A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-22 / 17. szám
— A hőség? — Igen. a reflektorfény. Fotómodell vagyok. — Azt hittem ... — Ó, dehogy — mosolyodon el, a mosolya bájos volt, már-már lefegyverző, ezt kénytelen-kelletlen el kellett ismernem —, ez most kivétel... — Még sehol sem találkoztam a fényképével. — Legközelebb majd hozok magammal egypár külföldi lapot meg prospektust. Csak külföldre dolgozom. így legalább világot látok, szeretek utazni, mindent látni akarok, ne gondolja, hogy bárokban töltöm az időmet, tavaly például Firenzében voltam az Uffiziben, ott láttam Veronese Vénuszát, az aztán a modell, valami utolérhetetlen ... Keresetlenül, fesztelenül viselkedett, úgy tizenkilenc-húsz évesnek néztem. Ez hát az új nemzedék, gátlások nélkül, érvényesülésre törekedve, világot akar látni, egy év alatt többet átélni, mint mi egy évtized alatt, nem számít, otthon-e vagy idegenben. — Olvasta Fitzgeraldot? — kérdezte Karin. — Sajnos nem, tudja, oly kevés az időm — mentegetőztem, és éreztem, enyhe pir futja el arcomat. — A múltkor Bécsben megvettem Joyce Ulyssesét, mert itt még mindig nem képesek kiadni... Rengeteg érdekes dolog jelenik meg odakinn ... Nem azt mondta: nálunk vagy valami hasonlót, hanem: itt. Igazi világpolgár. Egyszeriben szörnyen öregnek éreztem magam mellette, pedig legföljebb tíz-tizenkét éWel lehettem idősebb nála, de hát én Budapesten és Krakkón túl nem jutottam, oda is Ondrej jóvoltából, mert két ízben magával vitt, amikor még utazgatott. Szerettem volna látni az Ermitázst. kis híján sikerült is, ám a küldöttséggel utazó feleségek száma már nélkülem is túllépte az engedélyezett keretet, igy én itthon maradtam. Ondrej később azt ígérte, az Aranyhomokon fogunk nyaralni, de közbejött apám halála 63-ban, s az ígéret szertefoszlott, akárcsak Ondrej álma a további karrierről, nem maradt egyéb, mint az otthonunk és az a kilátás, hogy esetleg még két-három heti dél-csehországi nyaralásra sem fog jutni... — Azt hittem, hogy a férjem a főiskoláról ismeri magát... — Ó dehogy — mosolygott Karin —, mit keresnék én ott? — De hát a férjem nem jár fényképész műtermekbe — mondtam, s hirtelen különös nyomást vagy inkább szorítást éreztem a mellkasomban. — A Barbara kávéházban ismerkedtünk meg, én a filmesekkel voltam, van köztük egypár ismerősöm, szerepet is ígértek már. — Gratulálok — szűrtem a szót a fogam közt kelletlenül. — Maga már járt fönn a Barrandovon? — Egyszer ott ebédeltünk a férjemmel. Felkacagott, akár a gejzír, gyöngyözve tört föl belőle a nevetés, fertőző volt. Lehetetlen volt gyűlölni ebben a pillanatban. — A műtermekre gondoltam, a filmgyárra, nem a kertvendéglöre! Ha látná, micsoda fantasztikus világ az! Amikor az ember kilép onnan, s belecsöppen ebbe az unalmas kinti világba, hát az kész megrázkódtatás. Mindent elkövetek, hogy bekerüljek és forgathassak. Mit gondol — mondta, s rám nyitotta két nagy zöld szemét —, jó színésznő lenne belőlem? Olyan lefegyverző ártatlansággal kérdezte, hogy nyomban rábólintottam. — Biztos vagyok benne, és sok szerencsét kívánok hozzá — mondtam. Aztán igy folytattam: — Szóval a Barbarában ... — Ondrej, vagyis hogy a férje megkért, amikor táncoltunk, hogy álljak modellt neki, mert régóta keres ilyen típust... — Maguk táncoltak? — A férje kitűnően táncol... A nyelvemen volt, hogy én bizony már nem is igen tudom, hogyan táncol a férjem, mert emberemlékezet óta nem táncoltunk együtt. De akkor megjött Ondrej, s a szobába lépve döbbenten nézett végig rajtunk. Futó csókot lehelt az arcomra, kezet szorított Karinnal, és közölte: — Csak átöltözöm, és kezdhetjük. Kisvártatva ismét megjelent kopott kordbársony nadrágjában és kockás ingében, kinyitotta a műterem ajtaját, megvárta, míg Karin bemegy, és becsukta az ajtót. Először történt meg, hogy becsukta. Az