A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-22 / 17. szám
KAREL HOUBA 17. Megállt a Madonna előtt, pillája sem rezdült, mintha csak egy jókora füstölt oldalast mustrálgatna, vagy kötélen száradó harisnyanadrágot venne számba, aztán vastag ujjaival — utálom a vastag ujjakat — körülfonta a szobrot, erre-arra forgatta, rövidlátó szeméhez emelte — utálom a rövidlátó szemeket —, szemüvege fölött átpislogva vizsgálgatta a színeket, azután letette az asztalra, mint valami zsírosbödönt, hosszú bőrkabátjának zsebéből előhalászott egy köteg százast, leszámolta, még egyszer átszámolta, közben az ujját nyálazta — utálom az olyan embereket, akik pénzszámolás közben nyálazzák az ujjúkat —, végül nőies hangon — utálom a nőies férfihangot — egy darab újságpapírt kért. Az újságba csomagolt barokk Madonna úgy nézett ki, mint egy demizson. Átvettem a pénzt, Jones doktor alig észrevehetően meghajolt, s már csak a bőrkabátja hátát meg feje búbján a kopasz foltot láttam, az ajtó becsukódott, lépteinek zaja elhalt a folyosón. Kitártam a tenyerem, de nem bírtam ránézni a halom százasra, megfordultam, s a pénzköteget a heverőre dobtam. A százasok szerteszóródtak, egy-két bankó lassan körözve a padlóra ereszkedett, a többi meg elborította a zöld plüsshuzatot. Ösztönösen a szoknyámba töröltem a tenyerem, aztán kitártam az ablakot, és néztem a szitáló kora tavaszi esőt, amely nesztelenül áztatta a kopár fákat és a csupasz járdákat. Otthon mintha kitört volna a ragály. Az egykor oly gyakran beköszöntő látogatók elmaradtak, s mert mi sem jártunk többé borozóba, nem kerestek fel többé hajdanvolt barátaink. A hivatalba új munkaerőt kaptunk: doktor Andrštovát, egy riadt tekintetű, vörhenyes hajú hajadont, szeplős volt, mint a pulykatojás, a kézfogáskor pedig azt hittem, rongyot szorongatok. Az én beosztásomat vette át, kijárt vidékre, én pedig az íróasztal fölé görnyedve gyártottam a jelentéseket, tanulmányoztam az elemzéseket és ellenőriztem a leltári jegyzékeket. Egyszóval unatkoztam. — A Pankrác környékén bölcsődét építenek — közölte az igazgatóm egy napon —, valami szobrot is terveznek oda, az utcai pártbizottságon említették, és eszembe jutott a kedves férje. Amikor a tapintatos üzenetet továbbítottam, Ondrej ingerülten megrázta a fejét. — Azt már megkapta Srnec, az új elnökségi tag, ő került a helyemre. — De az igazgatóm azt mondta, jeligés pályázatot imák ki! Ondrej lecsapta a simítólapot, belemarkolt a formálódó anyagba — emberpár vázlata volt, talán ölelkező szerelmeseké —, és ujjai közt szétmorzsolta. — Még hogy jeligését? Ne bolondozz, hisz ez csak a nyilvánosságnak szól! Olyan természetességgel mondta ezt, mintha a legkézenfekvőbb dologról lenne szó. — így csináltátok akkor is, amikor még te is köztük voltál? — törtem ki, elvesztve önuralmamat. — Mindig, mindenütt igy csinálják ... — És ez téged nem zavart? Simán belementéi ? — Azt hiszed, talán változtathatok rajta, ha nem fogadom el? Az égvilágon semmi sem változott volna meg. — De akkor legalább hamarabb megváltak volna tőled. — Nem váltak volna meg hamarabb —, mondta, és kivörösödött szemmel rám nézett, olyan volt, mintha napszúrástól gyulladt volna be —, mert amíg apád élt, addig én is jó voltam nekik. — Ondrej! — kiáltottam rá. — Azt hittem, tisztában vagy ezzel. Mindenki tisztában volt vele, csak te nem? — Te megőrültél — motyogtam kétségbeesetten. — Igenis, megörültem — most ő kiabált —, mert egy örült nőt vettem feleségül! Mert hogyha nem lennél örült, már régen rájöttél volna, milyen világban élsz! Abbahagytuk az ordítozást, csend lett. Valószínűtlen, félelmetes csend. És abban a csendben a mi kettőnk világa kettévált. A két külön világnak pedig már nem volt egymás számára mondanivalója. — Ez itt Karin — mutatott Ondrej a mellette álló fiatal lányra, amikor egy nap a túlórázás miatt a szokásosnál később tértem meg bevásárló körutamból; az igazgatóm megbízásából halaszthatatlan összesítő jelentést kellett írnom a felügyeleti szervünk számára. A lány a kezét nyújtotta. Ápolt keze volt, vörösre lakkozott körmökkel, szorítása meglepően kemény és energikus. És ugyanaz az energia sugárzott zöld szeméből, a mozdulataiból, magatartásából, egész lényéből. Szép volt. A nemesített fajta szépségét testesítette meg, magas, karcsú termet, feszes mellek melltartó nélkül, mellbimbói úgy meredeztek a sárga pulóver alatt, mintha kifaragták volna őket, aranybarna bőrét harisnya nem fedte, lenszőke sörénye a vállára omlott. Ez volt Karin, Ondrej modellje. Miután eltűntek a műteremben, még soká álldogáltam a szobában, a fotel mellett, ahol kezet fogtunk. Eltűnődtem, Ondfejnak ezidáig — az ismeretségünk kezdetén adódó egy-két kivételtől eltekintve — mindenre futotta a fantáziájából. A múló évek során nyilván kimerült, elapadt a képzelete, ezért hozta most el Karint. És eszembe jutott, hogy amikor a legelső modellt azt a szőke copfos kislányt hozta, semmi nyugtalanítót nem éreztem. Miért is nyugtalankodtam volna, természetesnek tartottam a dolgot, Ondrej munkájának velejárója volt. Most viszont úgy éreztem, hogy olyasvalaki lépte át otthonunk küszöbét, akit sohasem lett volna szabad beengedni. Ösztön? Hatodik érzék? Elszégyelltem magam ezért az érzésért. Kisvárosi háziasszonyhoz volt ez mértó, nem tehettem róla, felébredt bennem, s azonnal gyökeret is vert, ha tetszett, ha nem, kéretlenül, hívatlanul. Felébredt bennem, s a hatalmába kerített ez az ösztön, akár a veszélyt szimatoló vadat... Kiürítettem a hamutartót, fogtam a két csészét, bennük a sűrű kávézacc, az egyik csésze peremén vörös rúzsnyomok, letettem a csészéket, megigazítottam a barna térítőt, az egyik sarka valahogy felakadt, aztán akaratlanul a műterem felé füleltem, amelynek ajtaja, mint mindig, tárva volt. Időnként csoszogó léptek zaja hallatszott, az anyag gyúrástól cuppogó hangja, érthetetlen mondattöredékek, csend. Bántó, kínzó csend... A következő héten a lány újra eljött. Ondrej még nem érkezett haza. Kávéval és cigarettával kínáltam. Ültünk egymással szemben, szokványos mosolyt erőltettem magamra, és bűbájos társalgásba kezdtem, amit szívből utáltam, de hát semmiképpen sem akartam megbukni ezen a — mint hittem — számomra oly fontos vizsgán. — Nem túl fárasztó órák hosszat mozdulatlanul állni? — kérdeztem, mert okosabb nem jutott eszembe. — Ó, dehogy, megszoktam már. Csak a hőség zavar. 10
