen színű a haja, cigarettázik-e vagy pipázik, mit csinált egy évvel azelőtt, és mit csinált a nagybátyja vagy az öreganyja. Mert reggel ugyanott kell folytatnod, ahol az előző nap vagy éjszaka félbehagytad, tovább kell szőnöd hőseid életét és sorsát, és egyszer csak megakadsz a folytatással. S amikor végképp nem tudom folytatni, menekülök a lakásból és kiballagok a lakótelep végére, ahol azelőtt rét volt, és olyankor, hiszen ismered ezt, írogatsz te is, szóval pocsék a közérzetem olyankor, és tudod miért? Mert olyankor nincs, aki segítsen, aki tanácsot adjon. Senki sem súghatja meg, hogyan s miként folytassam, niszen akkor más írná az egészet, nem én. De a legroszszabb mégis az állandó kétkedés, az önmagadnak föltett kérdések, miért is írsz, mire jó ez, ki fogja megérteni. Sokszor hallani, hogy az ember önmagának ír, de ez ostobaság, mindig másoknak írsz, még akkor is, ha magányosan a magad számára és a magad belső kényszeréből igyekszel választ találni azokra a kérdésekre, amelyek nem hagynak nyugton és választ követelnek. Magad miatt — másoknak. Ilyen a mi mesterségünk — mosolygott Viktor bűntudatosan. — Napi öt-hat óránál többet nem bírok írni, s az eredmény mindössze néhány oldal. Többnyire kettő-három, kedvezőbb feltételek és körülmények esetén hat, esetleg nyolc. Ez a legtöbb, én legalábbis nem írok meg többet egyvégtében. És néha elgondolkodom azon, hogy ugyanannyi idő alatt a körzeti orvosom hatvan-hetven beteget is megvizsgál, hogy egy bányászbrigád ennyi idő alatt másfélkét méternyi vágatot hajt a szénfalban ... — Még sohasem gondoltam erre — mondtam. — Régebben én sem, csak az utóbbi időben izgat ez, de végiggondolni sohasem árt. Azt hiszem, mindenki szerényebb lenne valamivel, ha megtenné. Bocsánatkérő arccal pillantott az órájára, de én megelőztem: — Beszélgessünk még, Viktor! Nem szívesen maradnék most magamra. Félek egy picit... Behozott egy vodkásüveget, teletöltött két kis pohárkát. Tétován forgatta ujjai közt az egyiket, mintha olyasmire keresett volna megfelelő szavakat, amit bizonyára nem könnyű kimondania. — Nem akartalak faggatni, Katerina, de mégis megkérdezem: miért jöttél ide? Felhajtottam a vodkát. Az ostorcsapás olykor jobban esik a simogatásnál. — Otthagytam Öndfejt. — Ezt rögtön kitaláltam, ahogy az ajtóban megláttalak. De miért hagytad el, ennyi idő után? — Kilenc év. — Kilenc év után az ember nem hagyja ott csak úgy a másikat. Fölkeltünk, s a keskeny ösvényen az erdő felé indultunk. Egy tágas, napfényben fürdő tisztásra érve futásnak eredtem, titkon azt hittem, Viktor majd utolér, de amikor megálltam és hátrafordultam, ö a tisztás túlsó szélén állt. Integettem neki, s a mozdulatról eszembe villant a kép, a póz, amelyet tucatnyi egy kaptafára készült filmből ismertem: vágytól fűtött lány vagy nő integet szerelmesének; ez volt az a jelenet, amelynél mindig behunytam a sze,mem, mert elviselhetetlenül érzelgősnek találtam, és lám, most magam is éppúgy teszek. (Folytatjuk) ANDREJ PLAVKA LIPTÓI DAL Vadmadár szárnyával pendítem a szelet, hívnak néma vággyal lankák, dombok, hegyek, meggyűlt bánatomat a szél elragadja, s űzi vitorlámat a zengő ár haza, a vihar ostora bús sóvárgást támaszt, zordon bányák sora tetézi a vágyat, még a csipet fű is csalogatna vissza, mely sínylődve is hű, bár a kő megfojtja. Lám, lám énekelget szép Liptóról nekem, haza felé kerget, de ha nem tehetem, — a Kriváň aljáig száll a fű illata, pazarolják váltig s nem indulok haza. Pedig hív az illat, csak a makrapipa, madárfészek, csillag s hő szerelem szava. Futni kéne, futni fészek s szikla felé, hűs kőszirtre jutni, mely szikrázó fehér — hol csillagsugárban fűrödnek a kövek, mint a méh, oly vággyal repülnék, míg lehet. Tutajt kerget a Vág, tudj isten, hol áll meg — köss ki hát bácsikám egy pakli dohányért! Szeleknek kiáltok s áruló vizeknek, intenek virágok szerelmes szívemnek. Ahol a folyók hordják, viszik a könny vizét, föltépik, fölmarják a föld zsenge sebét Hegycsúcsra ül az ég, zavaros víz forr ma — búsan kiáltoznék, de ki Válaszolna ? Mesél az éj, mesél ős-szavakat suttog, legendák tüzénél a pipámra gyújtok, Biz így, öreg Janó, havasok pásztora, költődé most a szó, száll a mesék pora. Szólunk, ilyet, olyat, mindegy, mit mormogunk — Liptó bérce alatt lassan elszunnyadunk. (DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA) ŠTEFAN ŽÁRY BÖLCSŐ A RÉTEN A réten, mely csupa illat, három karón lepedő. Bölcső ez, mely lágyan ringat, bár szegényes, egyszerű. Benne, noha napfény éri, ki az, aki szendereg? Kaszás lesz majd, kemény férfi, A napfényt hadd szokja meg! (FÜGÉD) ELEK FORDÍTÁSA) FOTÓ: ELENA MEŠKOVÁ 11