igazgatóm egy hétre szabadságolt, hogy nyugodtan befejezhessem hosszabb tanulmányomat egy művészeti folyóirat számára. Rám fért a nyugalom, hiszen esténként, munkából hazatérve már nem maradt sem erőm, sem kedvem asztalhoz ülni és hozzáfogni az íráshoz. Nem tudtam odafigyelni, többszöri nekilendülés után rendre a papírkosárban kötöttek ki a kéziratlapok, s ahogy szaporodtak a papírgalacsinok, úgy fogyott az elszántság és a munkakedv. Pedig jól tudtam, hogy ez az írásom némi pénzt is hoz, aminek egyre nagyobb szükségét éreztem az utóbbi időben. Mikor egy héttel később kiléptem a szerkesztőség ajtaján, letudva végre a megrendelt tanulmányt, az utcán egy öreg úrba ütköztem, aki éppen az esernyőjével bajmolódott, mivelhogy kurta, de kiadós májusi zápor kerekedett éppen. — Bocsánat — kértem tőle elnézést, és igyekeztem kikerülni. — Katerina! — kiáltott rám az öreg úr. Hátrafordultam. — Tanár úr! — Hát megismer még? Jól emlékszem magára, nyomban fölismertem, noha már maga sem az a copfos kislány, akit nyolcadikban történelemre tanítottam ... Havlásek tanár úr... Tizenöt-tizenhat esztendeje még szálfaegyenes volt a termete, a haja viszont már akkor deresedett. Azóta meghajlott a háta, ráncos lett az arca, de a szeme, az fiatalos maradt, ugyanolyan kedvesen ragyogott, mint valaha. Nyugdíjas lett ugyan időközben, mondta, miután elindultunk. Oldalamon lépkedve gálánsán fölém tartotta az ernyőt, s közben ügyet sem vetett a kifeszített ernyő pereméről kabátjára zúduló esőpatakokra, hanem szertartásosan elnézést kért, ha mondanivalójával netán feltartana, majd elmesélte, hogy még mindig tanít, mostanában egy Hradec környéki faluban, amelynek már tízezer lakosa van, egyre-másra nőnek ki a földből a lakótelepek, jövőre nyílik meg az új iskola, készülődnek a nagy ünnepségre, a tanács pedig elhatározta, hogy az iskola elé szobrot állíttat, egy tanár vagy tanárnő szobrát, körülötte gyerekekkel. Megkérdeztem, ki az illetékes a szobor ügyében, s megtudtam, hogy a helyi tanács, amelynek kulturális bizottságában maga a tanár úr is részt vesz, az iskola igazgatójával együtt, amolyan fiatal fickó az illető, de ki lehet vele jönni — s akkor Havlásek tanár úr a fejéhez kapott, és felkiáltott: — Istenem, látja, milyen az én szerencsétlen vén eszem, már csak a dátumok, a királyok meg a fejedelmek születési és halálozási évei maradnak meg bennem, bocsásson meg, kedves Katerina, de tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy a maga férjeura... (Folytatjuk) KÖVESD/ KÁROLY Bálvány Este magaslik. Reggeli lángban céltudatos félsz suhint nyakára. Feje gördülne — jaj, keze tárva: rongy lepkeháló ujj-virulása. DÉNES GYÖRGY Tájkép varjakkal Már elmosódik a táj, a vastag hó alól Hheg-Hheg a tél szíve s rekedt furulya szól. Hallgatod, csönd a szádon, bámul az ég, kihamvad, az erdők csipkés ereszén megbillennek a varjak. Mi ez a hűs, kihűlt világ ? Rezdülnek nyirkos árnyak. Hótakarta partok alatt riadt borókák sirdogálnak. Németh István felvétele Meginog, s mégsem. Párnái a gondnak, árulók várják. Feje lekoppan. Sikál a dal bent: Köszörű! Köszörű! Karcold a lelkét hadd legyen gyönyörű! Legalább bévül, legalább egyszer. Zörren a kocka: Nem adatott meg! Feje nem gördül, tartja az ármány. Fölrémlik néha a csordákéinál. S a tíz áruló ujj csipkebokra tartja a fejét kín-burokban. Tehenek múgják: ó, ehetetlen. Arca a Holdé. Teste testetlen. ZIRIG ÁRPÁD Semmi se moccan... Zúzmara-sóhaj üli a fákat, semmi se moccan, semmi se lázad, eltévedt lélek lehet ily árva, pillogva nézek e hószakadásra. Napot a tejköd rég eltaposta... Halotti csöndet nyit ránk az utca. Fáradt vagyok már, várom az estét, meg is érkezik, mielőtt észrevennéd. A táj — ha lehet még — zordul, embertelenül semmi se moccan, csak minden feszül. Kígyók sziszegnek a falakon belül. 11
